.svg)
Mottó:
„A fogyasztóra kapcsolt feszültség
egyenesen arányos
a fogyasztón átfolyó áram erősségével.”
(Ohm törvénye)
0.0
Szülőföldje ez annak a búbánatos Heródesnek – jelentette ki Ferenc kerál.
Körülötte májusi kutyák ugattak, és acsarkodva futottak neki a kerítésnek. A kerál, biciklijén suhanva, kettéhasította a gyönge szelet, mint annak idején az Úr a Vörös-tengert. A tavak felé vezető ösvényen két bátor férfi teljes horgászfelszerelésben bandukolt. Alighanem hosszú távra terveztek, oldalukon menet közben meg-megcsörren a bádogcsajka, egyikük zsákjából tábla szalonna, póréhagyma ágaskodik.
Ez igen – gondolta a kerál, és hirtelen kedve támadt felszívódni, álló-, avagy folyóvizek mellé, belesimulni a tájba, és lenni csak úgy, a létezés kedvéért.
0.1
Ahhoz, hogy fel tudjanak nézni, előbb le kell térdeljenek – mondta Batu kán valakikről vagy valamiről. Talán a várat ostromló törökökről mondta, de az is lehet, másokról. Ég tudja. Újfent a futár érkezését várta, aki nemsokára izzadtan futott be a hírekkel. Borzasztó – lihegte, holott a hivatali szabályzat tiltott bárminemű állásfoglalást.
Az óhazában papírforma szerint alakult a választás. Míg a futárra várt, elolvasta a jelentéseket és a véleményeket, melyeket még az éjszaka fülledt izgalmában írtak. A kán a népek meglepődöttségén tűnődött, hogy hogyan lehetnek ennyire vakok, ám tudta, hogy ez a költői kérdés egyben a válasz is. A hírt kicsivel később kicsapta az éterbe. A felvétel nehezen ment, a nyakában nem enyhült a görcs, és ezért sokszor hibázott, elharapta a szavakat, újra meg újra neki kellett veselkedjen a felolvasásnak.
Ki kellene vonulni a pusztába vagy sűrű nádasba, felhágni a magas hegyekbe, oda, ahol még van valamennyi erdő – gondolta a kán. Heves bánatroham tört rá, ezért elképzelte, ahogy Ferenc kerállal egyszer csak átlépnek valami kapun, be egy kertbe, ahonnan soha többé nem kell már kijönni.
Kán – mondta Ferenc kerál. Itt vagyok, mindig itt vagyok neked. Ugye tudod?
0.2
Valahol messze, a széles pusztában, a csobán angyal ege alatt, aki szétszéledt nyáját keresi, Batu kán egymagában állt.
Később leült a forró földre és tekert egy cigarettát. Körülötte a semmi surrogva közlekedett, és néha nekiütközött. A kán az ellenállás törvényén próbált gondolkodni, de ezernyi más foszlány rendeződött eköré, zűrzavart okozva őbenne. Legszívesebben nagy gödröt ásott volna, hogy abba belefeküdjön, oszt szívja magába a föld, ha akarja, szűnjön meg, múljon el.
Álmában szorosan Ferenc kerálhoz simult, és nem volt félelem és nem volt kétely, nem volt fájdalom.
Damján megérkezett, és a szokásos robajjal eresztette le a földre örökös faládáját, mely azonnal szétesett. Az öreg morgolódva pakolászta az elgurult szelencéket, és nekilátott a láda javításának. A kán szemét dörzsölve, kábán ült, és hirtelenjében nem tudta, hol van, az, ahol van, az hol van, és ő ki ebben a valaholban és valamiben.
Damján szegeket szedegetett a szájából, és nagy igyekezettel kopácsolt.
Nem haltál meg, ne aggódj – mondta a kánnak, aki visszahanyatlott a porba. Ne heverj – rikoltott rá az öreg. Hoztam pár kihegyezett karót, azokat beverjük valahogy ebbe a kiaszott fődbe, és ráterítjük a te subádat. Nem lehet csak úgy, Isten szabad ege alatt létezni, mint eszelős szenteknek s szent eszelősöknek.
A kán nem értett egyet ezzel, de szó nélkül segített cöveket verni, és nemsokára dülöngélve állott a kaliba.
0.3
Batu kán a sztyepp porában hevert, behunyt szemmel. Vörösen gomolygó ködöt látott, és nagy geomágneses vihar közeledtét észlelte. Zaklatott volt, továbbra is piszkosul fájt a nyakában valami, talán izomgörcs az, vagy valamely lélekszakadás helyén sajog egy heg.
