Hasadás

A szomszéd elemi étkezőjéből visszafelé tart a gimnáziumi szentháromság: jobbról Mohosné, balról Lenkeiné. Idős matektanárok, akiktől minden diák retteg, és akiknek sokan mégis hálásak, hiszen a sok bejelentett év végi bukásból rendre nem lesz semmi. Legalábbis mióta a nyárligeti Kossuth Gimnázium is beiskolázási gondokkal küzd.

És középen a bioszkémes Huszár Márton, az új nemzedék: azokkal maximalista, akik orvosira jelentkeznek, a többiekkel: „ha nem bántasz, én sem bántalak”. Mohosné a régi szép időkről beszél, amikor a tanároknak még volt tekintélyük a diákok előtt, Lenkeiné a még régebbi időkről, amikor a tanároknak még volt tekintélyük a szülők előtt. Huszár Márton elengedi ezeket a füle mellett. Pásztor kolléga Octaviáját nézi, mely hamarosan az ő Octaviája lesz. Csak Pásztornak még le kell műszakiztatnia. Az Octavia mellett egy Kawasaki. Márton kölyökkorában nagy motoros volt. Gyűjtötte róluk a képeket, azokkal tapétázta ki a szobáját, róluk álmodozott. Most már venni is tudna egy Ninja 500R-t. Nem vesz, mert Kitty, a felesége fél a motoron, de vehetne, ami végtelenül jó érzés. Mintha mégis az övé lenne egy Kawasaki Ninja. A japán motorcsoda mögött a gombatetős Gomba presszó. A meleg szeptemberben tele a terasz. A szélső asztalnál Kitty ül. Vele szemben egy fekete inges férfi. Márton meghökken. Megáll.

– Márton, van egy kis időd? – kiált neki a gimnázium bejáratából Windig igazgató.

Az igazgató irodájában a szekrények zsúfolásig tömve az állami könyvdonáció köteteivel. Sorba rakva, szépen letörölve mind. Az asztalon kerámiaszamovár, bokszoló medvékkel és kaftánban táncoló rókákkal.

– Mik a terveid, Márton? – kérdi a diri, mikor kikaparták a kávéscsészéből a cukrot.

– A tematikus terveimre gondolsz? Elküldöm e-mailben az éves tanmenetekkel együtt.

– Jó lesz. De én most inkább arra lennék kíváncsi, hogyan képzeled el a jövőbeli önmagadat. Hogyan és hol?

– Itt képzelem el. Tetszik az iskola. Ez az első munkahelyem, és eddig…

– Tavaly kiváló eredménnyel csináltad meg a pedagógus-szakvizsgát.

– Igen, éppen azért, mert…

– Az új rendelet szerint a szakvizsgával rendelkezők két szemeszter alatt elvégezhetik a közoktatás-vezetőit.

A két legpompásabb étek, a steak és a rétes közös jellemzője, hogy az ételnél hamarabb érkezik meg annak illata. A jóra való várakozás része a jónak. Ezért Márton most úgy tesz, mintha fogalma sem lenne arról, mit akar az igazgató.

– Hallottam. A hétéves továbbképzési ciklusomban megcsinálom. Kellenek a kreditek.

– Én nem várnék ezzel. Iratkozz be most!

– Van… valami konkrét oka, hogy ezt javaslod? – kérdi Márton lehajtott fejjel, hogy a másik ne lássa arcán a mosolyt.

– Az egyik helyettesem három év múlva nyugdíjba megy. Kell majd valaki a helyére. Persze nem csak az én ajánlásomon múlik, de…

– Nem vagyok túl fiatal hozzá?

– Harminckét éves vagy. A legjobb kor a helyettessé váláshoz. Negyvenévesen pedig lehetsz igazgató. Mert akkor majd én is veszem a kalapom. Na, de ne siessünk ennyire előre.

Márton nem akar mindenáron igazgatóhelyettes vagy igazgató lenni, de gyönyörrel tölti el ez a kvázi a felkérés. Járt neki, nem ül fél seggel a munkán, és halad a korral. S hogy megkapta, már nem is lényeg, elfogadja-e. Úgyis híre megy. És nőni fog a tekintélye. A tanórán és a tanáriban is. Ami a legfontosabb egy tanárnak. Persze nem az a felesleges és káros keménykedésen alapuló tekintély, amit az őskövület kolléganők vívtak ki maguknak. Hanem a karizmán és teljesítményen alapuló.

Mindezt a krémlevest kanalazgatva adja elő feleségének. Kitty keze a még éppen nem domborodó hasán. Férjét nézi, de mintha nem látná. Pupillái nagyok, tehát átlát a férjén. De Márton mögött csak a hólyagosodó konyhafal van. Azon nincs mit nézni.

Márton megérinti a felesége kézfejét. Az felriad.

– Mi az, mi a baj?

– Semmi. Egyébként láttalak ma. A Gombában ültél.

– Hol?

