.svg)
Az ünnepnapok és az évfordulók mindig arra figyelmeztetik az embert, hogy álljon meg, pillantson vissza, és emlékezzen meg. Kettős emlékezés volt tehát Dávid Gyula irodalomtörténész január 23-án az EME székházában megtartott Erdélyi Helikon (1926–2026) című előadása, hiszen a magyar kultúra napjának megünneplése mellett a centenáriumi év méltó megnyitása is volt.
Egyed Emese, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának korábbi elnöke ünnepélyesen adta át a köszöntés feladatát az újonnan megválasztott elnöknek, Berki Tímeának, aki a szakosztály idei első alkalmán kezdésként Szebeni Zsuzsát, az alkalom társszervezőjét kérte fel, hogy röviden nyissa meg az előadást. Szebeni Zsuzsa, miután felvázolta az idei, több intézményt is össszefogásra ösztönző ünnepi rendezvénysorozatot, felkérte a meghívottat a tervezett előadás megtartására.
Dávid Gyula átfogó, információgazdag előadása egyszerre mentalitástörténeti és kontextualizáló: az Erdélyi Helikon tétjét a kisebbségi sorsról való híradásban látja. A Trianon utáni, a marosvécsi találkozókat megelőző számos lapkezdeményezés említésszerű felvillantása a maga folyamatában mutatja fel a húszas évek irodalmát, amelynek egyik legizgalmasabb csomópontja a helikoni közösség megalakulása. A levéltöredékek, a terevezett forgatókönyvek, az évenkénti találkozókról fennmaradt jegyzőkönyvek fontos (kor)dokumentumokként rajzolják ki a találkozók célját, hangulatát, eszmerendszerét, amely túlmutatva az irodalmi kérdéseken, magába foglalva a színház és oktatás kérdéseit az erdélyi szellemi élet regisztereinek átfogó képe.
Az íróközösség három szempontból ragadható meg, az előadás során ezek kerültek kibontásra. Alapul az írók közösségének története, az egymáshoz és alkotáshoz fűződő viszonyuk, a kapcsolati hálók felrajzolása szolgált. A fluktuáló jelenlét, a folyton táguló és szűkülő kör a közösség vitalitását mutatja. Ezután az íróközösség által szerkesztett és írt Erdélyi Helikon folyóiratról esett szó, mely mintegy kézzel fogható megvalósulása a találkozók célkitűzéseinek: a lapszámok nemcsak erdélyi, de magyarországi és világirodalmi palettája, a korábbi és későbbi folyóiratokhoz való szoros kötődése révén válik reprezentatív jellegűvé. A harmadik aspektus a Helikon könyvkiadójának, az Erdélyi Szépmíves Céhnek számottevő munkássága, melyre vonatkozóan meggyőző adatsort ismertetett az előadó. A másik szál, amire érdemes lehet felfűzni a találkozók értelmezési kísérletét, a transzilvanizmus ideológiája (a szó értéksemleges jelentésében): a mindennapi irodalmi gyakorlatokat szervesen meghatározó világkép az erdélyi tájból a kisebbségi lét helytállását, értéktartó és értékteremtő sorsát olvasta ki. Az előadás utolsó részében Dávid Gyula ismerteti és tiszteleg azon személyek előtt, akiknek munkássága mintegy kikerülhetetlen a huszadik század irodalmát érteni vágyók számára: Kántor Lajos, Láng Gusztáv és Marosi Ildikó az, akinek beszélgetéskötetét számos más erdélyi szépmíves céhes kiadással és néhány folyóirattal együtt el is hozta Dávid Gyula, hogy ne csak kézzel fogható, de látható is legyen a huszadik század első felének irodalma (bár ez látható mindenféle kiadvány nélkül is: a közönség soraiban ülő kutatók, írók, irodalomtörténészek magas aránya az örökség továbbélésének tapintható bizonyítéka).
Az előadást követően Berki Tímea lehetőséget adott a közönségnek feltenni kérdéseiket: Balázs Imre József kiemeli Dávid Gyula szintén kardinális szerepét a huszadik századra irányuló kutatásokban, Szebeni Zsuzsa pedig a mecenatúra és az oktatás témáira, míg Hunyadi Attila a kultúraközi kapcsolatokra kérdezett rá. Egyed Emese az előadó szerénységét ellensúlyozandó köszöntő-köszönő mondataiban kitért arra, hogy az Erdélyi Helikon előbb Erdély Atlantiszának tűnt, de sokkal inkább a kisebbségiség hőskölteménye, „a mi Iliászunk”. A folytonos, véghetetlen együttműködés és nyitottság pedig nem csak a centenáriumát ünneplő marosvécsi találkozóké: mindazoké, akik a kultúrára élő, ható erőként tudnak tekinteni.
