.svg)
A regények többnyire a magányos hősök történetei. A lovagregényekben a hős eltávolodik az udvartól, megszabadul a nagy közös küldetéstől, és egymaga vívja csatáit a sárkánnyal és a saját démonaival. A családregény jóval később alakult ki, és igazából csak a posztmodernben, a Száz év magány nyomán lett igazán divatos elbeszélő műfaj. Arra kevés példa van, hogy egy regény nem az egyénnek, még csak nem is a családnak, hanem egy teljes közösségnek, falunak vagy egy népcsoportnak állít emléket. (A magyar irodalomban az ilyen témák leginkább novellaciklusokban jelennek meg: Jó palócok, Tót atyafiak, A mi utcánk, Sinistra körzet.) Magyary Ágnes regényében vannak hősök természetesen, de a cím, Az örök székely is azt sugallja, itt maga a csoport kap főszerepet.
A regényíró egyfajta paktumot köt az olvasóval. Ha az elbeszélés elején feltűnik egy Lajos, akkor nincs okunk kételkedni abban, hogy ez a Lajos az elbeszélés végén is ugyanaz. A név végig azonos a szereplővel és csakis azzal az egy szereplővel – már ha a szerző nem akarja, hogy ezt kétségbe vonjuk. De mi teszi a székelyt székellyé, a franciát franciává, a palócot palóccá egy olyan elbeszélésben, ahol mindenki magyarul beszél (és a szerző nem süllyed odáig, hogy lépten-nyomon sztereotípiákkal jellemezze a szereplőit). Egy közösség vagy akár egy család összetartozását érzékeltetni nem könnyű írói feladat: Homérosz óta tudjuk, hogy a háború (egy „közös ügy”) témája azért sokat segít, és ha háború nincs, akkor legalább a mitikus együvé tartozást érzékeltető „titkos kézirat”, amihez a családregényírók García Márquez óta előszeretettel fordulnak. (Meg kell jegyezni, sokak szerint egyáltalán nincs szükség ilyen, az együvé tartozást felmutató „közös történetekre”. Az ilyen elbeszélések szerzői óhatatlanul a giccs vagy a nosztalgia hálójában vergődnek.)
Lehetséges-e szatírává oldani a közös emlékezetet? Magyary valami ilyenfélére tesz kísérletet Az örök székelyben. Már maga a „titkos kézirat” is egy vitatott hitelességű (ámde ténylegesen, a regény világán kívül is létező), a legendák szerint 1533-ban keletkezett, de kutatások szerint a 18–19. század fordulóján papírra vetett hamisítvány, a Csíki székely krónika. A falubeliek történelemértelmezését, alternatív valóságát az ehhez való viszony alakítja.
De kicsoda ez a Sándor Zsigmond, a Csíki székely krónika szerzője? Kritikusa őt így látja:
„Notórius hazudozó – írta a tanszékvezetőnek –, aki valamiféle narratológiai hipnózisban tartja környezetét a képtelennél képtelenebb történeteivel. Szövevényes hazugságaival egyfajta szellemi kolonizációt épített ki, ahol ő – a kútfő – a kizsákmányoló attitűdjével viselkedik. A verbális erőszaknak ez a jól megstrukturált és szofisztikáltan misztifikáló formája olyan szociológiai jelenség, amelyet ez idáig még senki sem vizsgált meg alaposabban, tekintve, hogy itt a kognitív szemantika tipikus esetével találkozhatunk.”
Hajdani történelem szakosként én úgy vélem, lényegében minden közösségi identitás a Csíki székely krónika utóéletéhez hasonlóan működik, a „legszentebb” lokális és nemzeti identitások is mind termékeny félreértésekből születtek. A hun–magyar rokonság is a gestaírók működése (tehát az irodalom) óta valóságos. Azt is mondhatjuk, a történelemben élő embereknek előbb-utóbb valamelyik nagy elbeszélés a vérükké válik, és ezért ezekre mint a sajátjukra hivatkoznak.
