Dujkáék

a Vázlatok a sötétséghez című regény negyedik fejezete

Kutyám, Kelta Seneca azóta nyugtalan, hogy megittam a tüzet.

Theodor szerint, amíg nem voltam magamnál, éjszakánként nem volt maradása a házban, órákig az udvaron vonyított, majd amikor a vidék fölött örökösen kavargó szelek távoli farkasüvöltések foszlányait hozták meg válaszképpen, Kelta Seneca fülelt egy darabig, majd elindult felkutatni a hangok forrását. Másnap kora délután keveredett csak haza csapzottan, bundáján véres összecsapások, szerelmes dulakodások nyomaival, felzabálta a számára kikészített eledelt, majd estig aludt, hogy aztán sötétedés után kezdődjék az egész elölről.

Nem sokkal azután, hogy én felépültem, a kutyuskám betegedett le. A szenvedélyes szerelem elfogyasztja nemcsak az embert, de az állatot is, lerágja a csontról a húst, elapasztja a véredények addig oly buzgó nedveit, kiszárítja a zsigereket, és megtölti a szájat azzal a keserű-émelygős ízzel, amit csak a halál közelségében lehet megtapasztalni.

Szerencsére Theodor jó ápolónak bizonyult, így mindketten megmenekültünk a veszedelemtől.

*

Ám Kelta Seneca azután sem nyughatott többé, hogy túl volt az életveszélyen. Fejét mindegyre az Isten-fennsík felé kapkodta, idegesen hegyezte a füleit, mintha onnan titkos üzeneteket várna.

Később Bonifác Alfonz főerdésztől megtudom, hogy feltételezése szerint nőstény farkasok tanyázhatnak az Isten-fennsíkon, s talán onnan osonnak le éjszakánként a Sötét Ágra vadászni. Nyomukban félig felfalt szarvastetemek maradnak, meg néhány lábnyom – látni még ő maga sem látta őket soha. Hogy a falka kizárólag nőstényekből áll, azt is csak a penetráns szagukból sejti, ami még napok múlva is ott lengedez a legutóbbi vadászhelyük körül, valósággal megtapad az erdő sűrű ága-bogában.

Régóta tüzelhetnek már.

Ettől a szagtól olyan nyugtalan Kelta Seneca. A bundáján is ezt viseli, amióta visszatért az Isten-fennsíkon tett veszedelmes portyáiról. A házba sem tudom beengedni, mert orrfacsaró bűzétől levegőt is alig kapni, Theodor ráadásul úgy okádik tőle, mint a lakodalmas kutya.

Arra, hogy megfürdessem, nem is gondolok, az utóbbi napokban kutyám szeszélyessé vált, ellenségesen viselkedik még velem, a gazdájával is. Theodorral csak óvatosan, megfontolt mozdulatokkal merünk elosonni mellette, ha az udvaron keresztezzük egymás útját. Ilyenkor halk, veszedelmes morgást hallat, bár én ezt csak Theodortól tudom, hiszen süket vagyok, mint az ágyú.

Hiába, egy vadállatot sohasem lehet egészen megszelídíteni, mint ahogy egy embert sem. Valami mélyen lappangó gyilkos ösztön úgyis ott munkál bennünk, ez pedig bármelyik pillanatban elveheti az eszünket.

*

Kelta Senecát végül oda kellett láncolnom a Százéves Körtefához, hogy ne jöhessen a ház közelébe, mert Theodorral már attól tartottunk, hogy megfulladunk penetráns bűzétől. Úgy egy hétig volt láncra kötve. Én eközben lázasan dolgoztam, megfestettem Igor fejét – életem legjobb portréja volt – és a szervek jó részét is mind az atlaszhoz.

Annyira elmerültem a munkában, hogy először jóformán meg se értettem, amikor Theodor egy nap azzal állt elő, hogy Kelta Seneca éhségsztrájkba kezdett, s hogy nagyon megneheztelhetett ránk, mert megállás nélkül morog. Éjszakánként haragos kiskutyám szemének villanásai megbabonázták rabszolgám nyugtalan álmait, aminek az lett a vége, hogy Theodor – bár Kelta Seneca szagát olyan messziről nem érezhette – továbbra is okádott, mint a lakodalmas kutya, valahányszor felriadt a lidércnyomások sorozatából.

Én éppen ellenkezőleg, hat napja nem aludtam már, amikor végül az őrültek elhatározásával leoldottam a láncot Kelta Seneca nyakáról. Kutyám azonban, mintha valami láthatatlan láncok továbbra is a körtefához kötnék, még egy teljes napig ugyanúgy ült tovább az udvar közepén, és nézte, csak nézte haragosan a házat. Igaz – Theodor szerint –, morogni már nem morgott, így annyi megpróbáltatás után végre mindketten nyugodtan aludhattunk.

