.svg)
(részlet A posztószállító című regényből)
Klees Hantje az asztalra borulva bóbiskolt megint. Maarten óvatosan fölkelt és hozott maguknak két kupa sört. Csöndben iszogattak, várták, hogy Klees fölébredjen.
Vermeer teljesen belefeledkezett a sarokban lévő pókháló csillogó sokszögeibe, egy pillanatra úgy érezte, hogy odaragadt a kifeszített szálakra.
Emlékezett egy porlepte délutánra, amikor a lovaik a forró szélben szédelegtek az úton, nekik pedig égett a torkuk a szomjúságtól. Fákat látott, hozzájuk legközelebb egy magányos, vén jegenyét, odébb tölgyeket, köztük egy enyhén megdőlt, mélyen barázdált törzsűt, két hatalmas, tenyérnyi száraz pikkelyeket vedlő platánt és valami laposan elnyúló, megszáradt, barna levelű tüskés cserjést jóval a fák mögött. A fák törzsén mellkasmagasságig ott szürkéllettek a tavaszi árvizek sárnyomai. Minden nagyon ismerős volt, de nem tudta felidézni sem a pontos helyet, sem az évet, hogy mikor is történt mindez. Talán a maldegernei úton járhattak, nem messze a várostól, de ezt csak a malomról gondolta. A malmok bizonyos távolságból egyformák mindenütt, gondolta, ez támpontnak nem elegendő. Körben a mezőn, ami, ahogy jobban megnézte, nem is mező volt, hanem tarra taposott gabonatábla, katonák pihentek kifeszített vásznak alatt, amelyeket időnként hangos csattogással rángatott meg a folyó felől hirtelen lökésekben feltámadó és szinte azonmód el is csendesedő szél. Milyen különös, ezeknek is melegük van, gondolta, mintha természettől fogva más lények lennének, mint amilyenek mi vagyunk, és akikkel ilyen, hogy melegük van, nem fordulhatna elő. Vértek, kardok, buzogányok, lándzsák hevertek mellettük a földön szabályos halmokba rendezetten. Izzadság és fémbűz. A fegyverek mellett kéttucatnyi katona állta körbe fidulán játszó társukat. Az egyszerű, tiszta dallam, akár az esti tüzek füstje, betöltötte a mezőt, és megült fölötte tapintható vastagságban, olyan elemi erővel adva át egy távoli, elérhetetlen világ üzenetét, hogy a kocsikkal ők is megálltak és hallgatták, amíg játszott.
Minden részletet tisztán és élesen látott, de továbbra sem jutott eszébe, hogy mikor és hol jártak ekkor.
Emlékezett arra, hogy katonák állták útjukat, akik nem értették, hogy békés polgárok szekérnyi posztóáruval mit keresnek itt a harctéren. Ez akkor történhetett, amikor a Weezeburgot ostromló és a rogyadozó erőd felszabadítására érkező csapatok közé keveredtek. A szemben álló felek napok óta csak méregették egymást, semmi érdemleges hadi esemény nem történt. A vár ostroma szünetelt. Miután a szekereiket tüzetesen átvizsgálták, kémgyanúval az ostromlókat vezető tiszt, Ladislaus von Vellner dragonyoskapitány elé állították őket kihallgatásra, aki, miután megnevezték a protestáns ünnepeket és elmondták, hogyan mosta el néhány éve az árvíz az antwerpeni posztóraktárukat és a másikat, a kisebbiket Oostende piactere mellett, amelyekben szerencsére a nagyvásárok után éppen kevés áru volt, szabadon bocsátotta mindnyájukat. Búcsúzóul Maarten egy széndarabbal lerajzolta a kapitányt, és a néhány vonalból álló arcképet nekiadta. Von Vellner első ámulatán túljutva megköszönte a különös ajándékot, majd ellátta őket vízzel és élelemmel, és adott az útra két flaska igen kiváló jenevert, amely napi fogyasztás mellett minden lappangó betegséget még annak megjelenése előtt képes meggyógyítani, valamint három válogatott katonát melléjük, akik átkísérik a szekereiket az erősen foghíjas arcvonalak között.
Tudják, oostendei vagyok, mondta, annak az árvíznek a nehezét a padláson vészeltük át, alattunk a szobák mennyezetéig ért a víz. Tudom, miről beszéltek.
