Feri nagyapám a stonewallingról olvas (versek)

Feri nagyapám a stonewallingról olvas

A hírfolyamában bukkan fel ez a téma, stonewalling, a kapcsolat

csendes gyilkosa, így van odaírva. Nagyapa kattint. Az elutasító

csendet aláhúzták, az elszigeteltség érzése vastag betűkkel

szedve. Most tehát olvas, és úgy érzi, nincs egyedül. Nem

osztja meg mégsem egyből a linket. Határtartás, ezt a szót épp

nagymamától tanulta. Csak másnap délután, amikor újra

szóba kerül az a múltkori vacsora az egyesületben, akkor

érzi, hogy eljött az idő, akkor áll fel, hogy gyere, mutatok

valamit. A nappaliban épp nyitva a laptop, ezen nyitja meg

a cikket, nézd csak! Nagymama ölébe teszi a gépet, kimegy

a konyhába, és vár. Pár perc múlva már a kertben van, leszúr

egy karót a paradicsom mellé, odébb teszi az esőztetőt, közben

az ablakon belesve figyeli, kinyílt-e már az ajtó. De nagymama

nem jön ki, sőt, talán már rég valami mást olvasgat. Később

a veteményeknél találkoznak újra. Nézd csak, két kis uborka,

mondja nagymama. Nagyapa nem szól, a locsolócsőből elapad

a víz. Valahol megtört, elindul hátra, hogy kiegyenesítse.

Két szájjal

Milyen finoman intézted ezt is! Elhozhatnátok ezt a csomagot

az automatából, mondtad, majd a bal tenyerembe írtál egy nyolcjegyű

kódot. Innen olvasta le később a gyerek, miközben jobb kézzel   a hónom

alatt tartottam, hogy ő pötyöghesse be a számjegyeket. Lapos csomag volt,

valami brosúra lehetett, és úgy döntöttem, nem kérdezek rá. Másnap

este összehajoltatok a konyhaasztal fölött, és te mikor vagy boldog,

kérdezted, majd egy üres négyzetbe berajzoltátok a közös sátrazás

körvonalait. Játékos érzelemhatározó munkafüzet, ez volt a címe,

altatás után belenéztem. Kíváncsi vagy, mint egy városi varjú?

Dühös, mint egy támadó darázs? Ilyenek voltak még benne, de

ezekre már nem került sor, a füzet a felső polcon feküdt, mostanáig.

Indulás előtt ma azt mondtad, megnézhetnétek már a következő

fejezetet. A múltkor meg: tényleg, azzal hogy haladtok,

           mintha nekem

bármi közöm lenne az érzelmekhez. Ma szerda van, a füzet fölött

ülünk, és estig befejezzük a büszkeséget. Berajzolunk

egy mosolygós szájat, kicsit félremegy, még egyszer berajzoljuk,

most két szájjal nevet ránk.

Amíg belep

A kertek alatt futottam, magamban újra

és újra lejátszottam a történteket. A búzatáblán át

gyalogút vezetett. Reméltem, hogy a mögöttem

összeboruló kalászok a nyomaimat is elfedik.

Aki utolér, megüt majd, ezt tudtam. Mégis,

attól féltem, az arcomba mondja majd, amit

mindenáron titkolnom kellett. Nedvességet

éreztem, a cseppenként meggyűlő félelmemét.

Egy madár rikoltott, és, ahogy felnézve

megbotlottam, szinte jólesett elhasalni

a forró mezőben. A göröngyökhöz szorítottam

az arcom, azt reméltem, elfut mellettem.

Lábdobogás. Most nem lélegezni.

Mozdulatlanul, amíg belep a harmat.

Feltérdepelni, lerázogatni a földet.

Hogy kerülök ide? Keresőn nézni az út felé.

Ma végre

Álmomban harci bika voltam. Az aréna közepén álltam,

leszegett fejjel. Tudtam, ha kilépek, a hátamból kiálló

dárdák is megmozdulnak. Esni kezdett, patáim körül

tócsává gyűlt össze az ég feketéje és vérem pirosa.

Csatakosan ébredtem. Csend volt, de a spalettán át

beszűrődő fényből arra jutottam, hogy már jócskán

elmúlt reggel, és megint nélkülem indultak el.

Mialatt könnyes szemmel a cipőmet kerestem,

megfogadtam: ha a madonnás körmenet nem

velem együtt fog a tengerhez érni, akkor

nélkülem se fog.

Akkor aztán a riadt hallgatózás: Merre mehettek?

Melyik irányból hozza a szél az összecsapódó

cintányérok, a puffanó dobok hangját? Merre induljak

a szétdobált érmék, a szétszórt virágok között?

Hol rövidítsek, hogy előbb érjek a parti sétányra,

mint a tömjénfüstben hozsannázó zarándokok?

A narancsligetnek melyik sarkánál álljak lesben?

Honnan támadjak rá az első sorban haladókra?

Mit kiabáljak rájuk? Milyen mozdulattal

csavarjam ki a kezükből a szobrot?

Hogyan egyenesedjek fel a menet élén?

Kinek mondjam el, hogy ma végre megcsináltam?

‍