Idegen tájak személyessége

2025 szeptemberében a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg magyarul Han Kang negyedik könyve, a Nem válunk szét. Kiss Marcell fordító egy, a www.1749.hu-n olvasható interjújában a fordítási gyakorlatról, személyes és szakmai hozzáállásáról számol be, a címadásra is reflektál: az eredeti tükörfordítása Nem búcsúzunk el / Nem mondunk búcsút egymásnak lenne, a magyar címválasztás inkább az angol We do not apart-ra hajazva kiemeli „a szövegben többször előforduló közös bolyongásokat és meneküléseket, de a lényeg, vagyis az állítás és ígéret, hogy együtt maradunk, együtt kell maradnunk, benne maradt”.¹

Ugyanott olvashatjuk, hogy az új könyv mintegy szintézise a Han Kang-i életműnek, a motívumrendszer és a főbb témák ugyanis rendre megjelentek már a Nemes teremtmények, a Növényevő vagy a Görög leckék lapjain: elmúlás, kollektív és egyéni traumák, családi működésmódok, (el)hallgatás, álomszerű, képlékeny valóság, a művészet mint a megszólalás, a feldolgozás médiuma.

A Nem válunk szét összefoglaló jellege mellett nehezebben olvasható és befogadható könyv, ha az általam korábban olvasott Növényevő és Görög leckék viszonylatában közelítem meg. Olvasatomban ez egyfelől többnyire a nyelvi töredezettségnek és a valós–álomszerű közti határvonal képlékennyé válásának, a külső és belső történések erőteljes összefonódásának köszönhető, másfelől pedig a témaválasztásnak.

A fentebbiekben említett Han Kang-i témák a Nem válunk szét világában is fontosak: Inszon és Kjongha mozaikszerűen megalkotott alakja, kapcsolódásuk dinamikája és a mészárlások társadalmi traumájának egyéni hatásai révén vesztődhetünk bele a hallgatás, a magány és a kiszolgáltatottság női és nemfüggetlen tragédiáinak szövevényébe. A kötet nem kínál könnyű, kellemes élményekkel teli olvasást, helyette egy sajátos ritmusra hív, amelyben olvasóként szembesülésekre adódik lehetőségünk. Hogyan vagyunk elhallgatott, sejthető, de fel nem tárt múltunkkal, hogyan a személyes és a kollektív traumákkal, kapcsolódásokkal?

A kötet dinamikája sajátos: kezdetben egy terhelt, zavart és magányos ember, Kjongha külső-belső időérzékelésébe vonódhatunk be, amelyet átsző a lelki instabilitás, a rémálmok és az írói elakadás is: „A rémálmok 2012 telén kezdődtek, mikor belevetettem magam a könyvemhez szükséges dokumentumokba. (…) Próbáltam a lehető legtöbbet beszélgetni a lányommal, aki újdonsült középiskolásként számtalan új helyzettel szembesült. Azonban úgy éreztem, mintha kettévált volna a testem, és a könyv árnyéka ezekre a személyes családi pillanatokra is rávetült” (15.). A fizikai és mentális túlterheltség, a nem alvás és a könyvéhez választott téma túlnő Kjonghán, és apránként zúzza darabjaira, mígnem elkezdi megkérdőjelezni a valóság körvonalait, majd csak a kézirata leadása után eszmél rá, hogy a mészárlások és kínzások nem maradnak meg könyve lapjain, sokkal inkább mellészegődött társakként nyomják egyre lennebb.

A kötet mesterien operál az érzetekkel, a testtel, a természettel. Az évszakok szélsőséges formában jelennek meg és vonulnak végig a lelkiállapotok leképezőjeként, komoly szenvedéseket okozva, próbatételek elé állítva Kjonghát, de megtudhatjuk a generációkon átörökített kapcsolódások miértjeit is. Kezdetben, mikor még Kjongha szakmai és magánemberi törekvéseinek nehézségeiről olvasunk, elviselhetetlen a hőség. Átjárja a tereket és megtelepszik rajtuk, Kjonghán, aki közben a hó szimbolikájára épít kötetet: „abban az időszakban, ami csak előre jelezte az igazi búcsúkat, írtam egy regényt, és a Búcsú címet adtam neki. Egy hónő története volt, aki a havas esőben elolvad, és végleg eltűnik” (21.).