Emlékezett arra, hogy estefelé egy fiatal őzbak úszott át a folyó zavaros vizén, míg odaátról, a túlsó part irányából kutyák dühödt falkája csaholta kitartóan. A katonák aggódva figyelték, vajon átér-e, vagy elragadja a sodrás. A nádasba éppen csak kiérő, holtfáradt állatot előrángatták és nyárson megsütötték.
Emlékezett arra, hogy a megáradt, szürkészöld vizű folyó partján egy különös tölgyet láttak, amely nem emelkedett sudár törzzsel fölfelé, mint a többiek, hanem a legaljától körben oldalágakat növesztett minden irányban, és feljebb is ugyanígy, mintha lépcsői volnának, amik az égbe visznek fölfelé, és amit Maarten egyetlen, önmagába visszatérő vonallal lerajzolt. A parton végig fűzfák sorakoztak, mélyen lelógó ágaik beleértek a vízbe, és úgy surrogtak, mintha könnyű eső esne.
Emlékezett egy évre, aminek a májusában, az indulásuk előtti napon hó esett, és a fogadó egyik istállójának tetejéről hajnalra termetes jégcsapok sora lógott alá. A világot a szélsőségek terelték kiszámíthatatlan, előre nem látható irányba.
Emlékezett arra, hogy az út melletti öreg eperfa tetején egy fehér kecske rágta a friss hajtásokat. A látvány hihetetlen volt, megálltak a kocsikkal és nézték egy ideig. A kecske nem vett tudomást róluk, vészesen imbolyogva egyensúlyozott a vékony ágakon, miközben a nyakát nyújtogatva próbálta elérni a zöld ágvégeket. Amíg ő a kompozíció egységét próbálgatta magában, addig Maarten a kezébe adott egy kész rajzot.
Emlékezett arra, hogy apjával Diego Duarte antwerpeni bankár mecheleni bankházában jártak egy kétszáz guldenes kölcsön ügyében, és a hazafelé úton Elpjer falu határában rácsodálkoztak egy Alicantéből származó, Fernando Sanchez nevű sánta spanyol herceg madárházára, amiben több száz madár repült hatalmas port verve, éktelen lármával folyamatosan az ég felé, majd a kupolaszerű hálót megközelítve meredek íven vissza a földre, újra és újra végigjárva ezt az ismételten magába forduló, végtelen módon megrepülhető pályát. A madárházat az út melletti szerény kunyhóban ücsörgő öregember felügyelte, akivel az apja beszédbe elegyedett. Az öreg elmesélte, hogy:
a madárház nemrégiben lett kész
Sanchez herceg mindig rikító színű ruhákban járt, különösen kedvelve a sárgát és a bíbort, mint a sántasága ellensúlyát. Soha nem maradt egyedül, rossz nyelvek szerint népes kíséretét magával vonszolta mindenhova, egyfolytában beszélt, amazok hallgatták és csendben bólogattak mindenre, nem volt sem ellenvetés, sem hozzászólás ahhoz, amit mondott, mint ahogyan egy próféta kinyilatkoztatásához sem lehet javaslatot hozzátenni. Amikor rövid időre a herceg is elhallgatott, a csend rideg fala vette körbe.
A Mechelen melletti földeken napraforgót és kölest termesztetett a madarainak. Anton Lenhoek elpjeri parasztember, akinek Vermeer mindössze az egyszer megemlített nevét hallotta, és így az emberből most ennyi marad az utókorra, a kölese betakarítása után nem tudott leadni elegendő terményt. A földje nem volt alkalmas a köles termesztésére. A herceg ezt az általa összehívott és általa elnökölt ítélőszék előtt a madarai megcsúfolásának nyilvánította, és büntetésből elvetette Anton Lenhoek minden ennivalóját. A kifosztott paraszt házát katonákkal őriztette, hogy a falusiak ne vihessenek neki élelmet. Amikor a gyerekei éhen haltak odabent, a paraszt egy istrángkötéllel fölakasztotta magát a háza gerendájára.
