.svg)
III. M
A reformáció napján újrahallgattam a Dávid Ferenc és Jacobus Palaeologus viszonyáról szóló beszédemet. 1573-ban az erdélyi püspök egy levelet küldött a görög tudósnak, és korábbi kapcsolatuk talaján állva segítséget kért tőle, mert úgy érezte, elakadt a teológiai útkeresésben. Megrendítő hangvételű levele annyira megérintett, amikor először találkoztam vele, hogy rögtön tudtam, negyedév végén, a kolozsvári emlék-istentiszteleten erről akarok beszélni.
Éjszaka volt, amikor kikerestem a hanganyagot. Pillanatok alatt újra áthatott minden, amit akkor jelentett számomra. Ahogy eltűnődtem a feltörő emlékfoszlányokon, ismét elkapott egy rendszeresen visszajáró érzés. Valami, ami minden évben maga alá gyűr nagyjából olyankor, amikor a sétatéri gesztenyefák elkezdik lehullatni megsárgult leveleiket. Ezúttal azonban más volt. Kétezer kilométer távolságban ültem, és miközben a kincses város őszi látképe megelevenedett előttem, minden egyes részlete a hiány egy újabb tőreként vésődött belém.
Az éjjeli sötétben újra Kolozsvár után vágyódtam. A szél enyhén fújt, az út még mindig tele volt biciklisekkel. A kisasztalnál ültem, elővettem naplómat. Minden leírt szó egy-egy lépés volt a Bel-Magyar utca kockaköves járdáján. Gondolatban újra megálltam az evangélikus templom előtti sarkon, és több zöldet is elszalasztottam, csak hogy bámulhassam a Szent Mihály-templom érintetlenségét. Oly sok évszázad, és senki nem tudta megfejteni a titkát. Kik rakták köveit, mit érezhettek lelkükben? Mesteremberek vagy rabszolgák voltak-e? Talán sosem tudhatjuk meg.
Október 31-e volt, és a hollandiai kollégium félhomályba burkolózó szobájában arra kellett ráébrednem, hogy nem tudom elképzelni máshol a mindennapjaimat, csak a városban, amelynek oly sok sarkát krónikába írta Kelemen Lajos. Nehéz volt arra gondolni, hogy jöhet olyan idő, amikor az egyetem felé sétálva reggelente nem állunk meg az argentin cukrászdánál a fiúkkal. És még akkor is, ha ez már rég nem lehetett igaz, mert a fiúkkal sem járunk már együtt egyetemre, és az argentin cukrászda is bezárt harmadéves korunkban, ez a pillanat mégis kitörölhetetlen pontja maradt örökre kolozsváriságunknak. És egy újabb olyan októbert sem tudtam elképzelni, amikor reformáció napján nem juthatok el a Házsongárdba megkoszorúzni nagyjaink tört kövű sírját, és a halállal találkozva elkezdeni maradéktalanul magamba szívni az élet velejét. Nehéz elképzelni bármit is az unitárius kollégium falai nélkül, amik a mában is bástyaként védik eszményeink örökérvényűségét. Mindig különös megsejteni, ahogy ódon falai védelmében múlt és jövő között megállva részesei lehettünk, ahogy továbbíródik a mának napsütötte része. Ahogy találkozik benne hagyomány és haladás, erkölcs és tudás. Akik voltunk, és akik lennünk lehet.
Ahogy kavarogtak fejemben a gondolatok, éreztem, minden egyes feltörő kép emlékmű a jövőnek, otthonról szóló anziksz a messzi távolból. Minden sor annak a vágya, hogy soha ne múljon el mindaz, amit a város jelent. Egy visszaemlékezés, de egy jövőre néző álom is.
