
Így, Mohács körül kereken ötszáz esztendővel, már az sem egészen bizonyos, hol vesztünk el, hiszen a kutatások megleptek olyan elméletekkel is, miszerint az a csetepaté nem éppen ott esett meg, ahol eddig gondolták. Talán kissé máshol. Meglehet, a mai Majs helyén álló hajdani település környékén, sőt, akár még a határon túli horvát területeket is érintve. De hát, szemtanúk nincsenek. Ma már. Ám van-e jentősége annak, hogy pontosan hol tekerőzött akkoriban a Csele-patak, vagy meddig nyújtózkodott meg-meglódulva az ártér, vagy hol eregetett páragőzt a királynyelő mocsár? A föld elszívta azóta azt a vizet, azt a vért, csakúgy, mint azt az Időt is. Annak viszont van jelentősége, s nem is akármilyen, hogy mire a nap lebukott, a csata elbukott. A mi csatánk bukott akkor el. Pedig ez nem százéves háború volt, még csak harminc éves sem, mindösszesen röpke másfél órányi – akár egy tiszavirág élete! –, és ennyi minutum alatt aláztatott meg egy ország jövendője, három részre szabdalva a múltban, egy napos augusztusvégi délutánon, amikor a világ Föld körül keringő égi lámpása a zenitről megszeppenve figyelte az eseményeket. Aztán hamar eldőlt, mi lesz Európa egyik szép földszeletének későbbi sorsa. Azon az alkonyaton egy másarcú szürkület ereszkedett le a mennyországból, egy másarcú kor, a fogcsikorgató történelmi romantika és a nagy pofoncsapások ideje: a Holdkor. Orlai Petrics Soma szépen meg is festegette szívszorító hangulatú képén, ahogy a napnyugta óráiban „Perényiné a csata után összeszedeti a halottakat”.
Úgy mondják, a hármas – szerencsés szám. Netán különleges is. Vajon? Persze a népnyelv színmintája sokat sejtet, például ilyent: „három az Isten igaza”, meg hogy „három próbát kell kiállni”, esetleg „három a magyar igazság”. Hát legyen így, főként ha még Arisztotelész szerint sem akármi a három; az a tökéletes térszerkezet kifejezője, amivel a többdimenzió modellezhető, úgymint: hosszúság, szélesség és magasság. És még a létezés stigmája is abszolút hármas: születés, élet, halál.
Mohácsnál a szellem buktatói nem kis szerepet játszottak az összeomlásban, ezért többnyire három ászt tesznek felelőssé: Tomori Pál kalocsai érseket, a déli végek főkapitányát; Perényi Péter koronaőr erdélyi vajdát, aki túlélte a csatát és óvva rejtegette a koronát, aztán mégis kiszolgáltatta az Ausztriai-háznak; és Szapolyai János erdélyi vajdát, aki Szeged környékén rostokolt, tán szándékosan lekésve az ütközetet a korona megszerzésének reményében. De lehet, hogy nem így volt. Viszont, ha így, akkor jó lapra tett. Tudhatta, a vaspáncél nem úszik a vízen, és II. Lajos tragédiája után Szapolyait a rendek valóban királlyá koronázták. A kivagyiság a csatatér színterére lépett, s a lélektan tisztán megmutatta, hogy három magyar – három különigazság. Aztán a rákövetkező évben I. Ferdinánd habsburg fejét is megérintette a magyar Szent Korona. S úgy tűnik, az idők során a bonyodalmakat még a nemzetet megtestesítő nemesfém sem viselte el, legalábbis a csúcsán jobbra elhajló kereszt látványa szerint, ami máig is megmagyarázhatatlan sugallatokat sejtet.
