Eltűnt szépség nyomában

Siklódy Ferenc grafikusművésszel Madrid című könyvem kiadása során kerültem kapcsolatba. A Bookart Kiadó gavalléros gesztusaként nemcsak borító megalkotására kérték fel a mestert, de még illusztrációkat is terveztettek a kötethez.

Intenzív levélváltást folytattunk, miután a kiadóm tájékoztatott: Madridban készült fényképeket szeretne Siklódy Ferenc. Küldtem néhány, az utazásaim során készített fotót, azzal mentegetve magamat, hogy bár lelkesen kattintgatok, de rettentően ügyetlen kompozíciókat hozok létre. Zavarban voltam, mégis hogyan adhatnám át a bénán lelkesedő turistaképeimet egy képzőművésznek, aki nyilvánvalóan fotósként is remekműveket készít.

Siklódy Ferenc válasza nem késlekedett, ami pusztán ennyi volt: Még! Újabb válogatást eresztettem útjára, amelyre szintén hamar megérkezett a tömör reakció: Még! Ez egy jó darabig így ment, amíg ki nem fogytam a fotókból, és megírtam neki: nincs több még.

Mondhatni tehát, hogy a munkafolyamatunkat nem dumáltuk szét, nem estünk a posztmodern üresjáratú fecsegés csapdájába, viszont az illusztrációk a végén csodásak lettek. Mert Siklódy Ferenc szerfölött érdeklődik a hétköznapok kuriózuma iránt, kutatja a banalitások extravaganciáját, és elszántan lohol a múlékony szépség nyomában. Hiszen lehetne-e bármi hétköznapibb és szebb, mint például a csend (Csend).

Ha meg szeretnénk határozni, hogy mi a csend, akkor legfrappánsabban azt lehetne mondani: a zaj hiánya. Tehát nem valami van, hanem valami nincs. Mint például nincs templom, kolostor, épület, hozzá tartozó papokkal, hívekkel és szerzetesekkel. Csak egy sarokkő lebeg a semmiben. Úgy magában. Egyedül. Hiszen mi lehetne csendesebb, mint egy darab kő valamiféle transzcendentális magányban. A múló idő morzsolódásának nincs hangja. Főleg nem képi formában.

De ha már az eltűnt idő nyomában járunk a mindennapok különösségeit keresve, akkor utalhatok az Oltár bözödi házrom című képre is, ahol szintén csak egy meglehetősen romos faldarabot látunk, amelyet sűrű növényzet nőtt be. Szakralitás, elmúlás és ember nélküli táj. Csend, hiszen Siklódy Ferenc nem híve a hiábavaló szócséplésnek. Ezért hiányzik oly látványosan az ember a képeiről. Ha mégis feltűnik, akkor sem láthatjuk teljes mivoltában: elmosódó kontúrok, részletek, vagyis töredékesen van jelen az emberi test: egy, a nézőre meredő szempár az arc többi része nélkül (A főnök parafrázisa), egy darab emberi fül, némi hajjal (Részlet). Az mellékes probléma, hogy a görög szépségnek csak a szája és az orra látszik, az viszont akkora krumpli, hogy még egy gyakorló alkoholistának is javára válna (Görög szépség). A szépség relatív? A szépség újraértelmezhető minden korban? A szépség csak perspektíva kérdése?

De ha már perspektíváról van szó, Daniel Arasse szerint ezt Firenzében találták ki a 15. században, mert el akartak szakadni a kissé dohos, kissé molyrágta velencei gótikától. Tehát dacból kezdtek el perspektívában gondolkodni, és ennek az újfajta látásmódnak a kedvenc témája az épület- és városrészletek, mint például terek, félig leeresztett spalettákkal. Az épített környezetnek, a csodás európai városoknak azonban nincs szüksége az ember jelenlétére, mert az csak megzavarná a tökéletes harmóniát.

Kár, hogy közben elvesztettük minden illúziónkat, és a tökéletes reneszánsz harmónia néhány évszázad alatt ezer apró darabra esett szét. Így ma már nincsenek kontúrok (Hajnal), a gyöngyök sem kerekek, mert nem olyan világot élünk, ahol bármi is kerek lehetne (Gyöngyök), az ember építette táj romokban, az ember, ha egészben van, annak csak és kizárólag egy oka lehet: nem ő látszik, hanem valami régi festmény a 20. század fordulójáról (1900) vagy még régebbi szobor az antikvitásból (Olasz emlék 2).

Így nem is az a kérdés, hogy mit látunk ezeken a képeken, hanem inkább az, amit nem. Ami nincs ott, de ott kellene hogy legyen. Ez a hiány, ez az üresség, ez a nemlevés kelti a zavart. A művészet nem titkolt célja nyilvánvalóan a zavarkeltés.

Visszatérve a Madrid című kötetre, amelyhez a borítóval együtt tíz kép készült, ezek közül szeretném kiemelni a 19. oldalon lévő illusztrációt. Ezen egy szomorú arcú katona néz oldalra, a háttérben lovascsapat vonul, a jobb sarokban épületkatyvasz, összezsúfolva emberalakokkal, az előtérben egy tiszti kard markolata látszik, jobbra lent ez áll: 1936.

Különösen kedves számomra ez a kép, mivel a katona nem más, mint a spanyol barátnőm nagyapja, Félix Muedra, és bár ők nem beszélnek magyarul, fontosnak éreztem, hogy ez a könyv ezzel a képpel eljusson Madridba. Az élet különös fintora, hogy Félix nagypapa fia nemrég halt meg. Mert mégiscsak igaza lehet Siklódy Ferencnek: az élet ormótlan szabálytalansággal, kontúrok nélkül, fekete-fehéren folyik le a fehér hátérről, és erre az egyetlen bölcs és szűkszavú reakció csak ez lehet: Még!

‍