Harag György-centenárium – „Itt maradok!”

„Mit jelent nekünk ma Harag?” – teszi fel a kérdést Ungvári Zrínyi Ildikó a Harag György Centenáriumi Emlékhét műsorfüzetének hatodik oldalán, s visszalapozva kettőt, Tompa Gábor így fogalmaz: „Kétségkívül ő volt az erdélyi színjátszás második világháború utáni történetének Prosperója”.

A június 1–9. között Kolozsváron megszervezett „Harag-hét” negyedik napján levetített, a színházi környezetben már csak Harag Cseresznyéskertjeként emlegetett 1985-ös előadásnak, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház román társulatával színpadra vitt utolsó rendezésének (melynek bemutatóját már nem élte meg) zárójelenete, úgy gondolom, választ adhat a feltett kérdésre. Azoknak a generációknak, amelyek a jelen erdélyi (és nem csak!) színházkultúrának fogyasztói, Harag talán azt az Aurel Ștefănescu által alakított Firszt, öreg komornyikot jelenti, aki a színen elterülő, összeomlott díszletre rogyva, az öklével a színpadot veri, miközben azt kiabálja: „Itt maradok!”; hiszen Harag színházának befolyása azóta is érzékelhető, színházi öröksége kimondatlanul is jelen van minden nézőtér sötétjében.

Ittléte abban az úttörői szerepben fogalmazódik meg, amely Harag színházi nyelvére volt jellemző: összetett színpadképek, forradalmian új, grandiózus hangzás-, látvány-, illetve mozgásvilág; erdélyi viszonylatban a szószínháztól való elrugaszkodás kísérletéről beszélni sem lehet, csupán akkor, ha színháztörténeti mondandónk Harag Györggyel kezdődik.

Az emléknapok eseménysorozata az esti előadásokon kívül olyan délelőttöket, kora délutánokat is biztosított számunkra, amelyek alatt Harag előadásfelvételei voltak láthatóak (Cseresznyéskert, Egy rettenetes vasárnap délután), illetve kerekasztal-beszélgetésekre, könyvbemutatókra invitálták az érdeklődőket.

Június 7-e déli óráiban például Darvay Nagy Adrienne színháztörténész legújabb kötetének bemutatójára került sor, melynek címe: Én meghalok, te élsz. Hamlet színháza – Harag öröksége. A cím már használ egy olyan metaforát, amely sejtet valamiféle hamleti jelenséget Harag jellemében, később aztán valóban megtudhattuk Harag Shakespeare-értelmezéseinek különlegessége mellett, hogy az egykori színész, rendező, igazgató legfontosabb célja mindig is a megújulás és a jelen valóságára való reflektálás volt. Tompa Gábor, aki mestereként hivatkozik Harag Györgyre, egy olyan színházteremtő képét mutatta fel, akivel azért volt felszabadító dolgozni, mert mindig a legjobbat és a legtöbbet akarta kihozni az előadásokat alkotó összes elemből, legyen az díszlet vagy színészeinek munkája.

A könyvbemutatót követő vetítésen, a Magyar Művészeti Akadémia megbízásából készült 2022-es Ha a játék valósággá változik című dokumentumfilm által végigjárhattuk Harag életútját a haláltáboroktól kedve a színházi korszak alkotásaiig a különböző színházi szakemberek, illetve özvegye, Harag Ilona emlékeinek feltárásával. Következtetésképpen, Harag színházának és világnézetének alapja az a fajta szeretet, az élet előtt való tisztelgés, amely hátat fordít bármiféle hatalom utáni kiéhezettségnek, öncélú alkotásnak, színházi frissességének fenntartására pedig olyan archivált felvételek adnak magyarázatot, amelyekben ő maga vall arról, hogy kulturális környezetének gyakori váltogatásában, vendégrendezéseiben a szellemi megrekedés, az elkényelmesedés ellenszerét kereste.

A Harag-életművet figyelembe véve, kihagyhatatlan megemlíteni a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Csongor és Tünde című előadását, hiszen az 1950-es évek végén a szatmári színházkultúra feltámadása szintén az emlékhét névadójához fűződik.

A Sardar Tagirovsky által megfogalmazott színház talán olyan kontextusban értelmezhető Harag tükrében, amely a látványvilágot, illetve a színpadon alkotott, már-már emblematikus képeket helyezi előtérbe. A Sardar-féle látványvilágból ezúttal sem volt hiány: óriási fehér, minimalista, ám praktikusan mozgatható, szétszedhető, átalakítható díszletben markáns, rikító, színorientált jelmezek, amelyeknek száma sose haladja meg az ötöt, diszkógömbök, konfettik, vetítések.