*

Aztán sokáig nem láttuk.

Reggelre csak meleg feneke nyomát leltük a hirtelen beállt fagy fehér gobelinszőnyegén, ő maga, úgy látszik, annyira megorrolt ránk, hogy peckes, sértődött ügetésben a Hmmm szerzetesek elhagyott kolostora irányába indult.

Így aztán feltétlenül át kellett vágnia a Ruszuly-kerteken.

Márpedig oda nem tanácsos bemenni, mert csípős párák, fojtogató kigőzölgések jelzik, hogy abba a földbe valakik mérgező oldatokat locsolgattak – talán éppen az eltűnt családapa, Ruszuly Péter, netán a szintén eltűnt családtagjai –, mégpedig éveken át, feltehetően azzal a szándékkal, hogy megmérgezzék a gyümölcsfák termését, amit aztán jóhiszemű embereknek szép haszonnal eladtak.

Hogy miért tették, ma sem tudni, de talán köze van ahhoz a gyilkos ösztönhöz, amelyről már szó volt korábban.

Egy éjszaka mindenesetre – úgy egy évvel a 38. születésnapom előtt – eltűntek, mégpedig nyomtalanul, pontosan azelőtt, hogy a Comandante csendőrsége egy névtelen bejelentés alapján rajtaütött a gyümölcsfák közé fából és vályogból eszkábált házon, ahol azonban Ruszulyéknak már csak hűlt helyét lelték.

*

Jobban mondva nem is volt annyira hűlt az a hely: a döbbent csendőrök elmondása szerint odabent a döngölt padlóba vájva jókora tűzhelyet találtak, amelyben nemrégiben még éktelenül loboghatott valami fertelmes tűz, mert a fölé helyezett rézüst megolvadt, és az olvadt réz belecsorgott a sistergő parázsba, mintha apró kígyók igyekeznének visszajutni oda, abba a vöröslő pokolba, amelyből egykor jöttek, de egy ördögi cigány rézműves egyenként befogta, és egy csillogó rézüstbe rejtette őket, ki tudja már, milyen régen. Valamiféle pörkölt bőrszagot, égett hajszagot is érezni lehetett, mint ahogy ezer fokon párálló zsír égett, keserű szagát is.

Mindenesetre a Ruszuly család elveszett.

A faluban aztán rosszmájú egyének hamar el is terjesztették, hogy Ruszulyékat személyesen vitte el az ördög büntetésül a mérgezett almákért, szennyezett barackokért, hiszen ember nem rakhat akkora tüzet, hogy a rézüst elolvadjon rajta.

*

Ez a teória már kezdett közkeletű lenni, amikor megszületett Dujka Aáron fia, Dezsőke Dujka, akit azért anyakönyveztek amúgy fordítva, a keresztnevét előre írva, mert a kis Dezsőke a seggével előre mászott ki a Dujka Aáron koponyájából, mégpedig azon a forradáson keresztül, amelyik azóta is szüntelenül kékes derengéssel foszforeszkál a homloka közepén a 19 éve felgyűlt tesztoszterontól. Mindezt annak a jeges démon feleségének és az ő elméletének köszönhette.

Dujka Gabriella elméletének lényege, hogy csak az ezüstlakodalmukon szerelmeskedhetnek először, addigra ugyanis az ivarsejtjeik kellőképpen megérnek a tökéletes utód létrehozására. A jelek szerint azonban Aáron – akinek a sajátos örmény-cigány keverékvallása tiltotta, hogy magához nyúljon, miközben a hitvese nem is titkolta, hogy napjában többször is elélvez, nemi szervét amúgy a ruhán keresztül nekidörzsölve az ágy gombjához, kerti csaphoz, ajtófélfához – nem bírta tovább a koponyáját egyre elviselhetetlenebbül elöntő tesztoszteron agyzsibbasztó terhét, és inkább világra segítette a kicsinyített önmagát.

Dezsőke Dujkának még a fejre állított bika szarvát idéző apró bajsza is az apjáéra hasonlított, és épp olyan peckesen is járt – mégpedig a születése napjától kezdve –, mint az édesapja, akit hamarosan szentként kezdtek el tisztelni az Iskarióti Júdás obskúrus szektájának hívei, hiszen Dujka Aáron is szűzen hozta világra gyermekét, mint Szűz Mária, és hát igaz, hogy az apukája koponyájából bújt elő az a gyerek, ráadásul a seggével előre, de akkor is csoda ez a maga módján, a csodákat pedig manapság meg kell becsülni, amilyen világot élünk…

*

Dezsőke Dujka nemcsak járni, de beszélni is tudott, amint világra segítette a kényszer.

