Finntanulás: a lélek fényűzése

Az 1980-as években, amikor egyetemre jártam, a magyar szakosok képzésének része volt a másfél évnyi kötelező finn nyelvoktatás is. Érdekes adalék lehet, hogy közvetítő nyelvet mellőző tankönyvből tanultunk (a Suomea suomeksi ma is egyik féltve őrzött könyvkincsem), és – ami a fényűzések fényűzésének számított akkoriban – anyanyelvi lektor segítségével. Minna Savela, első tanárom kiválóan beszélt magyarul, magyarázatai sokat segítettek a nyelvi rendszer megértésében, de még inkább a finn kultúra, irodalom, mentalitás jellegzetes részleteibe való beavatódásban: a kezdő szintű és olykor persze fárasztó nyelvórák végén magyarul ismerkedtünk hazájának természeti szépségeivel, kantelét hallgattunk meg gyermekdalokat énekeltünk, némi irodalomtörténeti eligazítás kíséretében kölcsönkaptuk finn írók, költők műveit magyar fordításban, és gyakran került az asztalra valami Suomiból érkezett finomság – édesség, tea, különleges ízű, színű és formájú gumicukorkák… Kezdettől fogva éltem a fakultatív órák ajánlatával: nem volt ebben semmi karrierszempontú megfontolás, „mindössze” érdek nélküli érdeklődés az ismeretlen iránt és a néhány órányi menekülés lehetősége egy szabad világba az országnyi börtönlét idején. Tanév végén, mivel lejárt a kolozsvári mandátuma, Minna visszaköltözött Helsinkibe.

Másodéven csak hetekkel a tanévkezdés után érkezett meg az új finntanár, Anja Haaparanta (alig néhány évvel volt idősebb nálunk), mert a hatóságok késve állították ki részére a beutazási vízumot. Ő akkor (még) alig tudott magyarul: eleinte a cseppnyi finn- és magyartudásokat összerakva-vegyítve, kézzel-lábbal, és ha minden kötél szakadt, angolul értekeztünk. Vele is gyorsan összebarátkoztunk. Amikor – még az elején – egyszer náthásan jött órára, valaki illemtudóan megkérdezte: „Meg tetszett fázni?” Anja csak nézett tanácstalanul: nem értette, mégis mi tetszetős lehetne a bedagadt, fájó torokban, rekedt hangban… További tetszikelős kérdések és tanácsok özönét zúdítottuk rá, ő egyre kevesebbet értett az egészből, míg egyszer egyikünk minden bátorságát összeszedve visszatért a kezdőkérdéshez: „Megfáztál?” Ez végre világos beszéd volt: attól kezdve tegeződtünk, évfolyamszintű összefogással próbáltuk elősegíteni a gyógyulását, hazai népi módszereket is bevetve. Igyekeztünk szorgosak lenni a stúdium terén is, de meg kell adni, ő gyorsabban haladt a magyar, mint mi a finn nyelv tanulásában.

Magam az egyetemi képzés idején végig jártam finnre hozzá (olykor, most már bevallhatom, az unalmas és utált ideológiai tárgyú órákat ellógva), és az eredmény nem maradt el: a negyedik év végére tűrhetően csevegtem, képes voltam önállóan megírni rövidebb leveleket (Minnának például), megbirkóztam egyszerűbb szövegekkel a tankönyvek anyagán túl is, kísérleteztem apróbb fordításokkal. A Kalevalát nyilván nem olvastam végig finnül (magyarul ellenben többször is), de gyakori szórakozásom volt egy-egy kedvenc részlet eredeti, illetőleg Vikár Béla-, Nagy Kálmán- és Rácz István-féle változatainak összehasonlítása. Akkoriban még nem sok fordításelméleti munkához volt hozzáférésem, ám empirikus úton eljutottam olyan felismerésekhez, hogy az átültetés bizony gyakorta elveszíti (esetenként elengedi) a forrásnyelvi mű árnyalatait, máskor meg hozzá is ad azokhoz; vagy hogy a fordítás révén a célnyelvi kultúrának is integráns részévé válik egy adott mű; de elmerenghettem archaizálás és modernizálás viszonyán is a műfordítás kapcsán; azután a sok magyar verzióval a finnt összevetve váltam igazán érzékennyé mind a magyar, mind a finn szöveg zeneiségére, ritmikájára. Innen eredeztethetőek Kalevala-­tárgyú zsengéim: néhány korai cikkem… Jótékony kiegészítése volt ez annak, hogy a mindenkori finn lektorok a szakunk és a város kulturális életének is inspirálói voltak-lettek.

Szakmai utam végül másfele vezetett, rendszeres kapcsolatomat a finnel háttérbe szorította a napi feladatok özöne, nyelvtudásom emiatt lényegében az enyészeté lett. Anjával is ritkán találkozom, de amikor igen, ott folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk: ilyen az igazi barátság természete.

Fel lehetne tenni sajnálkozva vagy akár cinikusan a kérdést: mire volt hát jó a sok befektetett munka, amely végül hosszú távon nem hasznosult? Ha csak a pozitív, élethosszig tartó kapcsolati hozadékot nézem, már megérte. Ha számba veszem, miként tágította a szemhatáramat a nyelvvel kapcsolatos számos olvasmány, albumlapozgatás vagy zenehallgatás, a hála növekszik bennem. Túl ezeken, a tanulásnak, még a tanulás fáradságának is folyamatosan éreztem az örömét: ez a lélek (talán balga, talán életmentő) fényűzése. Ha újrakezdhetném, újrakezdeném.

‍