A hó, a szélsőséges havazás később Kjongha útjának meghatározó része lesz, amely út egyszerre külső bolyongás egy fagyásközeli állapotban, és belső bolyongás, önismereti út is. A hó mint szenzoriális és vizuális motívum vonul végig a köteten, a megtépázó beavatódás, traumák, elmúlás és egyéni krízishelyzetek jelölőjeként: „és amint éreztem, hogy eljön az álom, megint esni kezdett a hó a mezőn. A hó, amely már évtizedek vagy évszázadok óta csak esett, megállás nélkül” (22.), és „Megállás nélkül esett a nehéz hó az alkonyatban, és mire megláttam végre az útelágazást, már teljes volt a sötétség” (111.), és „Aznap értette meg, mondta nekem, hogy amikor valaki meghal, kihűl a teste. Az arcokon hó gyűlik és véres jégréteggé keményedik” (72.), és „amikor hetven évvel ezelőtt, itt a csedzsui iskolaudvaron, a hó felismerhetetlenné tette több száz gyerek, nő és idős ember arcát, … – lehetséges, hogy a sok esőcsepp, hókristály és vékony véres jégréteg mind ugyanaz volt, ahogy talán az ebben a pillanatban engem beborító hó is” (116.).

Kjongha sokadlagos traumatizáció áldozata, álmait és ébren töltött idejét is katonák, életükért küzdő nők és gyerekek, valamint fekete fatörzsek kísérik végig, ő pedig a saját élete feletti kontroll visszaszerzéséért küzd: „Hátat kellett fordítanom a hullámok kimosta csontoknak, és még mielőtt túl késő lenne, a térdemig érő vízben taposva fel kellett jutnom a hegyhátra” (22.).

Han Kang előző műveiben a lelki történések erősen szomatikusak is: az evési szokások átalakulása vagy a nem evés, a beszéd képtelensége és az elnémulás sokféle formája mind-mind valamilyen emberi kapcsolódásbeli sérüléssel is összefügg. Ez a nagyon érzékeny és holisztikus, ugyanakkor képies karakterábrázolás hangsúlyos a Nem válunk szétben is: „Még mindig nem tudok mélyen aludni. / Nem tudok rendesen enni. / Kapkodom a levegőt. / Még mindig azt az életet élem, ami miatt elhagytak azok, akik nem bírták tovább velem. (…) Magányos határ formálódott a világ és énközöttem” (23.).

A belső monológhálóba hoz fordulatot Inszon rejtélyes, szűkszavú üzenete Kjonghának, régi barátjának és művésztársának. Inszon üzenetével tágul a perspektíva, és elkezdődik egy térben és időben is hosszadalmas utazás, melyben baráti kapcsolódások, családi dinamikák és sokéves (el)hallgatások is hangsúlyossá válnak. A szövegvilág tovább repedezik. Ez a fajta töredezettség már nem csupán egyetlen szereplő belső világára jellemző, hanem a kollektív, generációkon át hordozott traumák és az emlékezés gyakorlatainak sajátos nyelve is. 

A Nem válunk szét sokat vállal: múltidézés és emlékállítás a tömegmészárlásban kínzott és megölt emberek és családjaik felé, ugyanakkor egy széles látószögű kép a történelmi traumákkal való egyéni megküzdési lehetőségekről, a PTSD életeket elhomályosító hatásairól, lelki és mentális instabilitásba hajszolt emberekről és veszteségekről. Közben pedig, amint azt a bizalmat keltő és megnyugtató címe is mutatja, valamilyen mély, közös fonálról, amely a kötetbeli barátnőket összefűzi egymással és mindazokkal, akiknek nevét és életét elmosta a tenger, vagy megsárgult újságok adataiként porosodtak sokáig.

Idegen tájak idegen történetének tűnhet – mégis, a kötet tud személyessé válni. Inszon családjának személyes érintettsége és az anyjával való kapcsolata vált a személyes megszólítottság fokmérőjévé: „Anyám nem csak a haldokló kishúgát látta meg bennem. Legtöbbször a nővérének, máskor meg egy idegennek hitt. Ismeretlen felnőttnek, aki azért jött, hogy segítsen rajta. Elképesztő erővel ragadta meg a csuklómat. Ments meg, mondta. (…). Olyanok voltunk, mint egy éjszakán át bugyborékolva forró, fröcskölő, kis híján leégő kása.” (272.)

Han Kang legújabb műve az erő és a keresés regénye. Az élet és az emberközi kapcsolódások tiszteletéé. A valóság határai elmosódnak, a kérdések egyszerre szólnak kifelé és a saját belsőnk felé, miközben a feszítés marad: a múlt jelen van, felelősek vagyunk egymásért. „Még mélyebbre ereszkedünk. / Túl a sötétségen, ahol a nyomás csikorogni kezd, és már egy élőlény sem világít.” (245.)

Han Kang: Nem válunk szét. Fordította Kiss Marcell. Jelenkor, Budapest, 2025.

Jegyzetek

1        https://1749.hu/flow/interju/vattakonnyu-sziklakemeny-interju-kiss-marcellel.html (utolsó megtekintés: 2025. 10. 15.)

‍