– Dögletes egy szag van itten, hallod-e – mondta, miután szusszant egyet, mert az Isten-fennsík felől fújt éppen a szél, és elhozta azt az orrfacsaró farkasszagot, amitől mi is szenvedtünk akkoriban Theodorral.

Dujka Aáron nagyokat pislogott, hiszen nem minden nap bújik ki egy kiskrapek az ember koponyájából. Csak bámulta a kicsinyített mását, miközben a homlokán sajgó duzzadt forradást tapogatta. A forradás olyan fényesen világított, hogy a szobában az éjszaka közepén is jól ki lehetett venni a tárgyak körvonalait.

Dujka Gabriella csak ekkor ébredt fel – később aztán én is tőle értesülök az aznap éjjeli eseményekről –, és amikor megtudta, mi történt, csak bólintott, hogy ő ezt a gyereket már rég kiolvasta a férje gondolataiból, csak idő kérdése volt, mikor születik meg. A szekrény aljából elő is vette, amit erre az alkalomra vásárolt Tompos Fruci alulméretezett csecsemők számára készült jelmezeket forgalmazó legújabb boltjából.

Egy parányi cowboyjelmez volt.

Dezsőke felvette a holmit – amihez még egy apró, működőképes pisztoly is tartozott, pisztolytáskával –, megszemlélte magát a számára a földre helyezett borotválkozótükörben, és elégedetten cöccentett a kicsi nyelvével.

– Nem tudom, ki ez az asszonyság, de megtartjuk – mondta az apjának Dujkánéra mutatva, majd felvette a kis bundát is, ami a jelmezhez tartozott, szó nélkül kiment az ajtón, és elindult bejárni a falut az éjszaka közepén.

Reggelre házról házra járva fel is vert mindenkit, és mindenhol illedelmesen bemutatkozott. Egyúttal megérdeklődte azt is, hogy melyik háznál van eladó menyecske, mert, mint mondta, a világért sem akarná egyéves koráig halogatni az esküvőjét.

*

Így aztán mindenki megfeledkezett Ruszulyékról.

Másnap már az egész falu Dujkáéknál lebzselt, és csodájára járt az új jövevénynek. Theodor unszolására még én is elmentem megnézni magamnak, ugyan miért csődült össze az a sok ember.

Dezsőke peckesen járkált közöttük fel-alá, sarkantyúi csak úgy pengtek, kis pisztolyával pedig időnként a levegőbe lőtt, mert élvezte, hogy az öregasszonyok közül egyiket-másikat az ijedtségtől ilyenkor megüti a guta.

Ha a tátott szájú bámészkodók között fiatal lányt vett észre, megállt előtte, a kalapját lekapva köszöntötte, majd jó alaposan szemügyre vette az iruló-piruló teremtést a bokájától a feje búbjáig. Ha tetszett neki a látvány, még elégedetten cöccentett is egyet a nyelvével. Ilyenkor papírdarabot és apró ceruzát vett elő a zsebéből, feljegyzett valamit, majd továbbhaladt a jövevények között.

Amikor végzett a mustrával, felmászott arra a kis emelvényre, amit időközben az apukája készített oda neki, megköszörülte a torkát, és így szólt:

– Emberek! Eddig volt, ahogy volt, és ezután is lesz, ahogy lesz. Én csak annyit kérek, hogy senki ne merjen engemet törpének, stöpszlinek, Babszem Jankónak meg efféléknek nevezni, és ezentúl mindenki alaposan nézzen a lába elé az utcán, nehogy rám lépjen jártában-keltében. Most pedig lássunk neki a lakomának! Vegyék úgy, hogy ez a keresztelőm!

Azzal leugrott az emelvényről, elindult egy bizonyos irányba, a sokaság pedig követte, mint valami apró termetű messiást.

*

A lakomát Bonifác Alfonz főerdész addigra valóban elkészítette. Dujka Aáron kérte meg még aznap hajnalban, hogy ejtsen el neki egy szarvast, és süsse meg nyárson, tudta ugyanis, hogy sok vendége lesz, és szégyellte volna üres hassal hazaengedni őket.

