Egy elázott színdarab sikolya az alternatív társulat pincéjéből

Erdélyiség(ünk), etnikai frusztrációk, előítéletek, makacs történelmi narratívák. Minderről nyíltan beszél a Wonders of Transylvania, egy román–magyar független színházi koprodukció a Váróterem Projekt, a Reactor de Creație și Experiment és a STEREO AKT együttműködésében. Most mégsem kizárólag az etnikai-politikai szál irányából fogok közelíteni, bár a 2024-es romániai választási szuperév szempontjából utólag ez vált különösen aktuálissá, hiszen e felvetések még inkább visszhangzanak most, mint a bemutató idején, még a tavalyi évadban. De az előadás egyediségét mégsem ez adja, hiszen készültek már más előadások is a román–magyar együttélésről szintén „helyi” alkotók együttműködésében (pl. Gianina Cărbunariu: 20/20; Reactor: 99,6% stb.). Ellenben minőségében a produkció kétségkívül egyedi a fenti előadások sorában: a Wonders of Transylvania a mindenkori független színház segélykiáltása is lehet.

Boross Martin budapesti rendező két erdélyi – egy román és egy magyar – független színházi társulat közreműködésével valósította meg „áldokumentum-előadását”, amely egy ehhez hasonló felállással operáló, fiktív koprodukcióról szól. A félreértések elkerülése végett az alkotók körültekintően Reactorról Reductorra cserélték a fiktív társulat nevét, átkeresztelték a színészeket (Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, Pál Emőke, Tavi Voina), és a performanszot egy Székelyföld autonómiáját érintő népszavazás politikai kontextusába helyezték.

A fiktív budapesti rendező, Andrea (Pál Emőke) európai uniós pénzből támogatott „vásári performanszot” készít Wonders of Transylvania címmel, melynek anyagát a szintén fiktív színészek tapasztalataiból, improvizációs gyakorlataiból próbálja kihámozni és összegyúrni. Arra kéri az alkotókat, hogy a munkafolyamat során vezessenek egyéni próbanaplót – videóformátumban. Ezek a felvételek az előadás során kivetítve, intermezzókként ékelődnek a cselekménybe, hatásosan prezentálva a szereplők kérdéseit, kételyeit a közös munkával kapcsolatban. Az alkotócsapat többi tagja, például a díszlettervező és az operatőr csak videón jelenik meg – szintén vetítve –, egy, a folyamatra utólagosan reflektáló interjúsorozatban, amivel tovább fokozódik a munkát nehezítő körülmények komikuma. Az említett közjátékok egyrészt a független alkotófolyamatok körülményeire reagálnak, másrészt felszabadítóan hatnak ahhoz a bevett színházi gyakorlathoz képest, amelyben az audiovizuális elemek indokolatlan tobzódása figyelhető meg. Az „egyszerű és nagyszerű” vonalon tovább haladva megkerülhetetlen az előadás díszlete – a játéktér szélén dobozszerű, a maga nemében letisztult, szegényszínházi, mégis átváltozni képes bútordarab áll, ami szükség szerint alakul át fürdőszobai tükörré vagy akár bábparavánná. A kitűnő, multifunkcionális berendezés mellett csupán pár szék és egy asztal bukkan fel, tökéletesen megfelelve az evős-ivós jelenetek céljának.

Könnyű lenne akképpen vádaskodni, hogy az alakítások az előadás tematikájának életszerűségéből, „hétköznapiságából” adódóan feddhetetlenül fesztelenek. Viszont a hiteles játékhoz felkészült, értő színész szükségeltetik, ami ebben az esetben korántsem megkérdőjelezhető: az alkotók témaismerete, személyes kötődése az erdélyiség kérdésköréhez vitathatatlan.