Emlékezett arra, amikor a délelőtt bágyadt árnyai közt megbújó várost és környékét, ahol Maartenék posztószállítmányával időztek éppen, galambok lepték el végeláthatatlan, ezüstösen vibráló csapatokban. Aki kint volt a szabadban, hátraszegett nyakkal nézte a semmiből ideérkezett, soha nem látott mennyiségű madarat. A galambfelhő széles íven, a közeli mezők irányából került a város fölé, imbolygó árnyékot vetve az alattuk elterülő síkra, és néhány, egyre szűkülő kör megtétele után, szapora szárnyverdeséssel és porveréssel elfoglalt a földön és az épületeken minden lehetséges helyet. A járókelők elhessentették őket, de egy pillanattal később máris újak jöttek a felröppenők helyére. A folyamatos föl- és leszállás, keresgélés és toporgás közben vastagon leszartak mindent. A téren és az utcákon ujjnyi rétegben állt a krémszínű, híg galambszar, a tetején zsíros fehér és olajzöld csíkokkal; a piacra igyekvő polgárok szitkozódva csúszkáltak rajta. A falvakban elszállásolt zsoldosok a mezőkön százával, ha nem ezrével parittyázták le őket, mondta a pék, akinél kenyeret és néhány cipót vettek az előttük álló útra, de ez meg sem látszott a galambcsapaton. Forró vízben megkopasztották, kibelezték őket, és belehajigálták hatalmas kondérokba. Ha nem állt vigyázó a kondérok mellett, a madarak beleszartak abba is.
Másnap, ahogy továbbindultak a posztóval, a város határában egy félszemű katona megkínálta őket a mellette rotyogó kondérból. Ingyen ebéd, mondta vidáman, de ő még az evés gondolatától is elborzadt.
Emlékezett egy szikár, magas, csontsovány öregemberre; álltak előtte Maartennel egy műhely nevű sötét, kormos szobában. Az öreget Maarten apja mesternek szólította. Mindene festékes volt: a térdig érő kék vászonköpenye, a nadrágja, a karja, még a szemöldöke is. Körben festékes ecsetek és rézlemezek feküdtek az asztalon, a polcokon, a két széken és a falak tövében a földön is átláthatatlan összevisszaságban. Az öreg állt előttük szótlanul, hosszasan méregette őket és babrálta a szakállát, időnként szívott egy gyorsat az orrán, ami élesen sípoló hangot adott. Maarten billegni kezdett a talpain előre-hátra és köhécselt, neki izzadságcseppek gurultak lassan lefelé a hátán. Akkor az öreg hirtelen hátraszegte a nyakát, kifordult véreres szemekkel felnézett a mennyezetre, és horkantásszerű hangon, szinte kiáltva azt kérdezte:
Melyikőtök a rajzoló?
Az ijedtségtől kis híján elsírta magát.
Ő, mutattak egyszerre egymásra.
Na, ebben legalább egyetértés van köztetek, mondta az öreg kissé megenyhülve, kicsik vagytok még, menjetek gyíkot meg verebet fogni, az a dolgotok. Ha tényleg tanulni akartok, gyertek vissza egy év múlva.
Emlékezett arra, hogy egy részeg katona egy félig összedőlt istállóban, amelynek az épen maradt részébe a lovaikat kötötték be éjszakára az eső elől, elmesélte, hogy az ellenség közül néhány lovas időnként átnyargalt az ő arcvonalaik mögé, sebtében összefogdostak egy-két ott tébláboló parasztot és katonát, majd visszavágtattak velük a sajátjuknak mondott területre, ahol az íjak és puskák lőtávolán túl, a láthatóság végett külön erre a célra ácsolt emelvényen válogatott kínzások közepette kivégezték őket. Az események mindig ugyanabban a monoton sorban követték egymást, akár egy vásári színjáték unásig ismert felvonásai, mondta a katona: az emelvény melletti két üstdob minden egyéb hangot elnyomó