Franz Hodjak szabadsága

Franz Hodjak neve meglehetős késedelemmel vált ismertté a számomra, amikor kézbe vettem egyik magyar nyelvű kötetét (Legenda a kútról – Király Zoltán és Szenkovics Enikő fordításai) – , és abban a pillanatban eldőlt, hogy könyvtáram újabb fontos kötettel gyarapodott, az általam kedvelt szerzők csarnoka pedig komoly átépítést igényel, mert Franz Hodjaknak nagy terekre, mély levegővételekre van szüksége.

A szerzői és emberi szabadság nagy levegővételeit igénylik művei is, a száraz, szikár, gyakorta ironikus és önironikus, mélyen a valóságban gyökeredző, azon minduntalan túlmutató lírai mondatai, amelyek éppen a realitás mélyéről érkezve tudnak átlépni a szürrealitás talajára, amelyen nem akadt hely pátosznak, álomszerűségnek, emberi érzéseknek, tapasztalatoknak annál inkább. (Egy 1996-ban Stefan Sienerthnek adott interjúban nyilatkozza: „Semmiképp sincs az a benyomásom, hogy valamiféle álomban élnék. Sohasem voltam álmodozó. Sokkal inkább rémálmodozó.”)

A komoly, derűs, megfontolt, tagbaszakadt Franz Hodjak ószövetségi tájakba illő hatalmas szakállával, személyes jelenléte intenzitásával, lendületével azonnal hívévé tett, és ezt nem a gyors egymásutánban felhörpintett italoknak köszönhettem – mert bemutatkozásom után, első és egyetlen személyes találkozásunk alkalmával azonnal munkához láttunk, egy novemberi kora délutánban, a kolozsvári Főtér peremén –, sokkal inkább a Franz Hodjakból sugárzó szabadságból.

Úgy tudott szász, erdélyi, kisebbségi lenni, hogy szembenézett mindezekkel a tényekkel, melyektől szabadulni sohasem akart; saját alkotóerejének tudata sem kötötte gúzsba, ahogy a diktatúra és a forradalom után beköszöntő tágterűség sem tudta, akár egy pillanatra, megrendíteni öntörvényűségét, határozottságát, figyelő tekintetét. Lélekben, szellemben, világlátása számos vonatkozásában is hozzám közel állót ismerhettem meg.

Találkozásunk után jelenléte folyamatossá vált a számomra, nem csak azért, mert Szenkovics Enikő próza- és versfordításait rendszeresen közöltük a Helikon hasábjain, hanem annak okán is, hogy tájékozódási ponttá lett, valahányszor csak felmerült bennem a kérdés: ezt a „homokkal teli bőröndöt”, az erdélyi és kisebbségi helyzetet miként is kell kezelni (vagy sem).

Mert szívünkhöz közel álló, az eredetileg csak összeállításnak tervezett szövegek Franz Hodjak-lapszámmá terebélyesedtek tavaly szeptemberben, amikor nyolcvanadik születésnapja alkalmából tisztelgett előtte baráti integetések közepette a Helikon.

Integetünk azóta, integetünk ezután is.

Jó utat, Franz Hodjak!

           „Hogy megérkezel-e valahol

           ne legyen az kérdés.”

‍