.svg)
A sokoldalú Bánki Éva – költő, író, esszéíró, középkorász, egyetemi tanár – új regénnyel jelentkezett. A Navigátor című ifjúsági regény a portugál földrajzi felfedezések korába repíti vissza az olvasót. Bár az opusz nem titkoltan az ifjúságot célozza meg, bőven tartogat tanulságot a felnőtt olvasók számára is.
Portugália peremvidék. A nyugati civilizáció utolsó garnizonja. A portugálok magukról azt gondolják, őket a rómaiak is csak úgy „nagyjából” romanizálták, és emiatt ők a legnyugatibb barbárok. Ferdinandy Mihály arról ír egyik esszéjében, hogy a kelet-európai peremvidékek mindig Európába igyekeztek, mivel ott vélték megtalálni a védelmet, miközben az Ibériai-félsziget népeinek törekvései – bár Európához tartozásuk kulturálisan, történelmileg megkérdőjelezhetetlen −, Európából kivezetnek. „A nyugat, a nyugat, a nyugat…” – hangzik el az ukáz János király szájából a Navigátor című regényben, márpedig a nyugat Portugáliából nézve nem Európa irányában van.
„Ám a király világhódító terveinek középpontjában nem is a Közel-Kelet, hanem a nyugati utat felderítő bizottság állt, ahová akaratán kívül beosztották Perót. Itt próbálták kikutatni, mi lehet igaz azokból a tengerészlegendákból, hogy az Azori-szigetektől nyugatra egy hatalmas sziget, netán egy új földrész terül el” (116.).
A portugálok a világ végén tengődtek – legalábbis az ókori és középkori ismert világ végén. Az országnak még összeköttetése sincs (és nem volt) a szelídebb és könnyebben hajózható Földközi-tengerrel, amely évszázadokon keresztül szolgált az európai kultúra megszületésének átjáróházaként. Ők a vad és kiismerhetetlen Atlanti-óceánt ismerik, ismerték tengerként. Bánki Éva Navigátor című regényéből megtudjuk, hogy a portugálok számára a tenger pont emiatt nem nőnemű, hiszen az óceán minden, csak nem poétikusan szelíd, hanem hímnemű – annak a maszkulin vadságnak megannyi nyomatékával.
Tengerész Henrik korában indul a regény. (Itt, a regényben csak Henrik herceg, hiszen a tengerész nevet az utókor agatta rá.) A herceg édesapja, szegény országról lévén szó, Henrikre a tengert hagyta. A hímnemű tengert, mert az élet nem poézis, bár Henrik herceg szeret álmodozni.
Jó epikai érzékkel a szerző nem Henrik herceget választja főhősének, bár rengeteg potenciál rejlik ebben a karakterben, mint ahogy a később felbukkanó János király is meglehetősen izgalmas figurának tűnik (II. János, 1455–1495). A regény főhőse egy szegény, falusi fiú, akinek igencsak kétes a származása. Először is olyan szegény, mint a templom egere, másrészt a család vélhetőleg mór származású. Ez a Pero névre hallgató kisfiú hajózni szeretne, navigátor akar lenni – merthogy ez a legfontosabb poszt a karavella irányításában, tudjuk meg a regényből. Ilyen kisfiúból ezer ilyen lehetett akkoriban. (A szerző az utószóban megvallja, pont ez volt a szándéka, ezért választott szegény fiút főhősének, hiszen nem egy, és nem két hasonló fiatal fiú szeretett volna hajóra szállni.)
A főhős, Pero valójából nem egyet jelent, hanem hármat. Mert ezek a kétes származású Perók olyan szegények, hogy névből sem jut mindenkinek más. Ráadásul az éhezés és a veszélyes tenger miatt, ami éhes cetként nyeli el a megélhetést kereső férfiakat, praktikus ugyanazt a nevet adni, mert úgyis kevesen élik meg a felnőttkort, hogy az aggkorról már ne is beszéljünk. Az első, második és harmadik Pero (az apa, a fiú, az unoka) egyaránt navigátor lesz, mivel mindannyian rendelkeznek azzal a képességgel, hogy színesen látják a szeleket. Márpedig a szelek természetének alaposabb kiismerése nélkül nincs hajózás, nincs kaland és nincsenek felfedezések. Majd poétikus ifjúkorban vesznek oda a nagy kalandban. Legalábbis az első két Pero; a harmadiknak sikerül elérnie a polgárosodás valamilyen szintjét, és ha polgári foglalkozást nem is tud szerezni magának, legalább fiúgyermeke sem születik; és így talán sikerül levenni a családról az ősi átkot, amely szerint a Perók korán halnak. Ugyanis hajózni veszélyes.
Ezt a háromgenerációnyi Perót Aldonça titokzatos alakja köti össze, akinek már a származása is regényes – mint valami lovagregény az izgalmas 15. századból. Bár, ha már regényről van szó, újra Ferdinandy Mihályhoz fordulok, aki nagyon meggyőzően érvel amellett, hogyan függ össze az ibériai táj a spanyol epikával és a portugál poétikával: „Midőn aztán a vonat metszi a spanyol–portugál határt, e mitológiai távlatú, hatalmas és szigorú táj egyszerre eltűnik, hogy merőben ellentétes jellegű vidéknek adjon helyet. Ám ez a vidék is éppen úgy hozzátartozik az ibér világ teljességéhez, mint ahogy kiegészíti a spanyol epikát és a portugál lírizmus; vagy – ha van kedvünk tovább szőni ezt a hasonlatot – a férfi akarását az asszony termő álma… portugál tájra érve felaprózódik a horizont, megszűkül, áttekinthetősége csökken, ritmusának széles akkordja az egyes verslábakra törik szét.”