Mohács után nem sokkal három részre szakadt az ország. Bár ez a hármas tagolás, úgy istenigazából, még semmi ahhoz képest, mint amikor a leszakadó jéghegyek mintájára egyetlen suhintással kétszer három, vagyis hat masszív részt metszettek le a mesebeli hetedhét ország testéből, olyannyira megcsonkolva, hogy alig maradt belőle valami ép. De már jóval korábban megvillantak baljós jelek. A keresztény Konstantinápoly 1453-as letérdeltével II. Mehmed csapatai előtt, érzékelhető volt, hogy furcsa szellők lábadoznak napkelet irányából. Majd nemsokára el is érkezett az elszámolás és leszámolás véres napja. Elsőre Nándorfehérváron (1521), másodjára Mohácson (1526), aztán harmadikként Budán (1541), csak azért, hogy a mesebeli hármas itt is kellő hangsúllyal megmutathassa önerejét. Ráadásul a két első augusztus 29-én történt. A látogatók addig még csak olykor, de később már kitartóan kopogtattak, utóbb vadul döngettek is a főbejáraton, végül egy csatakiáltással berúgták az ajtót. Buda elesett. Akkor éppen hol volt Európa?
A sors ítélőszéke tudott számolni, hárommal szorzott: háromszor ötven év rabságot követelt.
Ó, az a bűvös hármas szám! „A harmadik az igazi út”, sulykolja és sokkolja a história, mivel a történtek szerint lehet az a szenvedés útja is. Mohács a három kapitális csatavesztés szimmetriatengelyében kapott unikális helyet, az áldozatok főoltárán emlékeztetve arra a momentumra, amikor „Minden Egész eltörött”.
S ha már az Atya, Fiú, Szentlélek hármasa a hittörténet triptichonjának kiemelt szféráján magasodik, a humán tapasztalás is élni szándékozott a geometrikus kötődés ilyetén lehetőségével, és a művészi képszerkezetet egyszer s mindenkorra hozzákapcsolta a magasztos látványhoz. A trianguláris kompozíció sémája triumfált, mert stabilan áll, mert halhatatlan, mert biztonságot sugall, így olyan klasszikus témák bibliai ábrázolásain tűnik fel, mint Michelangelo Doni Tondója, Leonardo Sziklás Madonnája, Raffaello Szent Családja. Hisz érthető: az örökéletű piramis piramidális háromszöge hozzátette a világhoz a maga múlhatatlanságát, mint Idővel dacoló, magasba törő jó példát. De van rossz példa is, a Bermuda-háromszög vésztjósló titokzatos csendje, amely a mélyben ördögien lapul.
Aztán voltak társszelleműek nem kevesen, bámulatos „nagy hármasok”, mint Kopernikusz–Galilei–Newton, Haydn–Mozart–Beethoven vagy Rubens–Rembrandt–Van Dyck és Tolsztoj–Dosztojevszkij–Csehov, hogy a háromkirályokról vagy a római triumvirekről itt és most ne is beszéljünk. Lám, Vörösmarty is beszállt a játékba klasszikus tündérdrámájával, amikor útjára eresztette gonoszkodó ördögfi hármasát Kurrah-Berreh-Duzzog rosszcsont szerepében. Persze, kis memóriafricskával felidézhető akár az a régi fotográfia is, ahol Churchill, Roosevelt és Sztálin a jaltai konferencián éppen igazságosan osztozkodnak a meggyötört Világvége felett, nem sokkal a Berlin-Róma-Tokió hármas-tengely bukása után.
No de Mohács végzetének látványa nem tűnt el nyomtalanul az időben, gondoskodó festőecsetek rajzolatai hívták ki felette az elmúlást. Három jól ismert kép látványosan idézi meg a király- és nemzetdrámát. Székely Bertalan egyedi víziója, a II. Lajos holttestének megtalálása az egyik remekmű, amelyen a főurak éppen rátalálnak ifjú, élettelen királyukra. Than Mór kaotikus és a zavarodottság állapotát érzékeltető harci jelenetét említhetjük másodikként Mohácsi csata címmel, ennek alakjai közt három személy név szerint is azonosítható: II. Lajos, aki vesztesként már nem a kompozíció hangsúlyos királyszereplője, Drágffy János országbíró, a birodalom zászlósura, ahogy a szűzmáriás lobogóba utolsó reményként még belekapaszkodik, és Tomori Pál érsek, a magyar hadak fővezére, immár lemondón, leeresztett karddal. Harmadikként, ma, az egykori csatatér kápolnájában Dorfmeister István Első mohácsi csata című hatalmas méretű képe szuggesztív hatásával ragadja meg az emlékező tekintetet.
„Több is veszett Mohácsnál” … mondja az elszálló ige…
De az is lehet, hogy: minden.