A színház fekete dobozának, azaz a színpadi terének fehérre váltása izgalmas művészetértelmezési párbeszédek elindítója lehet, hiszen a múlt századi művészeti gondolkodás és paradigmaváltás diskurzusában alapvető fogalomnak tekinthetjük a white cube, azaz a galériatér jelenségét. A steril, hófehér térről, a galériáról különböző esztétikai és filozófiai gondolkodók fogalmaznak úgy, mint annak a gesztusa, miszerint a művészet csupán műtárggyá való „avanzsálásában” nevezhető művészetnek, vagy bármi művészetnek nevezhető-e, ami bekerül a fehér kocka falai közé.

Sardar díszletvilága ebből a szempontból önreflexív és ironikus színházi magatartást tükröz, amely tudatosságra utal, olyan szempontból, hogy sem alkotó, sem néző nem felejtheti el egy pillanatra sem azt, hogy színházban ül. Gyakori jelenetei közé tartozik például az is, hogy hirtelen a színpad fölé irányítja a reflektorfényt, megvilágítva a két színházi maszkot is.

Az előadás jelzi, hogy színházat nézünk, ez a színészek fehérre festett arcában is megnyilvánult, az ördögfiak (Rappert-Vencz Stella, Diószegi Attila, Kovács Éva) bohóci jelenléte pedig egyszerre keltett már-már cirkuszi hatást, illetve rémálomhoz hasonlítható érzeteket.

A Sardar Tagirovsky előadásaiban megszokott történelmi hátteret biztosító narratívát ezúttal nemcsak a drámai mű megszületéséről szóló feliratok fogalmazták meg, hanem az is, hogy a rendező úgy dönt, a játékteret kettéosztja, és kiülteti Vörösmarty Mihály (Varga Sándor) és Perczel Adél, azaz Etelka (László Zita) figuráit a színpad elejére. A költő beteljesületlen szerelme ihlette műben vívódó Csongor (Szabó János Szilárd) és Tünde (Budizsa Evelyn) Vörösmarty és Etelka abszolút kivetülésévé válnak.

A költő jelenléte előnyösnek bizonyul a dramatikus tér és idő szempontjából, hiszen sokszor kerül közvetlen kapcsolatba az általa megteremtett szereplőkkel. Azon kívül, hogy saját drámájának megfigyelője, gyakran mondják karakterei, mintegy számonkérő attitűddel, neki a szöveget, elmosva az idő, a valóság és fikció, illetve tér határait. Többször éreztem az előadás csúcspontjának azokat a jeleneteket, amelyekben Csongor gyötrődését, segélykiáltását egyenesen saját megalkotójához irányította, Vörösmarty pedig némán nézett vissza rá, mintha azt üzente volna: írhatta volna másképp is, de az már nem lett volna igaz.

Ebben a Csongor és Tündében számomra új főszereplő rajzolódott ki Mirígy (Moldován Blanka), a boszorkány személyében. Bemutatása és ábrázolása olyan szimpátiát váltott ki a nézőkből, amelyet a humor és a néhol bevillanó érzékenység provokált ki, jelenléte valahol biztonságérzetet keltett a történetvezetés szempontjából: mivel az archaikus szöveg már nehezen követhető, Mirígy újabb és újabb tervének megfogalmazásával segítette a nézőt eligazodni a történetben.

Az előadást követően Harag György százéves születésnapjának megemlékezésére került sor, melynek kiemelését azért tartom fontosnak, mert az aznapi szatmári előadás így nem bizonyult véletlenszerűnek, Bessenyei Gedő István színházigazgató pedig azt is elmondta, hogy az emléknapok alkalmából újították fel a három évvel ezelőtt bemutatott produkciót, illetve a születésnapi torta felvágásának és a gyertyák elfújásának tiszteletét Harag özvegye, Harag Ilonának adták, aki a teljes emlékhéten jelen volt, tehát 2025. június 4-e utolsó percei színháztörténeti pillanattá váltak.

