Hælwyrhtan

A királyság peremén, a pikt földek fekete erdői és az ókori római városok maradványai között húzódott egy kietlen pusztaság, melyet üvöltő nyugati szelek sújtottak. Még a legmerészebb vándorok is elkerülték, hogy sötétedés után arrafelé verjenek tábort. Ott, egy félreeső magaslaton, sírhalom állt, maradványa egy kornak, ami annyira ősi volt, hogy még a szóhagyomány mesterei, a szászok is csak homályos, kuvikok énekében és fakó kövekre vésett rúnákban elveszett visszhangokat őriztek belőle.

Az északi és a fekete-tengeri Palus Maeo­tis népei, Róma segédcsapatai – gótok, szarmaták, anglik – különös feliratokat hagytak a felállított köveken: elveszett királyok elfeledett neveit, védelmező eljárásokat a Jordanes által feljegyzett Magna Haliurunnák, „az alvilág nagy boszorkányai”, a valóság fátylán átjáró, az embereket láthatatlan csapással sújtó lények ellen.

A csend helye volt. Egy örökre elátkozott hely.

Az ősiek Hælwyrhtannak, „a sikolyok dombjá”-nak nevezték.

Osberic, Cuthwold fia, az értelem embere volt, aki nem hitt a népe babonáiban. Átkelt a szász határvidékeken, királyok zászlaja alatt harcolt, és Dorestadban alkudozott a kereskedelem mestereivel. Mégis, ahogy letelepedett a sírhalom mellé a tűz fűre vetett nyúlánk árnyékában, valami olyasmit érzett, ami nem tartozott ehhez a világhoz.

A Hold már magasan járt, amikor a szél első vonításai átszakították az éjszakát.

Figyelmeztetés volt ez.

Fagyos fuvallat érkezett a keleti hegyek felől. Osberic nem aggódott túlzottan, a tornyosuló kövek megvédték a széltől, és egyetlen alak sem tűnt fel a horizonton. Azonban borzongás futott végig a hátán. Valami… figyelte.

Lassan megemelte a fejét.

Ott voltak.

Alakok a magasló kövek között. Ködfoszlányként lebegő köpenyes fekete lovasok. Bőrük sápadt volt, mint a hamu, és címer nélküli sisakjuk alatt szemük hideg fényben izzott.

Ott állt, az éjszakai felvonulás közepén, egy jeges leheletű égszürke paripán a fekete lovasok vezére. Nem volt sem ember, sem valami teljesen más.

Egy kitaszított ælf, az ősi idők egyik száműzöttje, egy elfeledett nép ura, kinek neve csak a legrégebbi, szent kövekre vésett rovásírásos varázsigékben visszhangzott.

Alakja magas volt és karcsú, szinte túl vékony ahhoz, hogy valóságosnak tűnjön, és sötét köpenybe burkolózott. Bőre sápadtfehér volt, nem élőé, inkább egy jeges csontszoboré, sima és hideg, márványos. Nem volt rajta emberi húshoz hasonló, mindene a halottakét idézte.

Arca, mikor lelepleződött Osberic tüzének lobogó izzása alatt, nem tanúskodott sem érzelmekről, sem korról. Különös szépségben, rémisztő tökéletességben rögzült, mintha a világ kézművese túlságosan precíz kezekkel faragta volna. Szemei résnyire vágottak, akár az éjszakai ragadozóké, kékes-ezüstös fényben ragyogtak, észrevehető pupilla nélkül, és nem a fényt tükrözték, valami azt megelőzőt.

Fejét egy évezredek által koptatott bronzsisak ölelte át, melynek ívei az ősi szász koronákra emlékeztettek, de a mintázatán sem sárkány, sem kereszt, sem emberi szimbólum nem szerepelt. A váltakozó, kígyózó, érthetetlen formák hullámzani látszottak a felszínen, mintha a fém életre kelt volna.

Az övén egy långseax lógott egy patkánybőrből készült sztyeppei nomád hüvelyben. Veszélyes fegyver – mágikus pengéje izzott az éjszakában, ha veszély közeledett.

Kesztyűs kezében egy kőrisfa lándzsát tartott, feketét, akár a csipkebokor tüskéje, amelynek hegye zöldes fényt árasztott egy másik világhoz tartozó, mázolt méreg jeleként.

A király előrehajolt a vörös takarón pihenő, növényekkel kitömött bőrnyergén. Lándzsáját a domb földjébe döfte, hogy kezébe vehesse a Myrkviðr fekete erdejéből származó aszimmetrikus, csontból készült íját, és a nyírfakéreg tegezéből kihúzhasson egy nyílvesszőt.

Trón nélküli király volt, bukott úr, az első világ száműzöttje.

Nem volt sem halott, sem élő, korok között lebegett, arra ítélve, hogy a Hold alatt lovagoljon, szúrós tekintetével és láthatatlan nyilaival halandókra csapjon le. Ő volt Ælfcyning, az Ælfek Királya, a csend íjásza.

És amint fenyegetően felemelte a kezét, és elkapta Osberic félelem nélküli tekintetét, az idő mintha megállt volna, hiszen még sosem hívta ki őt valaki párbajra anélkül, hogy vérével fizetett volna érte.

Ahogy a fekete lovasok vezére teljesen felemelkedett a lován, a ködfátyol fekete lepedőként kezdett tekeredni, majd beborította a körülötte lévő teret. Hangja a jeges levegőben egy ősi szász nyelven hangzott fel, egyszerre dallamosan és kegyetlenül.

