Így sodorj! (rövidprózák)

Így sodorj!

Fontos, hogy elsőre ne csípj fel sokat, mondta papus, csak pont eleget, és a tasakba nyúlt, kivett belőle egy csipetnyi dohányt és a papírra szórta, így ni, ennyi pont jó lesz, mondta, és összedörzsölte a tenyerét. Sose becsüld alá az első csipetet, mert ami egyszer túl kevés, azt hiába töltöd újra, mondta papus, és azt is, hogy nincs rosszabb, mint egy gebe nő vagy egy túl vékony cigi, ugye. Ha ezzel megvagy, akkor szépen lenyomkodod, így ni. Sose gyengéden csináld, mondta papus, mert a bátortalanul sodort cigaretta kaparja a torkot a legjobban, csináld határozottan, de ne túl erősen, sose kényszerítsd, emelte fel papus a mutatóujját, sose. Itt még megtologatod, hogy jól illeszkedjen, mondta papus, és keresztbe tette a lábát, és a térdére könyökölt, kopasz feje búbját megvakarta, füle mögött a haját megdörzsölte, de ha nincsen megfelelő, akkor jó lesz bármilyen. Ezután jön a bepödörítés, mondta papus, és mélyre szívta a levegőt, hallatszott, hogy a levegő zizeg és susog, mint sűrű bozótoson, úgy küzdi át magát a tüdőlebenyek között. Tehát hüvelyk- és mutatóujjad között tartod a papírt, aztán óvatosan, mondom, óvatosan, mondta papus, végighúzod rajta az ujjad, a dohányra közben enyhe nyomást gyakorolsz, finoman, de magabiztosan, mintha hálóinget húznál lefelé. Így ni, kész is van. Mikor ehhez a részhez érsz, mondta papus, addigra a kő el van vetve, mondta papus, aki bújt, aki nem, mondta, és megnyalta az ujjbegyét, ami egy cseppet sem volt megsárgulva. Aztán a betűrt részre igazítod a benyálazott papírt, átsimítasz rajta, szépen lehajtod, fontos, hogy jól zárjon, úgy, mint a koporsófedél. Papus felállt, és kiropogtatta a derekát, aztán még azt mondta, hogy bár a technika ugyanaz, még sincs két egyforma cigaretta. Hogy a tiéd milyen, nemcsak a dohánytól függ, amiből dolgozol, de az is sokat számít, többet, mint hiszed, itt papus megingott, és az asztal szélébe kapaszkodott, hogy hogyan tömköd az ujj, milyen ívben siklik a nyelv, hogyan hajlik a papír. Igazam van, mondta papus, feltétlenül igazam kell hogy legyen, különben rossz dohányból csak rossz cigarettát lehetne sodorni, és ezt mindenki tudná előre, és ezzel a hozzáállással nem is lehetne mást sodorni, csak rossz cigarettát, mondta papus, márpedig rossz cigarettát rossz sodorni, és egyébként is balszerencsét hoz, legjobb, ha kihagyjuk, ha hozzá sem kezdünk, mert nemcsak balszerencsét hoz, de rossz kedvet is, csak jó cigarettát sodorjunk, na, az a lényeg. Aztán ha mégis rossz lett, attól még elszívhatjuk, mondta papus, és itt befejezte. Hangja rekedt volt, mint egy dohányosnak, a rekedt hang hiánya betöltötte a szobát, a hiányt visszaverték a falak, és ettől sokkal nagyobb lett, az egész szobánál, az egész emeletnél nagyobb, akkora lett, mint a Keleti-pályaudvar, amiből éppen kizakatolt a vonat. De azt, hogy papus hangja mégis mitől volt rekedt, azt nem tudta senki, mert egy szál nem sok, még annyi cigarettát sem szívott el egész életében. Még papus sem tudta, mert azt mondta, nem tudom, hogy a hangom mégis mitől ilyen rekedt, és kihúzta az asztalfiókot, az asztalfiók tele volt megtekert cigarettával, felcímkézett dobozokban álltak, véggel felfelé. Néha, hogyha nem tudod, hogyan tovább, mondta papus, tekerj egy cigit, ha boldog vagy, akkor is tekerj, érzéssel tekerj, mert az ujjadról belesodródik a pillanat, lassan húzd végig rajta a nyelved, és ha végeztél, tedd bele a dobozba, mondta papus, még annyit hozzátett, hogy sose feledd, te sodrod a cigarettát, és nem a cigaretta sodor téged. Ezt akkor tekertem, amikor születtél, mondta papus, és az egyik kócos fejű cigarettára bökött, ezt akkor, mikor államvizsgára menet lekéstem a villamost. Mikor meghalok, mondta papus, vagy mikor tudom, hogy meg fogok vagy meg szeretnék, előveszem őket, és elszívom az összeset egymás után, és közben néha majd becsukom a szemem, és csukott szemmel kihúzok egy cigit, és beleszívok, és mélyen a tüdőmbe szívom, mondta papus, és találgatni fogok, mikor sodortam. Papus nagy lendülettel visszatolta a fiókot, felpattant, mire megreccsent a térde, és kétszer körbement a szobában. Na! Mondta papus lezárólag, és leült, felpolcolta a lábát az asztalon, és azt mondta, úgy képzelte, hogy a fiának mondja majd el mindezt, hogy apáról fiúra, meg ilyenek, mert apáról lányára, olyan nincsen, apáról lányunokára meg végképp. Aztán papus az öngyújtója után nyúlt, kivett a fiókból egy cigarettát, és azt mondta, most ugrik a majom a vízbe.