A helyi előadások listájából azért választottam ki a Hamletet, mert június 7-re tűzték programra, azaz a Darvay Nagy Adri­enne Én meghalok, te élsz. Hamlet színháza – Harag öröksége című kötet által indított napot is tematikusnak tekinthetjük. A szintén három éve bemutatott kolozsvári előadásról is szó esett a Demeter Kata által vezetett könyvbemutatón, érdekes kérdéseket boncolgatva Harag színházi felfogásának szűrőjén keresztül. Tompa Gábor Hamlet-olvasatának összefonódása az egykori erdélyi színház forradalmárának mentalitásával azért vethető össze, mert tükröt tart a mai világ romlottságának, aktualitásra törekszik. A kötettel és az előadással kapcsolatos beszélgetés nemcsak az alkotások szempontjából volt jelentős, hanem azért is, mert a művészet vállalt szerepeként megjelent a hamleti világ, valamint a történetekben felmutatott bukások és tragédiák tematizálása. Ezzel kapcsolatosan fogalmazott Tompa Gábor úgy, hogy „a Hamletet, ha paradicsomban rendeznénk meg, sok értelme nem lenne”, hiszen a baj és a probléma az, ami megfejtendő, ami mindig is érdekelt bennünket.

Az emlékhéten lappangó „hogyan csináljunk releváns színházat ma?”-féle kérdésekkel legszembetűnőbben Urbán András Történt egyszer Újvidéken című előadása foglalkozott. Talán kijelenthetjük, hogy ha nem is szó szerint, de június 8-án a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagyterme felrobbant, természetesen kizárólag a jó értelemben. Az Újvidéki Színház 50. évfordulójára megrendezett előadás a színház igazságkeresése mellett skandál, ravaszul kijátszva a színházi konvenciókat: keressük a színész és szerep közötti határt, a negyedik falat; de nem igazán találjuk őket. Mi a metamodern? Talán ez az előadás a tökéletes példa rá.

A rendező, az Újvidéki Színház igazgatója fokozatosan épít. A színpadi helyzet a következő: a színház 50. évfordulójának gáláját éppen pár perccel ezelőtt hagyta el az utolsó vendég. Lassan hajnal van, ám mivel a társulati gyűlést a „hülye igazgató” (Urbán András) reggel kilencre hirdette meg, a társulat inkább bent tölti az éjszakát. A vita kezdetben arról szól, vajon mi, nézők, valóban jelen vagyunk-e, és amit látunk, az előadás-e, vagy csupán alkoholos hallucináció, a színészek egymást szekálják, könnyed tréfákon hahotázunk. Később pedig, azt hiszem, beavatási szertartáson esünk át. A színház történetének sikeres előadásaiból kiragadott musicaljelenetek ironikus show-műsorát olyan történetek és megjegyzések fonják össze, amelyek hidegzuhanyként érnek, és hirtelen döntenünk kell, a valóságot nézzük-e vagy nem: a színház műszaki részlegének 350 eurós fizetése, a színészek magánéletének összeomlása a színházi program oltárán, a kísérleti színházi léttel járó elutasítás és felháborodottság a nézők részéről.

Nagy levegőt vett a nézőtér akkor is, amikor Harag legendás újvidéki korszakával kapcsolatosan, a már megszokott dicshimnuszi hangvétel mellett egy olyan mondat is elhangzott – szintén nem tudjuk eldönteni, igaz-e vagy nem –, amelyben Harag isteni jelenlétéről nosztalgiáznak, hiszen széket is úgy tudott a színészhez vágni, hogy az nem fájt. Pár másodperc csönd, aztán mégis kifújtuk valahogy a levegőt.

Az emlékhét utolsó előtti napján bemutatott előadás széttartó hangnemeivel, önleleplező színházi gesztusaival és kegyetlen őszinteségével méltó zárása volt annak a kérdéskörnek, amely a Harag-centenárium során újra és újra felmerült: mit jelent ma élő, érvényes színházat csinálni úgy, hogy közben ne áruljuk el saját meggyőződésünket?

A Történt egyszer Újvidéken című előadásban nemcsak a társulat tagjai kérdőjelezik meg saját létük értelmét, hanem maga a színház is önmagára kérdez rá. Urbán András színháza nemcsak idézte, hanem provokatívan szembesítette is a nézőt azzal az örökséggel, amelyet Harag György is hátrahagyott: a kompromisszummentes kereséssel, a forma és tartalom egységének megszállott kutatásával, és azzal a megingathatatlan hittel, hogy a színház nem puszta látvány, hanem lényegi beszéd a világról.

Prospero talán leteszi a varázspálcáját a darab végén, Harag viszont tovább él minden olyan mozdulatban, ahol a színház az igazságot kutatja.

‍