Az amúgy vadászosan, kakukkfűvel, borókabogyóval, medvehagymával ízesített vadhús azonban olyan finomra sikeredett, hogy a falusiak majdnem hajba kaptak érte. Dezsőke Dujkának több figyelmeztető lövést is le kellett adnia a kicsi pisztolyával, hogy lenyugtassa a kedélyeket, és ilyenkor egy-egy öregasszonyt az ijedtségtől feltétlenül megütött a guta, a közelben ácsorgó gyerekek nem kis szórakozására.

Amikor aztán a szarvashús elfogyott, Kolumbán János parókus lelkész ragyogó arccal felkiáltott:

– Emberek, igyuk meg az úrvacsorabort!

A tömeg valóságos örömujjongásban tört ki, 10–15 férfi pedig azonnal el is indult a pap nyomában a parókia irányába, majd nem sokkal később, már hordókat görgetve maguk előtt tértek vissza.

Irdatlan nagy ivászat vette kezdetét.

Egyedül Dezsőke Dujka nem öntött fel a garatra, no nem mintha nem szeretett volna, de az apukája nem engedte neki. Az ember újszülött korában azért mégse igyék, különösen ha nősülni akar.

*

Dujka Aáron egy fatönkön ült, kissé távolabb a tömegtől, amikor megérkeztek a Júdás-szekta tagjai. Fekete habitus volt rajtuk, hatalmas csuklyájuk az arcuk jó részét is beborította, a nyakukban pedig hurokra kötött kötéldarabot viseltek – egészen a bokájukig lelógott a vége –, utalva ezzel az Iskarióti Júdás Máté leírása szerinti öngyilkosságára.

Leborultak Dujka Aáron előtt, majd sírni kezdtek érte, hiszen szerencsétlenek a kiválasztottak.

A falusiak addigra már annyira lerészegedtek, hogy ügyet se vetettek az egész bizarr jelenetre. Rajtam kívül azonban volt még valaki, aki nagy érdeklődéssel követte az eseményeket. Görnyedt teremtés volt, rongyos ruhákban, arcát mély barázdák, rettenetes ráncok borították – az ember első ránézésre azt gondolta volna, hogy 200 éves is megvan az illető. Csak a szeme különös ragyogása árulta el a tökéletes álruha viselőjét: Maca Macuko volt az, a Comandante kéme, a pengék, az álcázás és a lekváros derelye könyörtelen mestere, aki Kukumber Karolina leányiskolájában vált halálos fegyverré, és aki mindenkinek azt próbálta meg eladni, hogy ő egy Japán nevű távoli országból származik.

Csakhogy a faluban senki nem hallott még ilyen nevű országról. Alighanem az egészet csak kitalálta…

Jobbnak láttam, ha angolosan távozok.

*

Amikor hazaérek, Dujka Gabriella már ott fekszik anyaszült pucéran az ágyamban. Int, vetkőzzek le én is, feküdjek le mellé: beszélgessünk.

Azt mondja, furcsa előérzetei vannak már egy ideje, és ezek a furcsa előérzetek a drága férje fiacskájának megszületésével sem múltak el. Valami készülődik, azt mondja.

– Gondolkodtam azon a te álmodon, amiben életre kelt az önarcképed – azt mondja. – Először azt hittem, megbuggyantál, de tudja a Devla, lehet, hogy van benne valami…

Most sem érhetek hozzá. Ő az ágy egyik szélén fekszik, én a másikon – csak nézzük egymást. Ami azt illeti, le sem tudnám venni róla a szememet. Ezúttal ő kezdi el simogatni magát, lassú, érzéki mozdulatokkal ér hozzá a nyakához, a melleihez. A mellbimbói olyanok, mint a kifesleni készülő rózsabimbók, a hasa, mint egy félénk kis állat, úgy remeg. Meg tudnám enni szőröstül-bőröstül. Most a bal kezével lassan a lába közé nyúl. Szinte hallom, ahogy felnyög, pedig süket vagyok, mint az ágyú. Fogadni mernék, hogy mély hangja van, mint a Maldwin doki ébenfa dohányzóasztalának, ha megkoppantom.

Aztán hirtelen abbahagyja a maszturbálást.

– Pisilnem kell – mondja.

Már éppen meg akarom mondani neki, merre találja a mosdót, de ő a szája elé biggyeszti a mutatóujját, hogy fogjam már be, majd terpeszben fölém áll, és a legártatlanabb mosolyával egyszerűen rám engedi azt a forró, bódító levet, én pedig elélvezek anélkül, hogy egy ujjal is magamhoz érnék.

Meg kell jegyeznem, hogy van a vizeletében valami, ami a régóta tüzelő farkasszukák szagára emlékeztet – amitől Theodor úgy okádott –, de csak távoli emléke annak, és mintha rózsavízzel keverték volna össze.