Damjánt, az Úr házigyógyítóját figyelte. Valahogy úgy, ahogy a lovak alszanak, fél agyféltekével.
Az öreg most a ládáján ült, és együgyű igyekezettel a körmeit tisztogatta. A jó hallású kán kissé ideges lett a reszelő sercegésétől, de aztán hozzászokott a füle. Damján összevissza hadovált, talán a meleg vette el az eszét. A kaliba fölött izzott a kifeszített suba, de legalább árnyék volt alatta. Ám Damján azt mondta, hogy a kánnak sok napfényre van szüksége, ezért ott ültek a vakító semmiben, mely kiégette a csontból a velőt.
A mozdulatlan pusztaság feketére aszódva terpeszkedett. Bazaltsúlyos csendjében csak a vén gyógyító zsolozmázott. A szívet csillapító kígyóvirágról és a farkascseresznyéről prédikált, hogy azoknak tinktúráit kell teában hígítva meginni, és minden jó lesz.
Megváltozik az idő – jegyezte meg a kán, de a vén gyógyító csak hadrikált tovább, ügyet sem vetve a szavára. Hibás benne a lemez – gondolta a kán, és behunyta a szemét. A lélek kiszállt a testéből, majd visszajött, nagyot öklözve a mellkasa közepére.
Batu kán hol itt volt, hol nem volt, éber félálomban lebegett.
0.4
Grigor Luszavorics egy láthatatlan felhőn ült, és a szakadozó beszélgetést hallgatta. Kénytelen volt észlelni, hogy a kán lelke úgy vergődik, mint vékony szövésű hálóba akadt denevér. Ha nem más, kicsit gajra ment. Időnként kétségbeesés-rohamok törnek reá, máskor emésztő vágyakozás. Látta a jó Grigor azt is, hogy a kerál tenyere a kán alá nyúl, és kifogja zuhanását.
Hamarosan Damjánra meg a kánra sűrű cseppekben esni kezdett az eső, és erős szél kerekedett. Grigor hangtalanul vihogott, miközben azt figyelte, hogyan iszkol az öreg riadtan a kaliba felé. A kán elégedetten hevert el a sztyeppe kiaszott földjén, és hagyta, hogy üssék-verjék a kövér cseppek testét és minduntalan kirepdeső lelkét. Damján egy ideig óbégatott a kalyiba alól, de aztán elhallgatott.
Grigor már messze járt, de az eső még sokáig esett.
0.5
Harmadnapra kizöldült a pusztaság. A kán beköltözött Damján mellé a kalibába, nyakukba gyapjún szűrt, faggyas cseppek estek. Az öreg javaslatára levetették vizes gúnyáikat, s azokat a tűzhelyben felforrósított köveken szárogatták, a faggyút meg szétkenték magukon, és igen jól cselekedték, mert éjszakára szokatlan hideg ereszkedett reájuk.
A vezérgácsér hívására felelgető, bütykös ásólúdcsapat húzott el fölöttük. Damján bejelentette, hogy őneki most már menni kell.
Hív az Úr – mondta, és a felhős égboltra mutogatott, ahová Batu kán felnézve, egyetlen csillagot sem látott.
Mert vaksi a szemed, azért – mondta bátorítóan Damján, és ládástól, mindenestül úgy eltűnt, mintha eladdig is délibáb lett volna.
A kán úgy döntött, hogy teker magának még egy cigarettát, és nem törődik semmivel. Ez volt az a fogadalom, melyet még soha nem sikerült beteljesíteni.
Valahol a kalyiba közelében molnárgörény csicsergett, és hamarosan felelt neki a társa. Ha nem más, ezek most szépen egymásnak esnek, és vaksi utódokat hoznak létre – állapította meg a kán, és rágyújtott. Már mióta, hogy a sztyeppen bóklászik, látszólag teljesen oktalanul, és mindeközben azt érzi, hogy megfojtja az a légüres tér, amelyet Ferenc kerál szerint a hiány hoz létre. A kerálnak, mint mindig, most is igaza van.
0.6
Az Úr megpaskolta Damján vállát, és ujjai elcsúsztak a faggyas bőrön. Hol jártál, öreg? – kérdezte, hirtelen megfeledkezve arról, hogy hova is küldte őt.