A három Pero történetét három külön fejezetben vagy könyvben meséli el a szerző. Ezek előtt versrészletek szerepelnek mottóként: Camõestól, Fernando Pessoától, a portugál irodalom legismertebb, legjelentősebb alkotóitól. Külön érdekesség, hogy a klasszikus szerző, Camões élete még Kemény Zsigmondot is megihlette a 19. században, aki regényt írt a költő életéről. Talán éppen erről a portugál lírizmusról beszél Ferdinandy is.
Azt se felejtsük el, hogy Bánki Éva költő, aki a Navigátor mottójául a következő Pessoa-idézetet választja: „Mesét mondó mesék vagyunk mi. Semmik.” A regény tükrében megannyi értelmezés rejlik ebben a mottóban. Minden ember élete regény, tehát a szüzsé mi magunk vagyunk, de közben egyikünk sem annyira különleges, hiszen valamennyien Perók vagyunk, akikből sok van; csaknem ugyanazt csinálják, és ugyanolyan jelentéktelenül tűnnek el ebből a földi létből.
Bánki Éva költő, egyszersmind a középkori irodalom szakértője. Így eme hatalmas tudásmennyiség mint agyag formálódik kecses prózává a keze alatt, hiszen kívülről-belülről ismeri a középkori ember hiedelmeit. E gazdag hitvilágot költői nyelven adja át az olvasónak: „Perót nem hagyta nyugodni a herceg beszéde. Mi lesz velünk, töprengett, ha János pap legendás országa – miképp Fernando véli – merő fantazmagória? Afféle lovagi álmodozás, mint Szibilla királynő édene vagy Artúr király és a kerekasztal lovagjainak birodalma? Az aranytrónuson üldögélő, a portugálokat tárt karokkal váró János pap hasonlatos az egyszarvúakhoz, a tüzet okádó sárkányhoz, a Szent Grálhoz, amit csak a legdicsőbb lovagok pillanthatnak meg – de még ők sem, hiszen ezek csak a papok könyveiben léteznek” (37.).
De visszatérve a női és férfi princípiumokhoz, lehet, hogy a tenger hímnemű, mert a portugálok szerint az óceán zabolázatlan erő; de ebben a regényben mégis csak Aldonça tud az élet tengerén a legnagyobb magabiztosággal lavírozni. Hiszen ő az, aki még a dédunokáit is megismerheti, míg az első Pero hajóúton, a második pedig valami távoli őserdő mélyén hal meg. A családot, az otthont Aldonça élteti, ő működteti. Emiatt az utolsó Perót – a harmadikat – már sokkal nagyobb gonddal neveli, és bár ez a Pero is tengerre száll, ő már sokkal óvatosabb lesz, mint apja vagy a nagyapja volt.
Ha a portugál birodalom felemelkedése Tengerész Henrik herceg vállalkozókedvével kezdődött, a történelemből tudjuk, hogy a portugál sors Sebestyén király vakmerő afrikai kalandjával indult el a lejtőn. A népi hiedelem szerint Sebestyén király nem halt meg ebben a mai Marokkó területén zajló csatában, és bármikor visszatérhet népéhez.
A Navigátorban is több olyan karakter szerepel, akik egyszerűen eltűnnek. Az első Aldonça harmadik férje. Ez a férj azért is rendkívüli, mivel ő az egyetlen, akit a tehetős özvegy szerelemből választ maga mellé, bár az első pillanattól kezdve látható: világra szóló léhűtő gazemberről van szó, legyen bár akármennyire úriember. Aztán eltűnik Aldonça nevelt lánya, Rita, aki nem kerül elő, és semmit sem tudunk meg sorsáról. A harmadik eltűnt Pero da Covilha, aki szintén Aldonça nevelt gyermeke, ő egyszersmind valós történelmi személyiség, a valóságban is a portugál király kémje volt. Így az ő eltűnése csak félig számít annak, hiszen voltaképpen nem eltűnik, hanem titkos küldetésekben jár el. Ez a három karakter, mivel semmit sem tudunk meg további sorsukról, hagy némi űrt maga után, főleg a női karakter eltűnése zavarba ejtő.
A Navigátor ifjúsági regényként szemrevaló borítót kapott, és izgalmas illusztrációk díszítik: térképek, családfa, iniciálék. A könyv végén található Kisokos segíthet a jobb tájékozódásban – milyen kár, hogy manapság már nem divat lábjegyzeteket és szójegyzéket tenni a könyvekbe. A könyvhöz írt előszó és utószó pedig – lévén Bánki Éva kiváló esszéista – újabb szempontokat vet fel, további gondolkodnivalót nyújt a fiatal, de a felnőtt olvasó számára is.
Bánki Éva: Navigátor. Kolibri Kiadó, Budapest, 2024.