– A Gomba presszó teraszán. Amikor jöttünk vissza az ebédből, akkor láttalak.

– És finom volt az ebéd?

– Elment. Mit csináltál a Gombában? Egy férfi ült még az asztalodnál.

– Ki sem mozdultam itthonról.

– Tényleg? Mindegy, biztosan rosszul láttam.

Huszár Mártont a diákok újabban „Gyászhuszár”-nak hívják, mivel folyton feketében jár. Kitty tanácsára. A fekete soványítja a férfiakat is. Bár Márton nem érezte magát kövérnek, felesége felvilágosította, hogy az. Az interneten rendel neki ruhákat. Márton szerint túl sokat is. Gyászhuszár a példa arra, hogy egy tanárt tekintély nélkül is lehet szeretni. Márton folyton elpirul: mert korog a gyomra, mert hadarva beszél, mert rosszul gombolta be az ingét vagy a sliccét, mert belezavarodott egy feladatba. De nem bántják a diákok, mert ártalmatlan. És a lányok még kacérkodhatnak is vele.

– Amikor a tanár úr gimnazista volt, nem zavarták a barátnőinek az ősei? – kérdi az udvarügyeletes Huszár Mártontól a tizenegyedikes Molnár Jessy, aki Polák Johannával egészen közel ül a férfihez a figyelőlócán.

Mártonnak középiskolás korában csak reménytelen szerelmei voltak, barátnői nem. Később egy barátnője lett, akit el is vett feleségül.

– Jessykém… én mindig tisztességes voltam a barátnőimmel, így a szülők kedveltek.

– Mit jelent az, hogy tisztességes? Hogy nem feküdt le más lánnyal?

– Eh… semmiképp…

– Az egyéjszakás dolgok sem fértek bele?

– A hűség nagyon fontos. Egyébként, Jessy, meghirdették a középiskolás tanulmányi versenyre a témaköröket, olvastad már? Érdemes lenne indulnod.

– Azért kérdezem tanár urat, mert ha a barátoméknál alszom, az apja állandóan kukkol. A barátom nem áll a sarkára, én meg nem ordíthatom le az öreget, de hát… érti tanár úr, hogy tudjak így a… a… dolgokra koncentrálni.

– Ezt inkább Johannával beszéld meg – mondja Márton, és segítséget keresve elindul Mohos kollléganő felé.

– Ó, nekem nincs ilyen gondom – feleli Johanna –, panzióba megyünk.

– Én csak azért gondoltam – folytatja Jessy –, hogy a tanár urat kérdezem meg, mert nemrég még fiatal volt, vagyis még mindig az…. – ekkor azonban elakad Jessy, mert a csengő megszólalásakor Mohos tanárnő, aki a szemétgyűjtő közösségi szolgálatos brigádot vezényelte, a diák és a tanára közé áll. Gúnyos mosollyal. És mosolyog Márton is, megkönnyebbülve. Egészen addig, míg meg nem látja a Gomba presszó teraszán Kittyt. Felesége a ragyogó haját igazgatja, s közben egy piros italt tartalmazó, hosszú nyakú poharat emel a mellette ülő férfi felé.

Bár Márton nagyon vigyáz arra, nehogy elkéssen az óráiról, most mégis felhívja mobilján a feleségét. A készülék kicseng, de nem veszik fel. A következő hívásnál sem.

Márton délután remegő kézzel és lábbal csinálja végig a biológia-szakkört. Aztán hazarohan, és beront a lakásba. Sorbajárja a szobákat. Kitty nincs sehol. Felhívja. A másik készülék kicseng. A tévé tetején. Kitty feledékeny, itthon hagyta a mobilt, ami bizonyos dolgokra magyarázatul szolgálhat. De nem mindenre. Kitty hétre ér haza. Csodálkozva nézi feldúlt férjét.

– Hol voltál délben? – kezdi a kikérdezést Márton.

– Itthon.

– Nem voltál itthon!

– Itthon voltam.

– Bizonyítsd be!

– Hogy tudnám bebizonyítani? Nem látott senki. Egyedül voltam.

– Most miért nem voltál itthon?

– Elmentem a Korzóba.

– Mutasd, mit vettél! Hol a bevásárlótáskád? Nincs? Nem vettél te semmit! Lelepleztelek!

– A Korzó lottózójában voltam – és a nő elővesz egy lottószelvényt.

– Akkor is szégyelld magad, terhesen…

– Szégyelljem, hogy állapotos vagyok?

– Azt nem, csak hogy idegen férfiakkal ismerkedsz!

– Meg vagy bolondulva!

– Láttalak, nem érted?

– Hallucinálsz. Hol láttál?

– A Gombában voltál.

– Hol? Azt sem tudom, mi az a Gomba! Nincs is olyan presszó!