dübörgése mellett a hóhér szertartásosan körbemutatta a hamarosan elkezdődő tortúra ridegen csillogó eszközeit, a különféle egyenes és sarlószerűen görbülő késeket, az erős szárú, tömzsi vasollókat, a szögeket, tűket és pántokat, a rézcsipeszeket és szorítókat, amiket ugyan nem használt, de a látványukra mindenképpen szükség volt, egy pallost, amit a katona szerint szintén nem használt, csak a legritkább esetben, és egy széles fejű, rövid nyelű nyakazóbárdot, amit békeidőben bárki ácsszerszámnak mondott volna. A dobszó ekkor, a dermesztő bevezetés után egy pillanatra megszűnt, hogy a lélegzetvételnyi csöndet követően még hangosabban csattanjon föl újra. Az egyre gyorsuló dobpergés mellett a bakó legelőbb is levágta a nyomorultnak az orrát, amit a felmutatás után beledobott a földön lévő lapos, széles fémtálba, majd sorban a füleit, rendszerint, talán babonából a ballal kezdve, ugyanolyan rítus szerint fölmutatva és a tálba dobva, mint az orrot, lenyisszantotta a vasfogóval kihúzott vörös nyelvét, ezt követte a kiherélés, majd levágta a herélés közben gondosan megóvott vesszejét, amit a közönség diadalittas röhögése közepette hajított a többi, a tálban már alig fölismerhető véres húscafat közé. A dobolás minden egyes metszés után abbamaradt néhány ütemre, hogy az áldozat üvöltését a túloldalt tehetetlenül várakozó társai is hallhassák. A csonkítások ilyetén végeztével a dobpergés lassú, ám egyre gyorsuló ütemben folytatódott a szinte már fokozhatatlanig, és ekkor, de csakis ekkor, amikor a hóhér is érezte, hogy a dobosok már nem tudják tovább növelni a tempót, egy lentről induló, harántirányú hosszú metszéssel kiontotta a vérben ázó áldozat beleit, amik egyetlen gyöngyházfényű gombolyagban zuhantak oda elé a földre. A dobok ebben a pillanatban elhallgattak. A hóhér szertartásosan meghajolt, és a bárddal lecsapta az áldozat fejét.
A szerencsétlenek talán még látták, mondta a katona, ahogy az életük minden egyes eddigi pillanata borzalmas fájdalommá változva ott kezd fölsorakozni előttük a földön, véres és gyorsan pusztuló, tőlük elkülönült anyagként, egymásra dobálva. Talán még látták, hogy a közéjük vetett újabb és újabb darabbal egyre közelebb kerülnek a teljes elmúláshoz, a számukra itt és most elérkező véghez, amiben abban a pillanatban, ahogy a fejük is odakerül a tálba, teljesen feloldódnak.
Ez volt az unalom elleni mindennapi mulatságuk, mondta a katona, ha éppen nem volt harc. Az elfogott nőket, akik szinte kivétel nélkül a katonáink hozzátartozói voltak, ugyanezen az emelvényen, lemeztelenítve és kikötözött kezekkel, lábakkal sorban annyian megerőszakolták, hogy a legtöbbjük bele is halt, majd dolguk végeztével egy kihegyezett karót ütöttek át rajtuk, amit felállítottak a mező közepén, közszemlére téve így a gyalázatot.
És ebben mi sem voltunk különbek, mondta a részeg katona, mi sem kíméltük sem őket, sem a feleségeiket, nővéreiket, leányaikat, majd a karjára borulva elaludt az istállóba a közeli, lerombolt tanyából becipelt hatalmas tölgyfaasztalon.
Emlékezett arra, hogy egy nyári estén Derk van Bramer a Mechelenben azt mondta az apjának és a társaságában iszogató Pieter Groenewegen festőnek, hogy a spanyol csürhe megjelenése előtt az elemi csapások két irányból érték a flamandokat: a tenger felől árvíz jött, keletről pedig rablóhadak és sáskák.
Sáskát még nem látott sem ő, sem Maarten.
