Gyökér és lomb*

Semmi meglepő nincs abban, ha az ember az újat tartja értékesebbnek a réginél. Irodalomról lévén szó, ezúttal csak két irodalomtörténeti pillanatot rögzítő mondatra támaszkodnék. „Modernnek kell lenni mindenestül” – hirdette Arthur Rimbaud a tizenkilencedik század utolsó harmadában (1873), Ady Endre pedig a huszadik század elején kérdezte kihívóan, hogy „szabad-e Dévénynél betörnöm új időknek új dalaival?” (1906).

Aki jó ideje az élő irodalom pulzusán tartja a kezét, most mégis egy régi meghatározásra hivatkozik, miszerint az irodalom „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével”. Jó száz éve vetették ezt papírra (Horváth János, 1922), mégsem tartom elavultnak, amit ezúttal éppen a legmaibb eleven valóság igazol, éspedig az itt és most zajló nemzetközi könyves rendezvény, ahol tényleg írott művek közvetítésével talál egymásra író és olvasó…

És úgy érzem, ebben a gazdag örökséggel bíró háromszéki kistérségben, ahol a hagyományhoz való erős kötődésnek nagy értéke volt és van, képletesen szólva a gyökereknek, fontos hangsúlyozni a jelenség másik oldalát is, amit pedig Babits Mihály ugyancsak képletesen fogalmazott meg, mondván, hogy „a fának sem elég a föld nedveiből szívott erő: szüksége van az esőre is, melyet az ég szelei hoznak. Ezek az esők végigvonulnak Európán, mindenütt üdítve és termékenyítve” (Az európai irodalom története, 1935).

Ma már megvallhatom, hogy pályám kezdete óta az irodalomértelmezésben igyekeztem szem előtt tartani, amire a gyökér és lomb szerves egybetartozása figyelmeztet. Ilyen előfeltevésekkel próbáltam közelíteni legutóbbi témámhoz is, amikor e kötetbe beválogatott, Az írói képzeletről című esszémet írtam. Ebben ugyanis az írói alakmásoknak, még pontosabban a szereplírának az erdélyi magyar irodalomban való jelenlétét tárgyalom. A szereplíra hazai előzményei fellelhetők a két világháború közötti időszakban, de meghatározó jelenléte, mintegy első nagy hulláma az 1970–80-as évekre tehető, második hulláma pedig az 1990-es években indult, és hellyel-közzel a mai napig megfigyelhető. Olyan fiktív költőkre kell gondolnunk, mint Horace Cockery, Al. Nyezvanov, Al. New, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Esteban Zazpi, Vaszilij Bogdanov, Ivan Seholov, akik figurája mögött Méliusz József, Király László, Csiki László, Kovács András Ferenc, Ferenczes István, Bogdán László, Ferencz Imre „rejtőzködik”.

Több mint irodalomtörténeti érdekesség viszont egyik-másik ilyen rejtőzködő költőnek, illetve művének az irodalmi fórumokon való egykori fogadtatása. Írott dokumentum, egy szerkesztői levél tanúskodik 1973-ból például, hogy teljes értetlenséggel fogadta ezt az új jelenséget az irodalmi tudatformálásban főszerepet játszó egyik-másik irodalmi intézmény. Emellett különös érdeklődéssel követték az olvasók is a nyilvánosságra került ilyen típusú lírai munkákat, akik pedig tehették, közvetlenül a „fordítóhoz” vagy „közreadóhoz” fordultak, amint erről utólag készült írói interjúkból értesülhettünk.

Székely János a Marosvásárhelyen kiadott Igaz Szó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőjeként fordult Méliusz Józsefhez 1973. szeptember 26-án, aki az általa létrehívott fiktív költő, Horace ­Cockery verseiből küldött úgymond fordításokat a lapnak: „Kedves Jóska bácsi! Megérkezett kéziratod a júniusi évfordulós számra. Nagy örömöt okoztál vele, mert ez egyúttal azt jelenti, hogy te is jelen leszel jelentősebb íróink között, akiket ebben a számban igyekeztünk mind felsorakoztatni. Furcsa is lenne, ha hiányoznál. (…) Valamit azonban nem tudunk eldönteni, Jóska bácsi kedves, és a legegyszerűbb megoldásra szántuk el magunkat: úgy döntöttünk, hogy megkérdezzük tőled. Az a kérdésünk tehát, hogy ez a szöveg a Te szöveged-e, vagy pedig csakugyan fordítás egy Horace Cockery nevű költő elégiájából. Kerestük ezt a nevet a legújabb kiadású világirodalmi lexikonban: nincs benne. Azért érdekel minket a dolog, mert ettől függ, hogy az első lap tetején, mint a szerző nevét tüntessük-e fel a nevedet, vagy a szöveg végén, mint a fordító nevét szoktuk. (…) Igen szépen kérlek, Jóska bácsi, azonnal írd meg, mi a helyzet ezzel a dologgal, és hogy járjunk el.” (Eredeti levél a szerző tulajdonában.)

Ami pedig évekkel később történt a Király László költői alakmását illetően, azt maga a költő mesélte el nemrég egy interjúban: „(…) egyszer csak besétált az Utunk szerkesztőségébe a volt kedvenc orosz irodalomtanárnőm az egyetemről, keresett engem. Laci, meg akarok kérdezni magától valamit. Mondja meg már nekem, ki ez az Al. Nyezvanov? A férjemmel (...) az összes létező lexikont végignéztük, és sehol nincs benne Al. Nyezvanov. Mondtam neki, de hát itt van Al. Nyezvanov, itt áll Erzsike nénivel szemben!” (A legkönnyebb igazat mondani. Sóváradi beszélgetés Király Lászlóval. Kolozsvár, 2023, 106.)

Persze amióta ezek a dolgok megestek házunk táján, azóta sok víz lefolyt a Maroson és a Szamoson, úgyhogy Kovács András Ferenc vagy Bogdán Lászó lírai kalandjait már a maga helyén kezelte az irodalmi élet és az olvasó, elfogadta tehát azt, amit úgy fogalmazott meg egykor Fernando Pessoa, hogy „bensőmben sokan élnek”.

Állíthatom, a szereplírát választó romániai-erdélyi magyar költőink is hazai talajból táplálkozva hozták létre műveiket, de az Európa egén végigvonuló szelek által szállított esők, azaz áramlatok jótékonyan hatottak rájuk…

Összegzésként pedig úgy fogalmaztam e kötetben olvasható esszémben, hogy „a szerep kötöttséggel jár, de szabadságot is ad annak, aki ilyet választ, illetve ilyen szerepet vesz fel. Kötöttséget jelent a hiteles »alakítás« tekintetében, ami egy adott szemléletmód, mondhatni, a lélek és a formák »elsajátítását« feltételezi, de a szabadság megélésének a lehetősége is a szerepjáték, minthogy általa az életvalóság és a létezés kérdéseinek eredeti és újszerű értelmezése jöhet létre.”

* Elhangzott a SepsiBookon 2025. május 24-én, az Erdélyi Szép Szó 2025 bemutatóján (Vers, próza, esszé. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó; válogatta és szerkesztette: Lövétei Lázár László).

‍