.svg)
Hogyan kezdődött? Nevekkel, szövegfoszlányokkal, mint mindig. Volt, akit ismertem személyesen, másokat csak névről, netán látásból. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen közelségbe kerülünk, mint a szekérhúzó lovak, egymás mellé, egymás mellett, ismerve minden rezdülést, s mégis tanulva újakat. No meg a sok történetet, arról például, hogy hogyan mentek a nagyöregek Fogarasra papírért a papírmizéria idején, hol volt a Szeku és ki volt a cenzor, hogyan dobatta ki mindenüket a véresszájú bürgermeister, hogy ki hol ült, és mivel cukkolták egymást a régi szerkesztőségi terekben. Szomorúságok és felderülések. Ma meg: játszik a csapat. A 35-ből az én 5 évem ugyan csak egy hetedrész, de ezzel megelégszem, főként, hogy tudom, ami nem múlt el, az még mind hátravan. Hát legyen sok esztendőnk, ezt kívánom, így születésnapunkra.
Írni kell, mert írnak születtünk – ahogyan egy klasszikus mondta. Összpontosítsunk. Ha mindenről az jut eszünkbe, hogy nem jut eszünkbe semmi, gondoljunk csak úgy, összevissza. Ne írjunk, hanem sétáljunk a kertben, magasra nőtt füvek között, a folyóparton. Képzeljük azt: faágon himbálózunk, és átfúj rajtunk a szél.
Boldog utca, keskeny bejáró, zaklatott udvar, a homályos szobák egyikében szerkesztő ül. Honoráriumot kapok. Szinte hihetetlen. Na nem a honorárium, hanem, hogy én.
Rakjunk kőhalmot, majd hordjuk szét. Bámuljuk a közelgő, a távozó vihart, felhőkrokodilok, dzsinnek és kutyák vágtázását az égbolton. Engedjük be a vacogó békákat a küszöbről, hallgassuk panaszaikat.
Patak utca partján, valami igen menő hotel előtt cigarettafüstben kérdezik, hogy mennék-e, beállnék-e a szerkesztői ringbe. Szédülök, de beállok, és nem bánom meg. Szerencsés csillagzat alatt születtem.
Fellegvári út. Régen indián voltam ezen a tájon. Ebben az épületben varroda működött. Asztalaink és székeink helyén varrógépeket kezeltek hölgyek és urak, valamint vasalókat, ollókat, szabócentist, krétát, szappant és ki tudja, még mi mást, ami az anyag-összeszerkesztéshez szükséges. Nem messze ettől a helytől, ahol ma M. E., valamikori indián, néhai M. A. asztalánál ül, egy lejtős udvarban lakott az az asszisztensnő, aki időnként a lakásán is vállalt gyógykezelést.
Valamikori Arany János utca. Átellenben a városháza. Kérelmeinket és mindennemű hivatalos iratot valójában papírrepülő, avagy kötélposta segítségével is átküldhetnénk. De nem, a kötelező digitális köröket le kell futni, nincs pardon. Mi figyeljük őket. Biztosan ők is figyelnek minket.
Ma kiváló manővereket hajtottam végre, távol a várostól, leszállópályáktól, lakott területtől, kíváncsi tekintetektől. Egyáltalán nem zavart, hogy nem látja senki, hogyan lavírozok, vagy ha mégis, ezt aligha fogom megtudni. A levegő persze nem szabad, csak a madaraknak. Az embernek folyton be kell jelentkeznie, ilyen torony, olyan torony, elefántcsonttorony. Az itt nincs, szerencsére, szégyellhetnénk magunkat miatta.
Fentről egészen más a világ, és ez fordítva is igaz.
