Éva Versace szandálban

Hány fekete állat fér bele egy adag versbe, mielőtt az olvasó felkiáltana, hogy elég, basta, nem bírom tovább? Fekete macska, feketerigó, fekete kutya, varjak, hangyák, de ha ez sem elég, akkor még olyan variációk is a rendelkezésünkre állnak, mint a fekete kismacska, a fekete eb vagy az égetett hangya.

Akár hanyagolhatnánk is a nagyon kézenfekvő szellemeskedést, miszerint egyik kutya, másik eb, de nem hagyhatom ki, ugyanis a feljebb említett kisebb állatkert tagjai valóban ugyanannak a metaforának a változataiként működnek. Mire gondolunk először, amikor azt halljuk, hogy macskafekete erdő, megtestesült sötétség, korasötétség vagy sötét anyag? Vagyis gondolok, mert most épp én gondolok egyedül, de engedjétek meg ezt a tenyérbemászó királyi többest. Szóval rendszerint sötétség egyenlő a fény hiánya, negatív állapot, tévelygés, butaság, veszély. Vincze Orsolya verseiben viszont egyik sem. A szövegek arra biztatnak, hogy vegyük végre észre, hogy a sötétséggel önmagában semmi baj nincs, sőt. A sötétség ápol és eltakar, magába fogad, elrejt. Inkább azzal van baj, aki belekerül – mondjuk ki – az emberrel, velünk, akik belépünk ebbe a térbe, és félelmeinkkel, paranoid őrjöngéseinkkel oda is ragadozó-prédaállat dinamikát projektálunk, ahol ez nincs.

Ez a gondolat jó és relatíve újszerű.

Én nem szándékoztam ma este ökofeminista prédikációt tartani, de amikor azt olvasom, Egy hatalmas nőstény méhének / biztonságában tobzódunk vagy meleg ez a márciusi éjszaka / mint szeretett nő öle – kénytelen vagyok. Ezekkel a sorokkal látszólag semmi baj nincs, de ha az elemzés reflektorai alá helyezzük őket, máris előpofátlankodik a kérdés, hogy hol felszabadító a női nem számára az, ha a jó öreg hagyományt követve lépten-nyomon a természethez hasonlítjuk, s ezzel egy újabb kontraproduktív mitológiába zárjuk őket? Mármint magunkat.

Kicsit fejvakarva állok a saját „műbírálói” pozícióm előtt, ugyanis a szövegek egy része akarva-akaratlanul előírja, hogy nőként vagy férfiként értelmezzem őket, s egyszersmind lehetetlenné teszik, hogy ne automatikusan a nemi alapú sztereotípiák felől közelítsek hozzájuk. Lehetetlen a játékot kívülről követő szubjektum helyzetéből olvasnunk Vincze Orsolya verseit, s ezzel hatástalanítódik a logika, a kritikai attitűd, és szinte semmi más nem marad a kezünkben, csak az empatikus közeledés. Azt viszont nem állítom, hogy ez feltétlenül rossz lenne.

Én vagyok Éva ebben a Paradicsomban, mondja a szöveg, de vajon mit jelent ez ma, nekünk? Miért akarnánk Évák lenni a Paradicsomban, ha lehetnénk bármi mások is? A lírai én önként lép egy olyan szerepbe, ami évszázadok óta a női bűn, kísérthetőség, a bukás allegóriája. Segítenek-e az ilyen kijelentések abban, hogy kijussunk a patriarchátus labirintusából? Hova vezet, ha még tovább sulykoljuk, hogy nő = természet, nő = kölyökróka, kisbárány, virágszál, mezők fölött röpködő tündér? Ha természetet és a nőket kizsákmányoló rendszerek valóban összekapcsolódnak, pont egy felforgató, ezzel szembemenő versnyelvre lenne szükségünk. Talán érdemes együtt elgondolkodnunk azon, hogy mikor válik ez a fajta azonosítás termékennyé, és mikor lesz monoton ismétlődés – ami, valljuk be, eddig nagyon kevés jót hozott. Prédikáció vége.

Ami viszont lerángathatja az olvasót erről a meglehetősen támadható nő-természet tengelyről, az a szövegek sajátosan kelet-európai, pontosabban romániai és még pontosabban erdélyi vonatkozásai. A blokkok, a Horea út, a málnás caserola, a korondi tányér és a Versace szandál paradox módon épp tapinthatóságukban válnak érzelmi kapaszkodókká, s főleg miattuk érezzük, hogy ezek a versek nekünk szólnak. Viszont pont annyi van belőlük, hogy olyanoknak is szólhassanak, akiket más országok Horea útjain gurít a szél.

Vincze Orsolya szövegei nem feltétlenül lógnak ki az aktuális, akár Bréda-körös verstapasztalataink sorából – így talán izgalmas lenne onnan indítani a vitát, hogy mi az, amit ezek a szövegek képesek hozzátenni más, fekete macskás, cigányasszonyos, vérholdas, állatmetaforás poétikákhoz, amelyekkel az utóbbi években egyre gyakrabban találkozunk?

Miben más a Vincze Orsolya-féle sötét erdő?

Ne elégedjünk meg azzal, hogy felismertünk egy mintázatot, menjünk a mélyére.

Elhangzott a 46. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

‍