Márton szeme elkerekedik. Mert a Gomba a kossuthos diákok kedvenc kiruccanóhelye volt már akkor is, amikor Kitty pedagógusasszisztensként a gimnáziumban dolgozott. Tulajdonképpen az első randevújuk is ott volt, ott hívta meg Márton egy cappuccinóra.

– Hogyne lenne, együtt is voltunk ott!

– Nem emlékszem.

– Megőrültem. Mindketten megőrültünk.

– Én nem. Legfeljebb te. Vagy rosszul aludtál. Egy rossz álomban jelent meg ez a Gomba.

– Rosszul aludtam, az igaz, de… az más.

– Ma jól fogsz aludni, mert én a nappaliban fekszem le. Nem bírom hallgatni a horkolásodat.

– Miért aludnék ettől jól? És eddig nem is mondtad, hogy horkolok.

– Most mondom.

Mártont is mérgezték gyermekkorában azzal az ordas nagy hazugsággal, hogy addig van jó dolga, míg iskolába jár, bezzeg a munkahelyén elkezdődik a keserves kenyérkeresés.

Márton sokkal rosszabbul érezte magát volt iskoláiban, mint most a munkahelyén. Ami történetesen szintén egy iskola. De nem mindegy, hogy feleltet vagy felel az ember, és hogy minden tantárggyal kell foglalkoznia, vagy csak azokkal, melyek iránt kedvet érez.

A kémia szaktanteremnél is jobb hely a kémia szaklabor. Márton az otthoni veszekedés után ide jött másnap megnyugodni.

A kémiában az a remek, hogy az emberi véleménytől független. Az embertől független. A hülye, vagyis okoskodó emberektől független. Itt van előtte egy darab kálium. Petróleummal felöntve, ne lépjen reakcióba feleslegesen a levegővel. Kinézetre olyan kis semmilyen fémecske ez, mint az ócska alumínium. A csipesszel kiveszi ezt a kis darab káliumot, a bunsen égő fölé tartja, és láss csodát (vagyis láss törvényt): lilára festi a lángot. Ez mindenképp bekövetkezik, mert az elektronoknak nincs választási lehetőségük: a tűzbe kerülés kataklizmája után igyekeznek visszatérni az eredeti, atommaghoz közelebbi, alacsonyabb energiájú állapotukba, s az energiakülönbséget lila fényként kibocsátják. És megfelelő körülmények között rendkívüli energiát bocsátanak ki a meghasadó atommagok is, hogy pusztítsák vagy segítsék az emberiséget.

Más a könyveit vagy ékszereit szemléli, simogatja, szagolgatja úgy, mint Huszár Márton az elemeket, vegyületeket tartalmazó üvegcséit: a hipermangán szagtalan, viszont ragyogóan mélylilás, a rézgálic is szagtalan, de vidámkék, nincs még egy ilyen a világon, az acetonnak színe nincs, ám szaga aztán van, mint a rossz házipálinkának, de ez így van rendjén, ettől aceton az aceton, a kámfor, ez a kockacukorszerű fickó már kellemesebb, aromás illatot áraszt, megfrissül tőle az ember, és itt van mellette a citromsav, melynek tényleg delikát citromillata van, s ha a sok illattól már tele az ember orra és feje, itt van a következő tégelyben a szódabikarbóna, mely minden illatot elnyel. A következő pedig a konyhasó, a nátrium-klorid, mely nélkül nincs étel, melyért birodalmak folytattak háborúkat. Egy fémvegyület, amiben ránézésre semmi fémes nincs. És sorban egymás mellett a többi alkálifém-vegyület meg a sok-sok glicerid, ópiát és alkaloida. Mindet érdemes csodálni, szagolgatni.

A kámforillatot pár percig őrzi az orr, addig lehet élvezni. Most azonban olyan ütés éri Mártont, hogy időn, téren és illaton kívül kerül: Kittyt látja a Gomba presszó teraszán ülni az ismeretlen férfival. Letépi köpenyét és rohan a presszóhoz.

– Na? Csak kitaláltam az egészet? Nem randevúzgatsz titokban? – förmed rá a kávéját kavargató feleségére.

– Tessék?

– Itt vagy, látlak!

Kitty megvonja a vállát.

– És nem egyedül vagy! Ugye ön is itt van, uram! Itt van?

De nincs ott az, akinek intézné a szavait.

– Lelépett a szarházi. De itt volt.

– Itt volt? Most akkor miért nincs? Ne csinálj botrányt, Marci.

– És nem létezik a Gomba sem?

– Mi?

– Azt mondtad, nincs Gomba presszó, csak álmodtam.

– Igen, csak álmodhattad. Vagy képzelődsz.

– Fordulj meg! Mit látsz ott? – mutat Márton a presszó pirosra festett, gombaformájú tetejére.

Kitty megfordul. Aztán visszafordul. Megvonja a vállát.

– Na, mit az ott, nem egy gomba?

– Milyen gomba?

– Gomba! Gomba! Gomba! Nem láttad a gombát?

– Láttam vagy nem láttam, nem mindegy?

‍