Ha a halálfejes lepke meglebbenti szárnyát

Napjaink egyre hátborzongatóbb politikai retorikáit hallva aktuális lehet Iveta Grófová szlovákiai rendezőnő legújabb filmje, az Emma és a halálfejes lepke (nem túl ötletes angol fordításban The Hungarian Dressmaker). A film tágabb nemzetközi kontextusba helyezi a holokausztot: az 1938-ban független köztársasággá nyilvánított Szlovákia korai éveibe, az ottani zsidódeportálás első hullámának idejére. Bár ekkor a szlovákiai magyar és német kisebbség jogai némiképp „garantáltak” voltak (a náci rezsimmel való kollaboráció fényében), a cseh lakossághoz hasonlóan rendszeres agresszió és zaklatás ért minden etnikai kisebbséget a nacionalizmus szellemében szerveződő államban. Épp ezért dicsérendő a cseh–szlovák–magyar koprodukció szembenézése a történelmi tabukkal, amely szembenézés egyben Szlovákia filmes jelentkezése több nemzetközi filmfesztiválra és az Oscar-díjra is (amelyet végül nem kapott meg). A filmcselekmény vázát a magyar olvasók körében ismeretlen Peter Krištúfek¹ író és filmrendező azonos című regénye adja, aki közösen dolgozott Grófovával a regény adaptációján egészen a 2018-ban halálát okozó buszbalesetig.

Bár ez a pazarul megvilágított falusi házakból és belterekből nehezen derül ki, 1942 telén játszódik a cselekmény, központi szereplője az özvegyen maradt Marika (Borbély Alexandra), egy magyar varrónő, aki a többségben magyarlakta Pozsonypüspökiben él, és miután a varróműhely zsidó főnöknőjét is elhurcolják, alkalmi munkákból keresi kenyerét: takarít, gondozza a rá maradt birtokot, báli ruhákat tervez, és zsidóktól elkobzott ruhákat alakít át. Mindeközben egyre erősödik az interetnikus feszültség a faluban: a magyar nyelvű misék egyik napról a másikra szlovákul zajlanak, bármikor elkobzásra kerülhet egy működésképtelen rádió, veszélyesnek vélt kutya vagy bármi, amire a hatalom képviselői szemet vetnek. Ha nem lenne így is elég veszélyes egyedülálló és gyermektelen, ám jelentős földbirtokkal rendelkező nőként élni a Hlinka-gárda által ostromolt faluban, Marika egy bujkáló zsidó kisfiúra bukkan a csűrben. Hamar kiderül, egykori főnöknője azzal bízta meg fiát, Simont (Nico Klimek), hogy biztos menedékben várja meg édesapja hazatérését. A kezdetben tanácstalan, egyszerre rémült és dühös Marika végül arra a döntésre jut, morális felelőssége segíteni a pajtában haszonállatok közt bujkáló fiúnak, viszont egyre erősödő anyai ösztönei ellenére sem engedheti túl közel magához, nehogy környezete gyanút fogjon. Mindeközben felmerül benne (és imái-monológjai által a nézőben is) az egyértelmű, mégis kimondhatatlan kérdés: megéri küzdeni a kisfiú túléléséért, életnek lehet-e nevezni a disznók között rejtőzködést?

