Adorjáni Endre: Lépőember
No items found.

Házibuli

XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 01. (687.) SZÁM – JANUÁR 10.
Adorjáni Endre: Lépőember
Adorjáni Endre: Lépőember

Adorjáni Endre: Lépőember

(részlet)
Nehezedik a levegő, egyre több a turista. A piacról szinte teljesen eltűnt a narancs, most már csak pár helyen lehet kapni, de az is száraz húsú, ízetlen, szezonvégi maradék. Lehet, hogy már nyár van.
Megkezdődtek a szabadtéri eras­musos partik. Csütörtök estétől kezdve egész hétvégén át az a szokás, hogy az egyetemisták befoglalják a Teatro Massimo előtti teret, és a környékbeli mellékutcákat, ahol isznak, szívnak és beszélgetnek. Ezek a bulik általában a lakásokon alapozódnak meg, ma este nálunk is lesz. A lányok már tegnap bevásároltak a piacon. Tele van a hűtő lila padlizsánokkal, paradicsommal, kapri- és olívabogyóval meg töménytelen mennyiségű mirelit krumplival.
Délután, miután megjönnek az egyetemről, átmegyünk együtt a város másik felében lévő diszkontba piáért. Első körben tíz vörös és tíz fehérbort emelünk le a polcról. Hozzácsapunk mindehhez még két üveg limoncellót és egy grappát. Nézünk egymásra, hogy ennyi vajon elég lesz-e?
Fiúk is jönnek, mondja egy félmosoly kíséretében Agnieszka, akinek olyan fehér a bőre, hogy amikor levegőt vesz, átderengenek nyakán az erek.
Húsz év körüliek, nagyjából tíz évvel fiatalabbak csak nálam. Talán a korom miatt, talán mert náluk pár nappal korábban költöztem be az albérletbe, kimondatlanul is én vagyok a főnök.
Fiúk is jönnek, nahát, ki gondolta volna, és leveszek még egy grappát és két vörösbort a polcról.
Halkan szuszogva cipeljük a szatyrokat a fekete macskaköves utcákon. Április eleje van. Az olaszok többsége még vastag, fényes anyagból készült kabátban, bőrkesztyűben és sálban feszít. Nekünk viszont az itteni huszonvalahány fok már nyárnak számít. Téli csizmáinkat lecseréltük szandálra, vastag kabátjainkat könnyű pulcsikra. Így élvezzük az állandó napfényt, ezt a percről percre megújuló, emlékezet nélküli friss kékséget, az ég folytonos jelenlétét.
Megállunk pihenni a Via Croci­ferin a három egymásba nyíló templom közül San Giuliano templománál. Megkérdezem a lányokat, mi lenne, ha kinyitnánk az egyik behűtött limoncellót. A lányok döntésem nem vitatják, lengyel–magyar ugye, Nazdarovje!, és leülünk a templomlépcsőre.
Kényelmesen iszogatunk, komótosan jár körbe az üveg, amikor egy fiú napszemüvegét lehúzva megáll előttünk, és tettetett megbotránkozással csapja össze a kezét. Stefano az, mint később kiderül, a lányoknak egyik Erasmus-mentora.
Még csak délután öt óra van, mit csináltok itt egy üveg limoncelló­val?!
Mivel a lányok alig beszélnek olaszul, Stefano patetikus fejcsóválásától és a bennük lévő deci limoncellótól pedig csak röhögni van erejük, ezért nekem kell elmagyaráznom, hogy épp berúgni készülünk.
Az oké, de miért limoncellóval? Az itt digestivónak számít, amiből evés után isznak egy felessel, hogy segítse az emésztést, nem egy üveggel!
Mi viszont azért isszuk, mert olcsó, hideg és édes, a lerészegedés viszonylag gyengéd módját választottuk, magyarázom neki, és már látom is a vigyora mögött a megvetést, hogy lám, ezek a kelet-európaiak még inni sem tudnak. Ő viszont szerencsére annyira olasz, hogy mindezek ellenére fölajánlja nekünk a kocsiját, amit mi örömmel el is fogadunk, lévén, hogy még mindig kilométerekre vagyunk az albérletünktől, és a hideg limoncellónk is elfogyóban.
Téged még nem ismerlek, néz rám Stefano, miközben ott himbálódzik közöttünk a Fiat500-as visszapillantóján egy wunderbaum és egy Padre Pio medál.
Útikönyvet írok Szicíliáról.
Che bello, sóhajt nagyot, ha gondolod, nagyon szívesen elviszlek szép helyekre. Úgy ismerem Szicíliát, mint a tenyeremet, nálam jobb idegenvezetőt keresve sem találhatnál. Ismerem a földrajzot, a történelmet, az irodalmat, mindent. És csak mondja, mondja, hogy mennyire szép hely Szicília, hogy mennyire szeret itt élni, hogy micsoda gyönyörű történelmük van, mekkora filmművészetük, milyen híres földművelésük, és a boraik, kóstoltam már valamelyiket, netán… Apropó, te honnét jössz?, kérdezi, miközben térdével kitámasztja a kormányt, felszabaduló kezével pedig a cigarettapapírra kevés dohányt szór. Magyarország? Aha, bello, bello, hümmög, és hosszában végignyalja a cigaretta oldalát.
Kérdezem tőle, hogy mennyire ismeri.
Hát nem nagyon, neveti el magát, és letépi a cigaretta oldaláról a felesleges papírt.



Összes hónap szerzője
Legolvasottabb