„ezt a mai lejegyzést se irodalomnak szánom”

Tudja magáról a vers, hogy ő vers? Vers az, ami nem akar vers lenni? Vers az, ami FGyöngyi kemencében sült kenyerét reklámozza? Ifjabb Plinius így vélekedik: „minden alkalom szülte alkotás befejezve már sokkal kevésbé hasznos és lebilincselő…”; néhány száz évre rá Csokonai a következőt mondja: „Az alkalmatosságra írott versek az aestheticusoknál már egészen nevetségbe mentek, legalább mindenkor gyanúsok…” – Lövétei Lázár László öniróniával vállalja a kevésbé hasznosság és mindenkori gyanú lehetőségét azzal, hogy Alkalmijának¹ és Újabb Alkalmijának mottójául választja a fentebb említett idézeteket. A mottók provokálják az olvasót, hogy beálljon a véleményezők sorába, hogy ő is mondjon valamit az alkalmakra írt versekről, de ha nem is mond, legalább olvassa el őket.

Zsidó Ferenc a KönyvTér műsorán bevallja, szkeptikusan vette kezébe az Újabb Alkalmit, de annak „lírai mélysége, vallomásossága”,² amely nem feltétlen kellene jellemezze az alkalmi verseket, teljesen meglepte. Lövétei két kötetével egy olyan szöveguniverzumot hozott létre, amelyben a hétköznapiasság, a család, az őt személyesen érintő kérdések mentén a költészetet az egyszerű emberhez kívánja közel hozni. Témái leemelik a piedesztálról a költészetet mint olyat, szövegei nem is akarnak versek lenni, hanem inkább csak izék. Ennek ellenére lesznek olyanok, mint a családi ebéd, mint a tudatfeltárás vagy a születésnapi köszöntő.

A két verseskötet ugyanarra a szerkezeti logikára épül: két ciklusra tagolódnak a -nak/-nek és -ról/-ről cím alatt. Az Alkalmi a 2004-től 2016-ig terjedő időintervallumban született verseket közöl, míg az Újabb Alkalmi 2018 és 2024 közöttieket. Az első kötet -nak/-nek ciklusa egy ernyő alá hozzá Kányádi Sándort, Molnár Vilmost, a szerző Vica és Julcsi lányát, betekintést engedve egy erdélyi magyar költő szeretteinek körébe, valamint példaképei iránt érzett elismerésének is hangot ad.

A szöveguniverzum sajátos teremtéstörténettel kezdődik: az Alkalmi első verse, a Világtörténet Vica lányomnak az Úristent láttatja, aki a kezdetben levő kő pici ablakán át teremti meg a világot. A harmadik versben, a „batyunk botunk fegyverünk” címűben feltűnik az a kő, ami a szó metaforája, amely a vers címzettje, Kányádi Sándor, szerint „oltár is lehetne, / ha egy kis »Arany«-rög rejtőzködne benne; / s bár anélkül csak kő – annak se utolsó, / ha nem oltárnak, hát sarokkőnek való…” (13.). Kihallatszik a krisztusi analógia, amelyet Péter fogalmaz meg a nagytanács előtti beszédében: Krisztus lett a sarokkő, amelyet az építők megvetettek. Ahogyan Krisztus örök, bár megvetették, úgy lehet a poézis maradandó, ha nem is oltárnak való kőből készül. Lövétei ars poeticája az alkalmi versek kapcsán ebben ragadható meg: az alkalom pillanatisága, az események egyszeri léte mind az élet velejárója, de a versbe ültetés által az alkalom a kitágított jelenben marad, annyiszor játszódik újra, ahányszor a szöveg az olvasó által a jelenben újraszületik.