Mindezek ellenére nem térhetek ki a konfliktus(ok) döcögőssége elől. A fent említett fiktív próbafolyamat során a különböző etnikumú színészek szembesülnek egymás párhuzamos, sőt teljesen ellentétes történelemfelfogásával, feldolgozatlan transzgenerációs traumáik kimondatlan frusztrációkká alakulnak át, melyek a bemutató előtti percekben, a lázas készülődés pillanatában törnek elő mindannyiukból. A munkakörülmények miatt előbukkanó kisebb egymásnak feszülések mellett talán ez a másik hihető és működőképes konfliktus annál az egyszerű oknál fogva, hogy észrevétlenül illeszkedik az előadás kontextusába. Más kérdés, hogy a fiktív aktuálpolitikai helyzet – harc Székelyföld autonómiája mellett és ellen –, meg az ettől felbőszült „istenadta nép”, aki tönkreteszi a szabadtéri performansz fáradságosan összeállított és költséges díszletét, alighanem erőlködve generált, felszínes probléma.

Vizsgálandó továbbá a „kötelező szerelmi szál” – Andreea (Oana Mardare) és Attila (Gáspár-Barra Szilárd) egy próba után gondtalanul pakolgatnak, amikor a lánynak hirtelen eszébe jut, milyen bájosan át lehetne írni Erdély történelmét: Ádám, a magyar legényke, és Éva, a román asszonyka boldogan éldegélnek az erdélyi paradicsomban, fele apă (víz), fele víz nyelven nevet adva az állatoknak, növényeknek, de egyszer csak megjelenik a hatalom, a „gonosz politikusok”, és minden romba dől. El is játszadoznak ezzel a gondolattal, és rögtön egymásba szeretnek – de még ha ezzel nem is oldják meg az etnikai alapú rivalizálást, az ő kapcsolatuknak igen fontos szerep jut narratív szempontból. Kiderül, hogy Attila nem szeretné bemutatni a lányt előítéletes szüleinek – még egy természetesen generálódó konfliktus!

Bár a szerelmi szál kudarcát részben az etnikai konfliktusok adják, van még valami, ami megnehezíti a szerelmesek dolgát. És ezen a ponton térhetünk rá a független színházak bajos helyzetének reprezentációjára az előadásban. A Wonders of Transylvaniából kiindulva Boross Martin és Alexa Băcanu (a dramaturg) véleménye nem tér el a magyarországi és erdélyi független színházi társulatok jelenlegi állapotától. Körülbelül a cselekmény felénél kiderül, hogy a színház pincehelyiségéből kialakított szoba, amelyben Andreea a próbafolyamat alatt lakik – valószínűleg a társulat szűkös anyagi helyzetéből adódóan –, beázik, és a laptop, amelyen az addigi munka teljes dokumentációját tárolja, teljesen tönkremegy. A csapat tehát a határidőhöz, vagyis bemutatóhoz közeledve teljesen újra kell kezdje a próbafolyamatot, az alkotók memóriájára hagyatkozva. Közben Andreea rejtélyes, hűlésként induló betegsége egyre erősödve munkálkodni kezd benne. Boross Martin látszólag a magyarországi „helyzet”-ből indul ki – ahol a független társulatok jelenleg a 0 és 1 között mozognak anyagi támogatottság szempontjából –, viszont kérdései sikeresen applikálhatóak az erdélyi független színházakra is, hiszen a financiális bizonytalanság mindkét közegben folyamatos fenyegetettséget jelent az alkotók mindennapjaiban. Az EU-s pályázati pénz természetesen nem elég mindenre, és a viszontagságos körülmények is nehezítenek a produkció létrejöttén. Végül a színházmenedzser záró interjújában elhangzanak a kegyelemdöfésként érkező szavak: anyagi veszteséggel jöttünk ki a projektből, de az már nem is számított – végre túl voltunk rajta!

Wonders of Transylvania. Váróterem Projekt – Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület – STEREO AKT, Kolozsvár. Rendezte: Boross Martin. Dramaturg: Alexa Băcanu és Boross Martin. Díszlet, videódesign: Mihai Păcurar. Jelmez: Gábor Zsófi. Zene, hangdesign: Bartha Márk. Technikus: Cătălin Filip. Rendezőasszisztens: Turós Ágnes, Ștefana Olar. Szereplők: Alexandra Caras, Gáspár-Barra Szilárd, Kolcza Rebeka, Oana Mardare, Pál Emőke, Tavi Voina. Videón közreműködnek: Andrada Balea, Doru Mihai Taloș, Cătălin Filip, Alina Mișoc.

‍