Izé – mondta zavartan az Úr, mert beléhasított, hogy mostanra hívatta a Juhos Vendelt meg Grigort, a világosítót, s hogy azok ketten szegény öreget, nos, nem szeretik.
B.ssza meg, most mit csináljak? – cikázott át az Úron a migrénes ijedtség.
Öreg, de jó, hogy jössz, azonnali küldetésem van számodra – jelentette ki, és szakállát simogatta.
Ahogyan az várható volt, Damján reflexből azonnal a szakállához nyúlt, és ő is simogatni kezdte, majd kijelentette, hogy dicséri az Urat pirkadattól csillagfeljövésig, és hogy azért jött, mert hívatva volt, ugye.
Úristen – gondolta az Úr. – Vajon miért hívattam?
Damján egyetlen hajtűkanyarral rácsavaradott a farkashárs és a farkasboroszlán, no meg a farkascseresznye közötti árnyalatnyi különbségekre, melyeket rajta kívül széles e világban senki nem lát, nem ért, nem tud, sőt, nem is érdekli.
Ez hosszú lesz – állapította meg az Úr, és lázasan törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg az öregtől, még mielőtt a nagy traktorakció megbízottjai betörnének trónusa elé. Sehogy nem tudta ezt a két fiút leszoktatni arról, hogy a mennyei trónterem ajtaját ne berúgják, csak finoman benyissanak. Hiába minden tanítás, hiába.
Az Úrnak szerencsére mindig erős a lélekjelenléte.
Damján hamarosan kisdedként aludt az illatos füstben. Remete Vendelt és Grigor Luszavoricsot könnyű volt egy nyári hűvös borra a ház mögé csalogatni. Komótos öreg angyalok szolgáltak itt fel, nem izgatta őket már semmi ezen a világon. Magasított sarkú cipőben jártak, és nem érdekelte őket, hogy a sok cigarettától érdessé lett a hangjuk, és állandóan nikotintól bűzlenek. Az Úr sajnos a mesterséges parfümöket sem igen bírta, és egyre idegesítőbb lett, ahogy telt az idő, éppen azért, mert számára kurvára nem telt, csak körbe-körbe pörgött.
Fendt Favorit 615 LSA – mondta az Úr. – Megértettétek?
Azok ketten sűrűn bólogattak.
Kanlı Çukur. Jelenleg sivatag. Oda kell vigyétek. Jó?
Azok ketten ismét bólogattak. Vendel mellkasán az ing felnyílt hasítékában, az Úr egy lépdelő kócsagot látott. Elbocsátotta őket.
0.7
Ferenc kerál megjavította a székeket, az asztalt, majd a terasz korlátjára dőlve azt nézte, ahogy a megtévedt tyúk, vagyis az a narancsvörös, halkan átkúszik a kerítés alatt. Nem először tette, sőt, talán minden nap megcselekszi, ki tudja. Nem figyelheti egész nap ezt a tyúkot. Ámbár, miért is ne tehetné?
Ezen tűnődött, és a tyúkok szabadságérzetén, melynek minden bizonnyal léteznie kell. Merengését Batu kán üzenete akasztotta meg, amely arról számolt be, hogy a lehetséges győztest nagy ovációval fogadták egy cipőgyárban, és kis híján a vállukra vették a dolgozók, úgy ünnepelték.
A tyúk időközben talált egy kövér gilisztát, ám igazi konspirációs elem lévén, örvendezését egyáltalán nem fejezte ki, hanem kéjes élvezettel, csendben falta az elesettet.
A kerál elégedett volt a tyúkkal, nincs kizárva, gondolta, hogy valamikor erős barátság fűződhessék kettejük között. A kerál megdöbbent önnön gondolatán. Vajon honnan a fészkes fenéből szüremkedhettek át őbelé az ilyesféle őrült eszmefuttatások?
Rágyújtott, és kinyilatkoztatta a kánnak, hogy alighanem hibbant időket élnek. És hogy ideje indulni, megkeresni azt a kertet, bárhol is lenne.
0.8
Luszavorics fekete bőrnadrágban jelent meg. A Juhos Vendel, vagyis a Remete, befonta zsíros szakállát, amely most egy csimbókban verdeste a mellkasát. Mindketten csupasz felsőtestükre vett mellényt viseltek, hogy jól láthassék, bőségesen vannak tetoválva, mint mindazok, akik rengeteg ráérős időt töltöttek olyan helyeken, ahol az ilyen bonyolult varratok elkészülhetnek.