Ez után nem sokkal, talán ugyanennek az évnek az augusztusában, bár sem az évben, sem a hónapban nem volt egészen biztos, egy régi beszállítójuk, Herman Lázár selyem- és posztókereskedő a magyarországi Csongrád városából, az esti beszélgetés közben megemlítette, hogy feléjük három éve, szerteszét a parlagokon, földeken és öntések utáni száraz partokon, ahol előzőleg kicsiny tojásaikat a földbe bocsátották, iszonyatos nagy szaporasággal sáskák kezdtek a földből kikelni és előbújni pünkösd havának közepe táján, hogy azután sebes zivatar módjára elborítsák a zöldellő gabonaföldeket, és emberemlékezet óta nem látott hadukkal ellepjék a vidékét. Amerre repültek tömött felhőkben, mondta Herman Lázár, sűrű fekete árnyékot vetettek a földre, és elsötétült alattuk minden. A végtelen kiterjedésű rajok négyszárnyú, ezüstszínű, zöld, sárga és aranyvörös egyedei közül a nagyobbak verébméretűek voltak, míg a többségük emberhüvelyknyi. Letarolták a vetéseket, a szőlőket, az erdőket, a mezőket és kaszálókat, fölfalták még a nádasokat is. Vonulásuk után nem maradt hátra semmi más, csak a milliomnyi sáska elpusztult teteme a fekete, tövig rágott puszta földön. A nép pedig, hírüket hallván, kitódult mindenütt a mezőkre és a határba, ahol is lármát csapott a legkülönbözőbb eszközökkel, lődözéssel, durrogtatással, dobolással, és ütötte őket lécből eszkábált csapókkal, karókkal és botokkal, de semmi kárt nem tudott tenni a gyilkos tömegben. Isten büntetését végül a debreceni eklézsia már bevált példájára próbálták mindenütt elhárítani, heti egy nap szigorú böjttel és napi háromszori templomba járással, valamint a közöttük lévő bűnösök felkutatásával, megbüntetésével és kiűzésével. A sáskák pedig, mondta Herman Lázár, amelyek mintegy az Úr intő jeleként a távoli Oszmán Birodalom felől érkeztek, Erdélyen, Magyarországon, az osztrák örökös tartományokon és németföldön áthaladva a következő években megállás nélkül végigfalták egész Európát. A szász hercegségben Gotha, Sziléziában pedig a Boroszlóként is ismert Breslau, másképpen Wroclaw polgárai veretett bronzérméken örökítették meg a sáskahad errefelé soha nem látott mértékű pusztítását, hogy az utánuk maradt nyomorúságra és az Úr mindenhatóságára emlékeztessék a könnyen felejtő utókort.
Vermeert megint Klees Hantje hangja zökkentette vissza az ivóba.
Albrecht von Wallenstein a saját költségén fölfegyverezte a negyvenezer fős zsoldoscsapatot, folytatta Klees a történetét, és Dessau mellett szétverte velük Ernst von Mansfeld tizenkétezer protestánsát, ahogy azt az imént már elmeséltem, mint azt is, hogy Lutter am Barenberge mellett nagy vérfürdőt rendezett. Ez a Lutter azóta elátkozott hely lett, talán a földben a békéjüket nem találó halottak miatt, és mellette magam is különös események tanúja voltam. A kísérő lovasaink egy félreeső helyen összetalálkoztak az ellenség kisebb lovascsapatával, akiket talán előőrsnek küldtek ki, vagy azért, hogy a mi visszavonuló katonáink oldalába kerüljenek, de ez már sohasem derül ki. Alig ötszáz páncéros lovas volt mindkét oldalon, de egyik fél parancsnoka sem adott jelet a támadásra, várták hátulról a fővezérek üzenetét. Nyár közepe volt, a legnagyobb meleg. Már két órája várták az üzenetet hadrendben felállva, de nem volt üzenet egyik oldalon sem, hogy mitévők legyenek, aztán már öt órája álltak teljes fegyverzetben a tűző napon, páncérban egymással szemben, és a lovasok akkor elkezdtek a forró páncérjaikba behugyozni, beszarni, amitől fertelmes bűz és döglegyek felhői vették körbe őket, és az apródok meg az a néhány gyalogos sem tudott ebben a gyalázatos helyzetben segíteni rajtuk, aztán egyik lovas a másik után, és ebben a szemben álló felek között nem volt különbség, elkezdtek lefordulni a nyergeikből, és hatalmas puffanással vágódtak le a földre a lovaik lába mellé. Hirtelen különös suhogást hallottam a fejem fölül, aminek okát keresve fölnéztem, és láttam egy vitorlaszerkezettel ellátott, füstölgő hátú óriási darumadarat és egy másik repülő, csőrös, halfarkú szörnyet egy bagolyfejű emberrel a hátán, amint átrepültek a csapatok fölött, és a daru alászart, és akire a ganéja ráfröccsent, az mind azon nyomban holtan bukott a földre, akár ló volt, akár lovas, akár gyalogos, a daru meg csak szálldosott fölöttünk és nézett lefelé, és ráfosott mindenre és mindenkire, amire és akire csak tudott, majd lassan kitátotta a csőrét, és akkor velőtrázó bivalybőgés tört elő a vékony madártestből, amitől lehullottak a maradék lovasok, és a földre zuhantam én is. Másnap este tértem magamhoz az egyik sebkötöző borbély sátrában. Azt mondta, súlyos napszúrást kaptam.
