hét bánat

Apám megkért, hogy vegyek hét szál fehér liliomot anyám új szülinapjára. Nem szeretek virágot venni. Nem szeretem, hogy a kezemben kell vigyem. Szégyellem, mint amikor az iskolában arról faggatnak, hogy anyám miért zsákban lakott három napig. Nem tudok válaszolni. Ők pedig csak röhögnek. Leginkább az a fiú a szomszéd faluból, akinek még a neve is ugyanaz, mint nekem, ráadásul abban az évben is született. Ezért kérdezget, mert idegesíti, hogy a szomszéd faluból való. Ők mindenről tudni akarnak, mert nincs jobb dolguk. Anyám se tud válaszolni, ha kérdezik, azt mondja, nem emlékszik. Pedig én emlékszem arra a három napra még akkor is, ha egy éve volt. A felnőttek jobban szoktak, pontosabban. Ezért van mindig igazuk. Anyám kedvenc virága a fehér liliom, és a hetes a kedvenc száma. Azért ez a kedvenc virága, mert régen dísznövényként termesztették, de mindig könnyen kivadult. Hideg van, már november, és a kezeimhez fagytak a liliomok.

Negyedórája várok a színház előtti megállóban. Este kilenc van, és olyan, mintha nem akarna többé világos lenni, de ilyen ez a környék, megeszi az ember jókedvét. Akik az utcákon járnak, mintha nem önszántukból lennének ott. Mindenki kedvetlen, reményvesztett, és jó nekik úgy, ahogy van. Az emberek kezdenek csordákba verődni, míg a buszra várunk. Jól kivehetőek azok, akik már rutinosabbak, mert nekik a legnagyobb a szájuk. Már valahol lehúztak annyit, hogy tisztelhessék őket a faluban, ezért értelemszerűen az ő hangjuk hallatszik ki leginkább a tömegből. Az újabbak még legbelül tiltakoznak, még nem akarják megadni magukat, de ez mindig csak idő kérdése. Ez az esti járat csak a munkások miatt jár, különben nem lenne utas. Mindegyik fáradt és már pletykálhatnékja van. Minden kedden ezzel szoktam hazamenni rajzkörről, mondjuk tavaly óta nem járok, mert folyton rossz érzés kedd este buszozni. Már mindenkit ismerek. Tudom, ki dolgozik a központon, ki a szövődében, hogy mennyi idő, míg a központról leérünk a benzinkúthoz a gödrök rágta úton. Sugdolóznak, mindig szoktak, de most rám is néznek. Legalább nem szégyellem magamat a virágok miatt. Őket most én érdeklem, vagy az, hogy anyámnak miért van új szülinapja, vagy hogy miért nem tudja, hogy mi történt vele, hogy biztosan hazudik, hogy valami más van az egész mögött. Valami összeesküvés. Pedig nincs. Apám annyira örült, mikor megtalálták, hogy azt mondta, ezentúl ez lesz az új szülinapja. Mondjuk csak egy héttel van hamarabb, mint addig, ami nem nagy változás. Ebben pedig nincs semmilyen összeesküvés. Amúgy is a pletykálás nem a valóságtól függ, hanem hogy éppen milyen kedve van a pletykálónak, és hogy azt kivel tudja megosztani. Meg hát a pletyka bonyolult dolog. Pláne annak, aki kitalálja. Felénk érzékenyek az ilyesmire, és fájdalmas vége szokott lenni, legalább is ezt mondják. De felénk mindennek fájdalmas vége van. Sokszor az újságba is kiírják, annyira elbonyolódik a dolog. Egyszer a szomszéd faluból valaki a vonat alá vetette magát, miután kivégezte a gyerekét és a feleségét, a puszta kezével meg egy fejszével, mert azt mondták neki, hogy megcsalta, persze ez is lehet, csak pletyka. Vagy amikor még azt sem tudtuk, hogy anyám zsákban van, csak egyszerűen nem találtuk sehol. Őt is kiírták az újságba. De ezt is csak mondták, én nem láttam. Mióta új születésnapja van, gondozásra szorul, vagyis nem szorul rá, de gyenge. Amikor megtalálták, be volt ütve a feje és nagyon fájt, ezért nem emlékszik. Annyira be volt ütve, hogy az egész teste kék-zöld volt tőle. Ez mondjuk tényleg így volt, és nem kitalálta valaki. A többi részletet nem mondták meg, mert a rendőrségen nincs mit keressen egy tizenkét éves gyermek csütörtökön este.

Mielőtt a busz megállna a falu központjában, még megfordul a leégett postánál. Csak eddig szokott hozni, innen még majdnem egy kilométer hazáig. A postáról mondjuk nem írtak semmit az újságban, pedig még én is tudtam, hogy anyám főnökasszonya volt, hogy a rendőrök, akik nálunk voltak azelőtt, ne találjanak a papírokban semmit. Nem is találtak, még a berendezést sem. Akkor is éppen halottak napja volt. Csak nem volt a kezemhez fagyva egy csokor virág. Ráadásul nem volt ennyire hideg. Itt mindig hidegebb van pár fokkal, mint a városban, és rémisztőbb is. Teljesen üres, csak kitalálni lehet, hogy laknak a faluban, és olyan érzése van az embernek, mintha valaki figyelné.

‍