A hatalommal szembeni kiszolgáltatottságot a Marikát rettegésben tartó férfiszereplőkön keresztül látjuk: a Lepke tábornoknak nevezett SS-tiszt (Alexander E. Fennon) és a Hlinka-gárdához tartozó Dusan kapitány (Milan Ondrík) közeledése végül arra kényszeríti Marikát, hogy saját (és Simon) védelme érdekében a tervezettnél hamarabb hagyjon fel férje gyászolásával. Ezen a ponton túl a kezdetben sztereotipikusnak tűnő szereplők (védelmező nő, kegyetlen férfi) fokozatosan komplexebbé válnak: Marika Stockholm-szindrómához hasonló viszonya Dusan kapitányhoz nemcsak a túlélésért hozott áldozatokra mutat rá, hanem Dusanon keresztül a hatalom mögött őrlődő átlagemberre is, bátorságával és cinkosságával együtt. Mindeközben a film kerüli a nagy revelációkat és fordulatokat: a jó döntésekért nem jár jóvátétel, ahogy a rosszakért sem azonnali megtorlás: a történelem sosem volt és ezután sem lesz igazságos, és ezt az Emma… nem győzi elégszer hangsúlyozni. Borbély Alexandra játéka ugyan visszafogott, szinte mértéktartó, ez viszont nem igaz a filmre: több, irányvesztett és indokolatlanul brutális jeleneten keresztül szemlélteti azt, mi történik, ha a féktelen emberi gyűlölet nem csak gondolatokban, hanem tettekben nyilvánul meg. Ezek a jelenetek viszont egyre inkább kioltják egymást, komolyanvehetetlenné válnak, és nem a komikum javára: ilyen például az ifjú katonák kiképzése, az „elsősegély-tanfolyam” vagy a disznóvágás-jelenet. Ha az lehetett mindezek célja, hogy az agresszió és elnyomás megszokhatóságát példázzák, sikerült, a néző ugyanazzal a semleges érzelmi reakcióval nézi végig a dög kihúzását a kútból, mint a vágóképet lepkékről, tűzről és vízről, a Simonban kavargó érzések képi ábrázolásáról. Ezen a ponton válik ellentmondásossá a film megítélése: történelmi relevanciája és tétje kétségtelen, megvalósításaiban viszont joggal érheti bírálat. Hogy az Emma… szimbolizmusba menekülő kis költségvetésű kelet-európai történelmi filmes vállalkozás lenne, vagy művészfilmes klisékkel leplezett eszköztelenség, arról értékítéletet nem fogok megfogalmazni. Mindenesetre vitathatatlan, hogy az olyan filmes hibák, mint a kútvízben visszaverődő „éjszakai” felhők és az anakronizmusok nem segítenek a film befogadásában, ráadásul gyakran elterelik a néző figyelmét az említett történelmi tétről.

A film dialógusait a (sokszor következetlen) többnyelvűség, egyfajta bábeli zűrzavar jellemzi: cseh, szlovák, német és gyönyörűen csengő palóc nyelvjárásban beszélt magyar nyelven szólalnak meg a szereplők (ehhez mérten a magyar színészek is felvidéki származásúak). Mindezek ellenére a szereplők közti interakciót többnyire az idegenség határozza meg, sem a kollektív traumák, sem a közös ellenségkép nem tud valódi összetartozást kovácsolni a falubéliekben, legalábbis nem olyan mértékben, mint a nyelv. Ugyan léteznek apróbb szolidáris gesztusok (mint a kerítésen átdugott, titkos nyugalomban elszívott cigaretta vagy a zsidók bújtatása), a társadalmi normák lehetetlenné teszik azok rögzülését (minden szolidáris gesztus megszűnik, amint Marikát megvádolják azzal, hogy könnyű nő, aki gyászát egy idegen férfira és a hatalom kiszolgálására cserélte). A már teljesen elszigetelődött falubelieket látszólag egyedül a filmzárlatban látható karácsonyi templomjelenet egyesíti: felcsengenek ugyanazok a karácsonyi dalok más-más szavakkal, gyermekkórusok és felnőtt férfiak előadásában, látszólag csak az teremt valódi összetartozást, ahogy ki-ki a maga anyanyelvén igyekszik túlénekelni (vagy túlkiabálni) a másikat, hátha épp az ő hangja hallatszik fel az Úrhoz.

Az Emma és a halálfejes lepke erősen szimbólumközpontú, igényesen megkomponált filmnyelvet választ konkrét és még mindig erősen tabusított történelmi tanulságainak megfogalmazására. Nem erősít rá ezek aktualizálására, nem teremt erőltetett párhuzamokat, mégis érezhető, hogy olyan tanulságok ezek, amelyeknek napjainkban is intő jeleknek kellene lenniük. És hiába merülünk el divatlapok és testápolókrém-reklámok alternatív valóságában, a napsütés ígéretében, mert ahol a halálfejes lepke meglebegteti szárnyát, ott a szikrából hamar pusztító tűz lesz.

Emma és a halálfejes lepke (Ema a smrtihlav), színes cseh–szlovák–magyar film, 129 perc, 2024. Rendező: Iveta Grófová. Forgatókönyv: Iveta Grófová, Peter Kristúfek. Szereplők: Borbély Alexandra, Nico Klimek, Milan Ondrík, Alexander E. Fennon, Ujlaky Dénes, Monori Lili, Kovács S. József, Kristof Tobiás Zachar, Florentin Groll, Bandor Éva, Ján Mistrík. Operatőr: Martin Strba. Vágó: Martin Malo. Zene: Matej Hlaváč.

Jegyzet

¹                  Peter Krištúfek művei magyar nyelven nem olvashatók, angol nyelvre is csupán egy regényét fordította le az egyébként magyarról is gyakran fordító házaspár, Julia és Peter Sherwood (tolmácsolásukban jelentek meg többek közt Bodor Ádám, Hamvas Béla, Kertész Imre és Tóth Krisztina munkái).

‍