Ám se Melchiadesnek, se a középkori krónikásoknak nem kellett azon aggódni, hogy filológusok, régészek fogják a mondataikat patikamérlegen (térképekkel, szótárakkal, ásóval) ellenőrizni, ám a felvilágosodás után „alkotó” Sándor Zsigmonddal, a Csíki székely krónika hamisítójával egészen más a helyzet. Az ő meglehetősen kései krónikájának hitelességét egyetlen dolog bizonyítja a tudósok „ármányaival” szemben, hogy ő maga még mindig él, hogy állítása szerint szem- és fültanúja volt a székelység sorsát meghatározó történelmi eseményeknek. A felvilágosodás után a puszta fikció már nem elég.
A Csíki székely krónika egy modernitással szembeforduló lokális identitást alapoz meg, egy tudatosan vállalt premodernséget és dacszövetséget, és ilyen módon keretez egy modernségben élő, de attól mégiscsak távolságot tartó közösségi létezést. Aki azt mondja, hogy ez idejétmúlt vagy nem érdekes, az nem gondol arra, hogy az európai polgárok nagy része ma is így él: ide-oda rohangálva, lelkesen internetezve, telefonozva, eközben egy régies dacszövetség (vallás? etnikai csoport?) normáit követve. És egyáltalán nem biztos, hogy ezek a csoportok eltűnőben lennének.
A haladáshoz való ellentmondásos viszonyt érzékeltetik a regényben az idővel kapcsolatos metaforák is. Az idő „áll” vagy „nincs jelentősége” (mint azt a narrátor és a szereplők többször is kifejtik), miközben a regény mégiscsak évszázadokat fog át, és a hősei nyilvánvalóan a történelemben élnek (ráadásul elboldogulnak benne). A történelmi idő kicsit olyan, mint a hűtőszekrény vagy az olvasólámpa, kedvünkre ki-be, fel-le kapcsolgathatjuk.
De hol van az elbeszélő mindeközben? A regényen fanyalgók a szerző szemére vetik, hogy a narrátorát nem távolítja el az ábrázolt világtól, nem farag belőle távolságtartó, a bemutatott világot „értékelő” krónikást. Az örök székelyben nincs „objektív idő” (csak alternatív), olyan, a befogadók többsége számára is vállalható értékrend, amihez képest a szereplők aranyosak/rémesek/nevetségesek/bizarr szörnyetegek lehetnének. Zárt etnikai közösségekről ugyanis csak kívülről, az érzelgős meghatottság vagy a gúny, felháborodás hangján szokás értekezni, áldozatoknak vagy horrorfiguráknak bemutatva ennek a világnak a szereplőit. Vagy hangsúlyosan múlt időben beszélni róluk, ahogy García Márquez teszi, aki a regénye végén lényegében eltemeti a Buendíákat.
Magyary narrátora még akkora távolságot sem tart az általa elbeszélt világtól, mint Tar elbeszélője A mi utcánkban. Nincs olyan értékrendje, háttértudása, ami az ábrázolt szereplőktől megkülönböztethetné, és ugyan nevetségesnek láttat minden figurát, de hát egymást is így látják a szereplők – az lehet az érzésünk, ebben a világban az emberek a nevetéssel is egymást csiklandozzák. A kizökkent (a regényben folyamatosan kizökkenő) időt sem akarja vagy tudja helyretolni, még a „titkos kézirat” (az ún. „krónika”) ügyében sem akar vagy tud világosan állást foglalni, úgyhogy az egyetlen adekvát dolgot teszi, amit megenged a helyzete: „megőrül”.
Izgalmas írói feladat belülről (vagyis nem az „idegen”, a tudós, az utazó) szemével láttatni egy ilyen közösséget – és egy életformát, identitást is megalapozó modernitásellenes hagyományt. A regény áradó mesélőkedve, pompás humora nem mindig kárpótol a karakterek sekélyes ábrázolásáért. Ám ezt talán nem is tekinthetjük hibának, hiszen a klasszikus vígjáték nem is működhet tipizálás nélkül, a comedia szelleme talán magától értetődően vonz bizonyos „vígjátéki típusokat” – engem egyébként a regény szereplői végig a commedia dell ’arte figuráira emlékeztettek.
Ami nagy írói bravúr. Olyan érzést kelt a szerző, mintha bárhol, bármikor megtörténhetne a Csíki székely krónika csudálatos esete, és minden faluban felbukkanhatnának ugyanezek a figurák, működhetnének ugyanazok a viccek. Pedig nem.
Magyary Ágnes: Az örök székely. Magvető, Budapest, 2024.
