Hány vers fér Három piros kauflandos táskába?

Fekete Vince: Gyönyörű apokalipszis. Magvető Kiadó, Budapest, 2024.

Nem tudom, voltam-e valaha olyan bátor és őszinte, mint Fekete Vince legújabb kötetének versei. A Gyönyörű apokalipszis szövegei a mindennapok szavakkal nehezen megközelíthető vetületeiről vallanak, ahogy erre a fülszöveget jegyző Tőzsér Árpád is emlékeztet: „Verset pedig csak olyanról lenne »érdemes írni, amiről nem lehet beszélni«.”

Fekete „véletlen univerzumában” az időtlenség, az emlékezés, az otthonos táj és a kimondhatatlan kérdéseivel találkozunk. A múlt, a jelen, a jövő gyöngygolyók: „itt ez a csodálatos lehetőség / is, hogy kimondja, kibeszélje mindazt, / ami volt, ami van, s ami lehet, e beszéd / által is most már visszafordíthatatlanul…” (Gyöngygolyók). A versírás történetmesélés, ahol „csak mondani kell, csak beszélni / mohón, leállíthatatlanul, beszélni / feltétlenül, mint akinek ettől, / ezektől a mondatoktól függ” (Gyöngygolyók).

A Gyönyörű apokalipszis jól átgondolt kötet: egymásra utaló, építkező szerkezetéből sejlik fel egy-egy új történetszál, megteremtve ezáltal valamiféle folytatásos jelleget. Szétszórt történetekből épül a kötet, szereplői vissza-visszatérnek a versekben. A folytatásos jelleget a versek végén néhol megjelenő hárompontos zárlat is erősíti. A kötet két hangsúlyos pontján elhelyezett halálversek (Knockin’ on heaven’s door; Knockin on heaven’s door 2) észrevétlenül tagolják a ciklusokat – a száznál több vers mind egy nagy építmény része. Fekete Vince a prózaversekben érzi magát a legotthonosabban, az az ő sajátos senkiföldje.

Négy, prímszámokra (2., 3., 5., 7.) épített ciklus mentén bontakozik ki a kötet, illetve egy prológus (Gyöngygolyók) és egy epilógus (Álomszer…) keretezi a könyvet. A prímszámok az individualizmust, a kívülállóság érzetét sugallják. Egyetlen páros prímszámunkkal indítja Fekete a sort – a kettes a kerek egész, a „teljesség” szimbóluma? Majd megtörik a „teljesség”, a páratlan számok között rések keletkeznek. Egyféle hiány és szaggatottság is ez, eltávolodást sugall, a versek pedig kínálják is ezt az értelmezést. A sorozatversek (­Talponálló; Három piros kauflandos táska) minden ciklusban újra és újra felbukkannak, mint egy szabályosan ismétlődő láncolat – a Gyönyörű apokalipszis olyan kirakós, amelyen a szétszórtan elhelyezett visszatérő motívumok, szereplők, események és tájak különféle hangvételű és tematikájú verstömbök mentén párosíthatóak. Ilyen verstömböt alkot például a vallomásos versek vagy a „székelyes” versek sorozata, de elkülöníthetőek a filozofikus versek is. A kötet ritmusához mindenképpen hozzájárul a sokszínűsége – amely néhol talán túlságosan is kiszámítható.

Az ismeretlen, a „mindenség” feltárása Fekete Vince kötetének egyik alapmotívuma: „Vajon a dolgok letérhettek volna-e elképesztő / röppályájukról? Mert olyan ponthoz érkeztek az / életüknek, ahonnan már nem folytatható semmi ugyanúgy” (Senkiföldje). Az idő megfoghatatlansága, az elmúlás csendje, a múlt kísértése – egy hely, ahol az élet körforgása sötét buborékban tart fogva: „És a jövő, a mi is lesz, / hogyan is lesz, eltűnik, szétfoszlik. / Csak a jelen marad, és alóla, mint a / fagyos rögök, fel-felbukkan a / múlt” (Buborék). Létkérdéseit ironikus, helyenként humoros versnyelvvel oldja, kizökkentve az olvasót töprengéséből: „Kezdetben vala az ige, de igazából / előtte már megvolt maga a székely” (Platán). Ez az ironikus ellenbeszéd játékosságot is hoz a kötetbe: „…napozni?, az hülyeség, fürödni?, ott a Kászon- / pataka, az miért nem jó?” (Nyaralni. Talponálló). A pátosszal teli székelységképzeteket iróniával oldja, a román kifejezések versbe emelésével a közéleti költészet irányába is eltolva verseinek világát.

Mindezek mélyén a „kimondhatatlan” kimondhatóságával küszködik, a versek főbb témái az elengedés, a hűtlenség, a titkok súlya, a meg nem született gyermek hiánya.

Nem véletlen, hogy a kötet legszebb része a Három piros kauflandos táska című verssorozat: gyermeki perspektívából látjuk az eseményeket, válás, a család, az anya és apa szerepe az egyén életében. A közös otthontól a lakatlan szigetig tart az út, ahová az apa már egyedül utazik: „és vajon túlélünk-e, és túlélne-e vajon ő, teszem azt, / ha egy lakatlan szigetre költözik, és mi is, de mi maradtunk…” (Három piros kauflandos táska. C. Lakatlan sziget). Káosz és zűrzavar uralja e versek tereit, harminc év súlya elfér három piros kauflandos táskában. Nem csoda, ha alig férnek a kötetben.

A központozás nélküli, élőbeszédre hajazó vagy éppen lecsószerű versek után törvényszerűen következnek a szigorúan felépített, vizuálisan is strukturált, központozott versek. Az „apály-dagály” verssorozata a kötet, ismétlések tengere, dadogás, vagyis a valóság.

Regényszerű folyondár Fekete legújabb verseskötete: személyes és kollektív szembenézés. Apokalipszis. Ami, Fekete szerint, „a lét természetes állapota”. Fájdalommal jár, de mégis gyönyörű.

‍