Az Alkalmi -ról/-ről ciklusában általános emberi dilemmával is szembesülünk, s ez végigvonul mindkét köteten. A Requierscat in pace című vers azt a kérdést tematizálja, hogy az újrakezdés által lehetne-e valami jobbat remélni az élettől. Előkerül lehetőségként az isteni megváltás, de az erre való várakozásban nem nyugszik meg a megszólaló. Lövétei Zákeus fügefája (Kalligram–Book­art, 2023) című kötetében viszi tovább leginkább azt a fajta istenkeresést, amely már az Alkalmiból kiolvasható. Perlekedik vele, kétségbe vonja isteni mivoltát, ez áll például a Kis magyar zsoltár című versben: „áldd meg ezt a földönfutó bolondot – / persze, hogyha egyáltalán meg tudod…” (Alkalmi, 23.) Ugyanakkor megjelennek nagyon őszinte, megalázkodó felkiáltások is, például a Mindenszentek után című versben: „Ó, nemo contra Deum! / én mégis arra kérem, / engedje megtalálnom / a válaszút csodáját / s a lidércfényt fölötte, / még innen a halálon” (Alkalmi, 31.). Az Újabb Alkalmi egyik legszembetűnőbb újítása, hogy Isten saját szólamot kap, ezúttal nem hagyja válasz nélkül a könyörgő embert. A Szép világom rongyos ingem című vers beszélője a foszladozó ingéről gondolkodik, a vers kommentárjában Isten egy apai pozícióból kedvesen útbaigazítja, felszólítja, hogy „szedd egy kicsit össze magad”, „mosd ki szép tisztára” (Újabb Alkalmi, 13.). Az Isten köszönetet mond Kolozsi Tibornak Káin és Ábel című munkájáért című versben visszatér a kő motívuma: „Hányszor mondtam, hogy a kő, / csak a kő / Istentől való – mert én vagyok az Úr!” (Újabb Alkalmi, 14–15.) – ha összekötjük az előző kötetben fellelhető gondolatokkal, összeáll a kő mint szó, a faragás mint költészet Istentől való rendeltetése. Az eddigiekben néma Isten vállalja a felelősséget a szó, a költészet általa elrendeltségéről, a teremtő munkáját az alkotási folyamattal vonja párhuzamba. Az isteni képmásra tervezett embernek kötelessége tovább alkotni.

Az Alkalmi verseinek legtöbbje Csíkszentdomokoson született, eltérő helyszínekként feltűnik New York és Róma. Ehhez képest az Újabb Alkalmi a világi messzi tájaira repít, Denvertől Taoson át székelyföldi településekig. Gondolatmenete összetettebb, elsőre Aranyt fogadja Vergiliusának az alkalmik világának feltérképezésére, majd a második kötetnél egyedül bandukol, messzibbre merészkedik. Isten szólamai mellett megjelenik beszélgetése az előrement költőtársaival, verset ír a megboldogult Farkas Árpádhoz, Kovács András Ferenchez. Az ő életük is alkotásaikban ragadhatók meg, de a kötet záró felkiáltása, a „Feltámadunk!”, az újratalálkozásra is felcsillantja a reményt.

Lövétei Újabb Alkalmi kötete és az a szöveguniverzum, amelyet alkalmi verseivel megteremtett és kidolgozott, attól különleges és releváns, hogy jelen van benne az az erdélyi magyar költő, aki tudásával a leghétköznapibb helyzeteket, mint a kenyérvásárlást is líraisággal fűszerezve tudja leírni. Jelen van benne az a Lövétei, aki apaként Lacika fiához Mi lesz veled? című nemverset ír, s közben azon gondolkodik, hogy mitől vers a vers, kinek kell szólnia a versnek, mi az az élethelyzet, amiről szólhat a vers, miközben zajlik az alkotás folyamata s születik a kötet, ami nem akar kötet lenni. Jelen van az a Lövétei, aki példaképeihez intéz verset, mint Buda Ferenc vagy Király László, s betekintést enged olyan történésekbe, amelyeket az éppen születő kötetei írása közben élt át hétköznapi emberként. Jelen van az a Lövétei, aki figyelmes az éppen zajló politikai helyzetre Klaus Iohannis és Joe Biden körül. És jelen van az a megszólaló, aki a két kötet univerzumán belül születik meg, az emberi halált nem ismeri, akinek örök jelene a vers, s pillanatai, hétköznapi életeseményei a versekben élnek tovább, hangot adva annak a Lövéteinek, aki megírta őket.

Az alkalmi versek nem hisznek önmaguk versi mivoltában. De abban igen, hogy megszólíthatnak egy széles közönséget. Azt az egyszerű embert, aki az istenkereséssel küzd, azt, aki halálfélelmet érez, azt, aki szerettei körében érzékenyen akarja viselni magát. Lövétei alkalmi verseiben tudott egyszerre költő és magánember lenni, arra tanítva a bátorításra szoruló alkotni vágyókat, hogy aki él, annak van, amit megírnia.

Lövétei Lázár László: Újabb Alkalmi. Erdélyi Híradó Kiadó – Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2024.

Jegyzetek

¹                  Lövétei Lázár László: Alkalmi. Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2016.

2        Erdély TV: KönyvTér: Zsidó Ferenc könyvajánlója. Online: https://www.youtube.com/watch?v=G1MFvye_EQQ (2025.02.18.)

‍