Pácban a család

Már harmadik napja ülésezett a családi nagytanács. Ugyan az egybegyűlteknek más dolguk nem akadt, mégis szívesen felszámolták volna. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a kritikus helyzetre való tekintettel kénytelenek elviselni ezt a felfordulást. Nagybácsik, ükapák, unokák, menyek és anyósok egymás hegyén-hátán egy nagy salátatálban, összekeveredve. „Was für ein Skandal!”, morogta egy kecskeszakállas öregember, „Nyugodjon meg apuka, ennek is vége lesz valamikor”, suttogta fülébe egy göndör hajú lány fehér csipkeblúzban. Egy kunkori bajszú pocakos, akinek az öltönyén csak a legfelső gomb érte el a gomblyukat, lemondóan csóválta a fejét, miközben egy hosszú garbós, pisze orrú nő bánatosan meredt kurta orra elé. Mögöttük egy öregasszony zsörtölődött, akinek arcát fókaszerűvé puffasztotta az idő, „Rend a lelke mindennek, hát nem megmondtam?”, nyakán hatalmas fekete masni virított, egy vasalt inges, sebes térdű fiú érdeklődve figyelte. Két fiatal házas, akik sosem engedték el egymás kezét, zavartan mosolygott. Ők legalább együtt maradtak, gondolta egybehangzóan az összes fakulásnak indult alak. Ti legalább… Na de hagyjuk is. A helyzet egyfelől menthetetlen, másfelől pedig összefogást igényel, ez nem volt kérdés. Az alakok hatóköre a salátatál pereméig terjedt, így hiába zsörtölődtek, szervezkedtek vagy dulakodtak, az a kéz, az a bizonyos száraz bőrű, vörös körmös, minden bajok okozója, ami egyben az egész bagázs sorsáért felelt, semmit nem érzékelt az egészből. Már három napja, hogy óvatosan felfeszegette a képeket a megsárgult lapokról, abból a célból, hogy újra beragassza őket, szépen, friss ragasztóval, merthogy néhol már maguktól kiestek. Felmenőit szép sorrendben egy tálba helyezte, amelyik éppen keze ügyébe került. Mindezt ráadásul, hogy kellő tere legyen hozzá, a földön ülve művelte, egy közkedvelt skandináv bútoráruházlánc Vodskov fantázianevű szőnyegén. Így történt, hogy amikor a kéz kiment teavizet forralni, arra tévedt a (felmenőit csak anyai ágon, és ott is csak egy generációig ismerő) zsemleszínű labrador, majd nagy lendülettel a szőnyegre dőlt, hogy viszkető hátát a puha szálakba dörzsölje. A felmenőket tartalmazó salátatál is ennek a mozdulatnak esett áldozatul.