Még az íze sem rossz.

*

Theodor azért méltatlankodik, és öklendezik rendesen, amikor később leszedi az átázott ágyneműt, és kiviszi az udvarra a matracot száradni – alighanem benne is felidézi az a halvány, kellemetlen szag a rossz emlékeket.

*

Említettem már, hogy a Dezsőke Dujka születésének éjszakája előtt hat napig le sem hunytam a szemem, és amint Theodor később elmesélte – én magam nem is emlékeztem rá –, enni sem igen ettem. Megszállottan dolgoztam reggeltől estig, majd estétől reggelig, megfestettem a kért képeket a szervekről az anatómiai atlaszhoz, és megfestettem Igor rettenetes, mégis ámulatba ejtő fejét is.

Egy szép arc mindig hálás téma egy festő számára, csakhogy merőben unalmas: semmi drámai, semmi meglepő nincs benne. A teremtés, ha jól végzi a dolgát, akkor az eredmény mindig ilyen: tetszetős a szemnek és a léleknek, egyben megnyugtató, hiszen a szép dolgok megnyugtatják az embert, kábult örömmel töltik el, mintha különféle szerekkel bódítaná magát.

Igor megrendítő arca viszont éppen ellenkezőleg, valósággal felrázza a szemlélőt a kábulatból, mégpedig azáltal, hogy ráébreszti: még Isten is hibázhat.

Jól emlékszem, valamiféle borzongás járta át a testemet végig, amíg ezt a portrét festettem. A szép arcok a maguk arányaival, kellemes vonásaival mind hasonlatosak egymáshoz, de a torzszülöttek arca, az isteni ballépések eme fekete gyöngyei mind a maguk módján rondák, és így hibáik dacára mégiscsak a teremtés egyedi remekművei.

*

A hat nap virrasztás után meglepő módon az az egyetlen éjszaka nyugodt alvás – a Dezsőke Dujka születésének éjszakája – tökéletesen elégnek bizonyult. Reggel kipihenten, frissen ébredtem.

Csakhogy valamiféle hiányérzetem volt.

Így amikor Dujka Gabriella aznap este elment tőlem, meg sem fürödtem – pedig Theodor szerint feltétlenül szükséges lett volna –, inkább újra elővettem sorra a képeket, amiken azokban a napokban dolgoztam, sőt még a Róza asszonyról, Maldwin doki egykori feleségéről készült aktot is, és elkezdtem babrálni velük. Mondhatni elvégeztem rajtuk az utolsó ecsetvonásokat.

Igor portréja volt az utolsó.

Elég későre járt már, mire végeztem. Nem is vacsoráztam, inkább egyből lefeküdtem a kanapén – hiszen az ágyam matraca az udvaron száradt –, és azonnal mély álomba merültem.

*

Theodor rázott fel az éjszaka közepén. Legalább olyan rémült volt – ha nem rémültebb –, mint azon az éjszakán, amikor Igor egyik szeme kinyílt, neki pedig ettől különös látomásai támadtak.

Ezúttal Igor feje teljesen nyugodtan, csukott szemmel pihent a formalinos borkánban a műtermem asztalán.

Igor másik feje ugyanakkor az én képemről az éj leple alatt életre kelt, és lepottyant a vászonról, mint egy hatalmas dinnye. Theodor az éktelen üvöltésére ébredt fel.

Amikor bementem a műterembe, valósággal láttam annak az iszonyatos fejnek az ordítását, és ettől olyan rémület fogott el engem is, hogy percekig csak döbbenten álltam ott. A csecsemő is felsír a születés borzalmai után, hiszen ki tudja, milyen nyugodt, földöntúli békéből csöppen erre a merőben kegyetlen helyre, ahol még a levegő is folyton hideggel vagy meleggel támadja a vékony kis bőrét. Mit élhet át akkor az, aki csak egy irdatlan fejként érkezik meg erre a világra?

Az éktelen üvöltözésnek a rabszolgám vetett véget: váratlanul berohant a piszkavassal, én meg csak néztem, ahogy agyonveri rémséges teremtményemet.

*

Csak azután vettem észre, hogy az emberi szervek is mind lepotyogtak a vásznakról, és most ott hevernek szanaszét a padlón. Élt, lüktetett valamennyi, mintha láthatatlan testekben tennék a dolgukat.

Mit tehettünk volna? Beleraktuk mindet egy kiszuperált fürdőkádba, és kivonszoltuk őket a kertbe. Theodorra bíztam, hogy ássa el őket Igor vérző fejével együtt – nekem nem lett volna hozzá erőm.

‍