Hogyan (nem) értünk verset? – Beszámoló André Ferenc sepsiszentgyörgyi könyvbemutatójáról

Május 24-én a Sepsi Arénában a sok kultúrától kipukkadt egy lufi, miközben a SepsiBook könyvfesztivál keretein belül André Ferenc Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára című kötetét mutatták be. A szerzővel és a kötet illusztrátorával, Hatházi Rebekával Szabó Eszter beszélgetett. A szerző humorosan megjegyezte, hogy a lufi nem értette a költészetet.

Szabó Eszter elsőkörben felkérte a szerzőt, hogy kezdésképpen olvasson fel a szövegek közül. Mielőtt elhangzott volna a Vihar után című vers, André Ferenc kontextusba helyezte a kötetet, elmondta, hogy az alapkoncepció az volt, hogy hogyan írnának verset József Attilához különböző költők. Szabó Eszter először kiemelte, hogy a szerző generációja úgy tűnik, nagyon figyel a „nagyokra”, és arra volt kíváncsi, hogy mi az alapgondolat: emléket állítani József Attilának vagy esetleg megkeresni saját magát ebben a költészetben és azokat a hangokat, amelyek hatással vannak a ma költészetére? André Ferenc válaszában kitért a költészethez való viszonyára is, kiemelve azt, hogy a különböző szerzőkre a barátaiként tekint. Szerinte a költészet lényege, hogy olvasóként kapcsolatba lépjünk a verssel, szétszedjük és magunkévá tegyük. A költészet állítása szerint éppen attól szent, hogy bármit teszünk vele, szent marad. Visszatérve a kötet alapgondolatára elmondta, hogy azt a kérdést tette fel magának, hogy hogyan tudná jobban megérteni a barátait, a kötet megírására pedig ebből kiindulva egyfajta empátiagyakorlatként tekint.

Szabó Eszter ezek után arra kérdezett rá, hogy a szerző hogyan látja saját magát költőként. André Ferenc elmondta, hogy költőként arra törekszik, hogy a lehető legjobb verseket írja. Számára a költőség a világgal való nyelvi  kapcsolatteremtés, amelyet az érzelmei által valósít meg, mindeközben szem előtt tartva azt is, hogy kivel beszél, és amit elmond a versei által az a befogadónak is fontos legyen. Emellett kiemelte azt is válaszában, hogy minden, amit olvas, amivel kapcsolatba kerül, hat rá, még ha csak utólag is veszi azt észre. Szerinte „kollázsai vagyunk annak a sok információnak, amit összeszedtünk magunkban”.

Ezek után a beszélgetés az illusztrációkra terelődött, Szabó Eszter kérdése a kollázstechinka tudatos voltára irányult. Hatházi Rebeka erre azt felelte, hogy alapból ez volt a felkérés, illetve kiemelte, hogy ez a kedvenc technikája. Válaszában kiemelte a fotók lényegességét, hiszen ezek azt az érzetet adják, hogy az esemény valamikor, valahol megtörtént. Elmesélte a munkafolyamatot, hogy a verseket olvasva hogyan társította a képeket különböző újságokból és szórólapokból. Elmondása szerint első körben arra támaszkodott, hogy milyen érzéseket keltettek benne a szövegek, és ez alapján válogatott képeket, majd a dinamikát és kompozíciót előtérbe helyezve rakta össze őket. André Ferenc ehhez kapcsolódva elmondta, hogy az írási folyamata is hasonlóképpen történik, ugyanis gyakran vázlatol és kísérletezget  „gondolatfecnikkel”. Reflektált továbbá a Hatházi Rebekával folytatott közös munkára is, melynek során az illusztrációkban gyakran a szövegeknek olyan elemei kerültek előtérbe, amelyekre ő maga elmondása szerint nem fektetett akkora hangsúlyt, illetve azt is megosztotta a közönséggel, hogy valójában volt olyan szövege, amit az illusztráció mentén újragondolt, újraírt, átformált.

A beszélgetés következő része a szerzői magyarázatokra irányult, Szabó Eszter ugyanis feltételesen megkérdezte André Ferencet, hogy ha mégis kellene fogódzókat adnia az olvasóknak a kötethez, mit mondana. A szerző erre csak annyit mondott, hogy arra hívná fel a befogadók figyelmét, hogy ne keressék a konkrét megfeleléseket, illetve hozzátette, hogy nem szükséges az egyes életművek ismerete, hiszen arra törekedett, hogy a versek ezektől függetlenül, önállóan is megállják a helyüket. Megjegyezte, hogy nem érdemes feszülten olvasni, és humorosan hozzátette, hogy „végezz bölcsészkart, ha feszülten akarsz olvasni”. Arra is kitért a beszélgetés, hogy gyakran az olvasó rágörcsöl arra, hogy megérti-e, valamint jól érti-e a verset. Ő maga se érti a verset, hiszen nem is érteni kell azokat, a költészet az együtt gondolkodás tereként jelent meg válaszában, valami olyanként, amiben a nem értés által is értünk valamit.