– Þueart áwracod, beorn mancynnes.

(Elítéltettél, halandó ember.)

Lassan meghúzta csontíjának húrját, és hegyes nyílvesszőt illesztett hozzá, ami olyan volt, mint egy semmiből kinőtt tüske.

– Ic scote þe þurh seofan ealdor, þurh níwan ond fornuman fæted wæran. Blód þin on steorfa, lic þin on sweartne blæc. Þu gǽst in níwan hleoðu, þær ne béoð hléor né lēoht.

(Hét életen át, újan és ősin, fémen és széttépett húson keresztül csapok le rád.

Véred fagyjon halálra, tested boruljon árnyékba, fátyolos birodalomban vándorolsz majd, hol nincs sem meleg, sem fény.)

Elengedte a nyilat.

Jeges hideg terjedt szét Osberic ereiben. Láthatatlan szorítás fagyasztotta le, amely mélyebb volt minden sebnél.

Térdre rogyott az elátkozott földön. Csak azután jött a fájdalom.

Perzselő lövés érte bordái alatt a vándort, akár egy fagyos harapás. Az oldalához emelte kezét egy kés, egy ellenséges nyíl után kutatva, de semmit sem talált.

Megtántorodott, és megbotlott a sírdomb kemény talaján. Mozgó árnyék terült szét körülötte.

Hirtelen eszébe jutott a szó. An ælfgar: túlvilági nyíl.

A királyság őrei beszéltek néha olyan emberekről, akiket hirtelen csapás, láthatatlan fájdalom sújtott, amely földhöz szegezte őket. Úgy tartották, hogy az ælfek, az elátkozott pusztaságok vadászainak, az ősidők kitaszítottjainak mágiája lehetett.

Az Ælf Úr sisakja alól lehelte szavait:

— Þu ne cunne æfre giefu ælfcyninga forléosan, mann.

(Sosem menekülsz az ælfek királyának ajándéka elől, halandó.)

A kövekbe vésett rúnák megremegtek.

Aztán hirtelen egy másik, mély és erőteljes hang hallatszott.

– Ébredj, ælfgar, ha itt rejtőzködsz.

A fekete lovasok és bősz lovaik kissé hátrálni kezdtek, mintha a szavak valami ősit érintettek volna meg bennük.

Egy fáklya tűnt fel a sötétben. Hatalmas alak rajzolódott ki a sírhalom bejáratánál, aranyból kötött vászonpalástba burkolva. Nyaka körül bronzdíszt viselt, jobb kezében éles pengét tartott, amely a farkasok fogát idézte.

Egy leech. Az ősi évek gyógyítója. Világok közti átkelő.

Lassú léptekkel közeledett, tekintetét Osbericre szegezte, és szabad kezét felé tartva így szólt:

– A másik világban hat kőfaragó készíti a harci nyilakat…

Hangja ismét felhangzott a pusztaságban, egy második parancsot adva:

– Ébredj, ælfgar, ha itt vagy!

És a láthatatlan nyílvessző testet öltött.

Egy levegőben lebegő szikladarab, egy ébenfa kés, amelyet egy olyan világban faragtak, ahol ember sosem járhatott. Remegett, ellenállt az igézésnek, de máris elvesztette erejét.

A gyógyító ismét előrelépett, és pengéjét egy sötét vízzel teli tócsába mártotta.

– Ha eltalált egy nyílvessző, akár a bőrön, akár a húson, a véren vagy a csontokon keresztül ejt sebet, életed sosem múlhat ki.

A nyíl vonaglani kezdett, akár egy haldokló teremtmény. Egy utolsó, éles sikítás hangzott fel, és az árnyék hegye szilánkokra tört, melyek aztán a földre hullottak.

Osberic kinyitotta szemeit. A világ mintha visszanyerte volna fényességét.

A fekete lovasok eltűntek, mint a hajnalban szertefoszló álom, de a sírdomb körül a fű elhamvadt, elégett egy olyan jelenlét erejétől, amelynek sosem lett volna szabad emberi világba lépnie.

A gyógyító őt szemlélte.

– Visszatérnek, emberfia.

Átnyújtotta Osbericnek rúnákkal díszített fegyverét.

– Fogd ezt. Legközelebb magadnak kell szembenézned velük.

Majd szó nélkül továbbment a reggeli ködben.

Osberic ottmaradt az elátkozott földön térdelve, és megesküdött, hogy sosem felejti el azt az éjszakát, amikor látta, ahogy a kőhegy összetöri a Fátylat.

Életben volt, de tudta, hogy valami benne örökre magával hordozza majd az Ælfgar nyilát.

Az oldala még mindig kísérteties fájdalomtól lüktetett. Miféle láthatatlan csatát vívott az éjszaka, amiből ő semmit sem látott?

Egy dolgot tudott:

Egy másik világ súrolta a sajátját.

Egy világ, ahol az ősi szavak még őrizték erejüket.

Egy világ, ahol ő más nevet viselt.

Ott, abban a magányban hallotta meg saját hangját, amelyet az éjszakai szél hordozott magával. Nem ő volt az, aki beszélt, hanem önmagának egy ősi része, egy olyan múltból, amit még nem ismert fel.

– Én vagyok az, aki világok között él – suttogta, és hangja visszhangzott az üres pusztaságban.

Majd egy mélyebb lélegzetvétellel, mintha hűségesküt tett volna, így szólt:

Én vagyok Ælfwærd, a halhatatlan.

GORBAI ZSÓFIA fordítása
2004, Kolozsvár. Szülővárosában él.

‍