Csak nőtt a tálban a megrökönyödés, mikor a kéz, a piros körmű, az asztalra tett egy apró gépezetet, amin ismerős vonású, színes fényképek beszéltek, órákon keresztül firtatva a salátatál tartalmát. „Az a nagy fülű, fényes szemű kislány, szegfűvel a gomblyukában, az csak Izi néni lehet”, dobta be az egyik, „a Faltix Ottó felesége?”, kérdezett rá a másik, „azé a Faltix Ottóé, aki kisegítette a sárból a Járay szekerét?” „Nem, nem, a Faltix Ottó, az művész volt, híres is lehetett volna, ha nem a hentes lányát veszi feleségül. Így meg bánatában az összes pénzét elkártyázta!” „Az nem a Faltix Ottó”, szólt közbe a harmadik a gépezetről, „hanem a hogyishívják. A Stefi bácsi apukája. Aki nem akarta átvenni a hentesüzletet. Az ott, aki úgy néz, mint aki rosszban sántikál!” „És az az óriás masnis, pufók öregasszony?” „Az a Saroltay Margit, ugyanaz, mint ez az elnyúlt képű kislány rakott szoknyában.” „Dehogyis”, vetette közbe egy kép nélküli hang, „az csakis az unokája lehet, Saroltay Margit idejében nem volt még divat a rakott szoknya!” „Az a Margit, akinek később bevonult a férje?”, érdeklődött egy zöld blúzos, rúzsos szájú. „Az hát! Vagy ő, vagy a nagynénje. Magas, gesztenyebarna hajú nő volt, foszlós kalácsot ettek minden házassági évfordulójukon”, állította a hang, a kép nélküli, de a rúzsos szájú máris közbeszólt: „Azért a háború alatt csak nem?” „Akkor krumpliból sütött kalácsot a pincében…”, érkezett a válasz, majd kis szünet után „…vagy mégis lepényt?” A hang ekkor megszakadt, és már csippentették is a vörös körmös ujjak azt a képet, Saroltay Margitét, a rakottszoknyásat, nem a pufók arcút, aki vagy sütött, vagy nem sütött krumpliból kalácsot a háború alatt. Azután a Janatsek Izi felé nyúlt, akinek a férje nem segítette ki a sárból senki szekerét, és már ragasztotta is a képet arra a helyre, ami a Faltix Izié, akinek a sógora bérbe adta a családi hentesüzletet, és csak kétszer találkozott a nála ötven évvel idősebb Janatsek Izivel, akiről mást nem is tudott, csak annyit, hogy ropogósra vasalt blúzából aludttejillat áradt. Így került Flöck György, a rettegett katonatiszt a hitét vesztett Gusszmann Antal helyére, aki feleségét egy sűrű szempillájú színésznőért hagyta el, a bársonyos bőrű Stehlik Anna pedig ettől a naptól hosszú orrú, bibircsókos nővére, Stehlik Lujza nevét viselte. Végül a vörös körmös kéz gyöngyvirágillatú mosogatószerrel jól átsikálta a salátatálat, és a Faltix vagy Janatsek Izi nénitől örökölt nagy ezüstkanállal jól összekeverte az olívaolajos paradicsomot, uborkát és a fetasajtot. Azt szerette a legjobban, ha átvették egymás ízét a falatok.

‍