Szabó Eszter mindkét meghívott esetén kíváncsi volt arra, mennyit kutattak az egyes szerzők után. André Ferenc azt mondta, hogy jórészt olyan szerzők munkáit vette alapul, akik korábban is hatottak rá, és akikkel korábban is foglalkozott, de ettől függetlenül rengeteg munka és olvasás volt mögötte, egészen odáig menően, hogy az egyes költők életművében megkereste a legalapvetőbb és legjellemzőbb dolgokat (akár szavakat is). Azt is elmondta, hogy mindenképpen igyekezett, hogy egyik szöveg se legyen parodisztikus, az egyik legnagyobb kihívásként ebben a tekintetben a Babits-változatot emelte ki. Bevallotta azt is, hogy voltak olyan költők, akiknek a változatait meg szerette volna írni, de nem sikerült, mint például Petri György vagy Tóth Krisztina. Erre érkezett a következő kérdés: számított-e hogy még élő vagy már nem élő személyekről van szó? A szerző nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy számára mind élők, Szabó Eszter pedig pontosította a kérdését: számított-e az, hogy el tudják olvasni? André Ferenc a következőt válaszolta humorosan: „az már az ő hibájuk, ha olvasnak”. Hatházi Rebeka elmondása szerint nem jártas az irodalomban, de azt is hozzátette, hogy rájött, neki nem az egyes életműveket, hanem a kötetben szereplő verseket kell illusztrálni, így az életművek tekintetében csak az adott korszak érdekelte.

Természetesen szó került a ChatGPT-változatról is, de a beszélgetés nem csapott át pro-kontra érvelésbe a mesterséges intelligencia kapcsán. Szabó Eszter Hatházi Rebekát kérte fel a prompt felolvasására, majd a szerzőhöz fordulva azt kérdezte: miért pont ezt szerette volna megfogalmazni, miért pont ezt kérte a ChatGPT-től? André Ferenc válasza az volt, hogy a kíváncsiság hajtotta, hogy hogyan írna egy borzalmas verset a mesterséges intelligencia József Attilához, hiszen egyelőre csak olyat tud. Kitért arra is, hogy a művészet és az algoritmus között még hatalmas diszkrepancia van, de valójában, mint minden más, a mesterséges intelligencia is csak egy eszköz, ami arra lesz jó, amire használjuk. Azt is hozzátette, hogy mindig a művészet nyer, hiszen az nem attól szép, mert kész van, hanem a munkától, amin keresztül kialakul.

Ezek után Szabó Eszter arról érdeklődött, hogy mi az ideális elképzelése a szerzőnek arról, hogy mit akar adni. Hiszi, hogy ha ő megérti a szövegeit, akkor azokat más is megérti. Nichita Stănescura hivatkozva tematizálta válaszában a tökéletlenség tökéletességét, amelyet szintén fontosnak tart az írásban.

Ezt folytatva Hatházi Rebekához érkezett a következő kérdés: mennyire mer tökéletlenséget belevinni a munkájába, hol van az a határ, amikor késznek érzi azt? Az illusztrátor szerint ez is érzésre működik, van egy pillanat, amikor az ember érzi, hogy nem kell többet hozzátenni, vagy elvenni belőle. Elmondta, hogy a vizuális elemeknél is hasonló a helyzet, mint a szövegek esetén, válaszának fő gondolata, hogy „a tökéletlenség kiemeli a tökéletességet”.

Az est utolsó kérdése az volt, hogy tudatos döntés volt-e olyan szerzőket is beemelni a kötetbe, akik a fiatalok körében ismertek, mint például Beton Hofi? André Ferenc válaszában ismételten felsejlett a szentség és a konzerválás kérdése, amit egy analógián szemléltetett, megjegyezte ugyanis, hogy a templom sem egy olyan hely, amit csak kívülről csodál az ember. Saját belátása szerint természetesen a kultúra részét képezi a népművészet, a hagyományok, József Attila, viszont ugyanúgy a kultúrához tartozik például a Mónika show is és más médiatermékek is, hiszen befolyással vannak a nyelvre és az emberekre. Kiemelte azt is, hogy a költészet nem csupán az irodalomból táplálkozik, hanem valójában mindenből, és a lényeg a kreativitás és a művészi tapasztalat. Az estet a Beton Hofi-változat felolvasása zárta.

‍