Egybeesések

A napokban kezembe került egy bordó kötésű könyv, fedelén arany betűkkel: Magyar Remekírók, Vörösmarty Mihály. Belül, a szennycímoldalon: V. kötet, Beszélyek és regék, Franklin, 1904. Első lapjai szélén barna perzselésnyom. Elmesélem a történetét.

Harminc évvel ezelőtt négy barát, egyikük babérkoszorús költő, Badacsony talán legöregebb présházában töltött néhány téli napot és éjszakát. A pincetorok fölött évszám, 1759, odalent rizlinggel teli hordók, a boltozaton nemespenész bársonyos bundája. Reggel érkeztek, amikor az alvó vulkán még ködbe takarózott, nekivetkőztek, a lakószobában szellőztettek, begyújtottak a kályhába, majd délig bort fejtettek. Akkor egyikük nekilátott a főzésnek, muflonlábszár volt terítéken, hárman pedig a hegy szoknyáján tekeregtek a bazaltorgonák alatt. Vacsora előtt kupica pálinka, közben és utána hároméves óbor, aztán éjszakába nyúló beszélgetés a hajópadlóra vetett matracokon a duruzsoló vaskályha körül. Bent férfibarátság melege, odakünn puha csönd, holdfényben fürdő havas táj.

Második éjjel a költő már nem maradt velük. Este, mielőtt érte jöttek, körömpörkölt mellett Bolond Istókról mesélt, akit a másik három nem vagy alig ismert. Garabonciás, mondta. Titokzatos alak. Pogánykorból menekedett mondai hős. Felhőlovas. Vándor csínytevő. Szeles és kíváncsi. Féleszű, de körmönfont is. Az ég kegyeltje. Bosszúálló és megbocsátó. Ha nem kegyetlen, akkor segítőkész. Emberfeletti képességekkel bír.

Till Eulenspiegel? Magyar Naszreddin, kérdezte valamelyikük.

Dehogy, nézett rá a költő. Ne hasonlítgasd, mert szereti a tréfát, de sértődős.

A présházzal szemben kunyhó állt. Badacsonyban az is bazaltból rakott, vastag falú építmény. Tűzifa és szerszámtároló, zsúpteteje roggyant, padlásán lom és kacat, poros papirosok.

Éjfél sem volt, amikor elnyomta őket az álom. Amelyik Naszreddint emlegette, felriadt az éj közepén. Felkelt. Cigarettáért nyúlt. Panyókára vette a kabátját, és otthagyta a két szuszogót, kiült a küszöbre a csillagporos égbolt alá. Hármat se szívott a cigibe, sűrű fátyol szállt alá, ő meg ült ujjai közt a parázzsal, és azt vette észre, hogy az orráig sem lát. Reccsent az ég, belesüketült, reszkető villám csapott szemben a kicsi házba. Dermedten bámulta a lángokat, és mire magához tért, hogy fellármázza a többieket, súlyos eső szakadt a világra.

A másik kettő meg sem rezdült, szuszogott békésen. Ez a mi emberünk visszafordult az ajtóba, bámult a feketeségbe, hallgatta az özönvíz előtti eső rémisztő dobolását. Reggel csönd volt. Korán keltek, faltak valamit, aztán délig fejtettek. Nem szólt nekik. Az első cigit szívta, bámulta a megpörkölődött zsúpot és a minden talpalatnyi felületet beborító, üvegszerű jégréteget. Délutánra kisütött a nap. A jég elolvadt. Mindig vonzották a romok, az időből kikopott tárgyak, kivénhedt szerszámok. Fűrészbakra állt, felmászott a roskatag padlásra. A perzselt szalma, törött vályog, rozsdás vasak, egymásra hányt régi levelek, ázott és megpörkölődött dísztáviratok alól előhalászta a könyvet. Évek múltán vette csak észre, hogy a kötet 298. oldalán kezdődik egy tündérrege: a Bolond Istók ma ismert legkorábbi változata.

‍