Grigor Luszavorics két hófehér karját magángenezise képei ékesítették. Azt, ahogyan ő annak idején az Úrral összefutott, mikor a pusztában, mikor máshol, városok kapuiban, függőhidakon, délceg csúcsokon. Hátát egyetlen nagy fenyőfa díszíti, ám az most nem látható. Nagy kár, mert szép fenyő az, öt évig készült. Luszavorics beleremegett a rátörő érzületekbe, a gerincén végigkopácsoló tű, meg Tollas hűvös kezének emléke, ó, jaj.
Juhos Vendel több helyen is ült, az ő testén sokféle stílusirányzat keveredett, de még mindig a sellőlány a kedvence a bal alkarján. Odafent nem mászkálhatnak így mellényre és gatyára vetkőzve, az Úr kevés dologra érzékeny, de a meztelenkedésre valamiért az, érthetetlen. Vendel imádta ezt a melót. Megszállottan szeretett vezetni, és azonnal felfedezte bárminemű motor működésének gyengéit és erősségeit.
A parkolót nem őrizték, csak sűrűn bekamerázták, és valahol valakik képernyők előtt üldögélve figyelték a mozgást. Vendel megtudta, hogy a kulcsosfiúk teljesen balfaszok ebben a váltásban, sík hülye mind a kettő, annyi memóriájuk van, mint egy beteg aranyhalnak.
Luszavorics egy kulcscsomóra mutatott, és a mulya szájú fiúcska azonnal hozta. Hajlongva futott, Grigor nézte is, hogy ez aztán miféle akrobácia. Vendel már ott ült, félig kilógva a kabinból, a kulcsot röptében kapta el. A jó traktormotor hamarosan felbőgött, a két mulya még tapsolt is a mutatványnak, ők meg elhúztak a Duna felé.
Cochirleninél letértek a pályáról a régi útra, és nem siettek többé. Megálltak nosztalgiázni egy ismerősnek tetsző helyen, ahol menta bokrosodik. És elfelejtették, hogy az Úr traktorakciójának mi is volt a célja, mi a meló, a megbízatás.
Kanlı Çukur. Jelenleg sivatag – dörmögte az Úr, de azok ketten nem hallották.
0.0.1
A karaömeri síkságon, az út szélén ott reszketett a Szónok, aki újabban gazdaságpolitikai megbízatásokat teljesít. Legalábbis ezt szokta mondani mindazoknak, akiktől összekalapozza a féldecire valót ott, a Városban. Ámde most nem ott van ő, hanem itt, a nagy kopár síkságban, és hosszú lenne elmesélni, mi szél hozta a Duna mellé. Mivel már másfél napja várt amott az árokparton, megkísértette az a gondolat, hogy semmi más, csak az alkoholmegvonás okozta révületmentes állapot okozhatta, hogy ő belement egy elkötött traktor adásvételének rendezésébe. Az ilyen hősi kijelentések miatt, hogy meglesz, már egész országok buktak el és birodalmak dőltek össze, elkeseredett népek garmadái futottak szerte a földgolyón, és soha többé nem tértek haza.
A Szónok még remélte egy ideig, hogy azok ketten, Vendel meg Grigor, a két tetovált, bepöfög az áruval. Aztán a nyakába szakadt a jó Duna-menti eső, és a Szónok felfogta, hogy ezt a bizniszt is elbukta. Végül is, ilyent csak elbukni lehet.
Vendel és Grigor vékony tüzet rakott száraz ágakból, letáboroztak. Megpaskolták a Fendt Favorit 615 lsa nyakát, ettek egy kis szalonnát, aztán leballagtak a folyópartra. Lövésük nem volt a horgászatról, a botot meg a nyélre erősített hálót a traktorban találták. Az őrültek és bávatagok szerencséjének hála, fogtak néhány halat. Azokat készültek megsütni, mert minek vergődjenek reggelig a szákban.
A melóra már egyikük sem gondolt, vakációztak.
0.0.2
A két szent elégedetten hortyogva aludt a traktor előtt.
Az Úr elbóbiskolt.
Valahol egy cipőgyárban erős asszonyok vállukra kapták a vezért, és a magasba dobálták, mint egy kisbabát. Éljen, drága elnök úr – kiabálták.
Ferenc kerál a zuhany alatt állt, homlokát a hideg csempének támasztotta.
A kán sünbe gömbölyödve feküdt a suba alatt.