A két évvel korábbi Dávid Ferenc-emlék-istentiszteleti beszédem megtestesített mindent, amit Kolozsvár és a teológiai intézet adott. És ahogy a hollandiai éjszakában visszahallgattam, a nosztalgián túl újra megelevenedett előttem az alkalom megismételhetetlennek tűnő tapasztalásának emléke. A beszéd felénél járhattam, amikor egyszer csak azt éreztem, hogy az egész szószék lángolni kezd, hogy történik valami, amit senki nem láthat, engem mégis teljesen átlényegít. Azt éreztem, hogy körülöttem minden lángokban áll, és én a lángok közepében megállva, kettős harcot vívok. Szavaimmal küzdöttem az életért a halálnak mutatkozó megtisztulás máglyáján. Azt éreztem, hogy csak éget a láng, próbál felemészteni, magáévá tenni, és én csak állok benne, és a lángok martalékává válok, mint Szervét, a nagy előd. Ott álltam, és azt éreztem, hogy nem menekülhetek belőle, és azt, hogy nem is akarok. Minél jobban telt az idő, annál jobban álltam a próbáját. Kettős harc, kettős átváltozás, mert minél jobban bírtam, annál erősebb lett, és minél forróbb lett, én annál erősebbé váltam benne. Ott álltam a halál kohójában, és az életről beszélve életet teremtettem tenmagam számára is.
Abban a levélben Dávid Ferenc azt írja Palaeologusnak, hogy akiket az Isten lelke megvilágosított, nem hallgathatnak. Akkor, abban a pillanatban, a lávában morajló szószéküstben valósággá váltak számomra a sercegő tollal írt szavak. De volt valami sokkal fontosabb a személyes tapasztalásnál. A levélben megvallott sorok a reformáció örökségét tolmácsolták a mának.
Azon az éjszakán, amikor mindezt felelevenítettem a szürke kanapénom, csend volt, és minden idegenként hatott. Különös volt újrahallgatni a beszédet. Újból megértettem valamit a reformációról. Arról, hogy talán a szólásra való bátorság nem mindig a nagy eszmékre értendő, hanem az egyéni megtorpanások beismerésére is. Éppen úgy, ahogy abban a levélben tette az erdélyi püspök. Talán úgy, ahogy a hollandiai éjszakában egy Kolozsvár után vágyódó ifjú töltötte meg a napló sorait. Ki tudja?
Azt éreztem, sosem tudok már olyan lenni, mint akkor, azon a szószéken. Hogy mindez talán csak egyszer adatik meg az életben. Hiányzott az érzés, hiányzott, hogy egy rajtunk túlmutató erő szétperzselje a jelen valóságába ragadt emberi lelket. Vágytam rá, hogy ott állhassak majd újra valahol Erdélyben egy kibérelt szószéken. Szerettem volna még egyszer megsejteni valamit a végtelenből, és hagyni, hogy minden, ami előtte volt, és ami azután lesz, csak kerete legyen annak az egyetlen pillanatnak. Erre az érzésre vágytam, aztán készítettem egy újabb neszkávét az éjjel közepén. Még ötvenkét nap, gondoltam.
IV. T
Délutánra hirtelen nagyot fordult bennem a történet. Magam is alig hittem el, hogy egy nap alatt lehetséges ilyen. Egész délelőtt félbehagyott mondatokon gondolkodtam, kérdőjeleken, amelyeket megfelelő helyekre kellett volna tenni. De amint átfordult a nap az égen, és sugarai szobám másik ablakán törtek be, bennem is átlendült valami. Mintha megváltoztam volna. Tudom, lehetetlen. De egyszer csak azon kaptam magam, hogy nevetek. Hangosan és szüntelenül, persze legfőbbképpen magamon.
Napsugár töltötte be a teret, s általa a ködfátyolba burkolódzó létezésemet is. Bár délelőtt megbénítottak a válasz nélkül maradt kérdések, a félbehagyott mondatok, délutánra már kezdtem belátni, hogy bármennyire is szeretnénk bizonyos dolgokat, az életben vannak nagyobb folyamatok, amelyek túlmutatnak rajtunk, és amelyekre nincs ráhatásunk. Nevettem, hogy ismét, mint azelőtt megannyiszor, hagytam magam mellőzöttnek lenni, és elhinni, hogy minden ellenem dolgozik.
Másnap vasárnap volt. Kora reggel ébredtem, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit jelenthet az azelőtti nap érzelmi ingadozása. A végletekről szólt minden, és nem értettem, hogy mindez hogy zajlódhatott le bennem, hogyan vagyunk képesek apró percek leforgása alatt ennyire instabillá válni.
Mint minden vasárnap, ennek a különös hétvégének a vasárnapján is ugyanannak a lelkésznek hallgattam újra egy beszédét, történetesen azt, amit a 2011-es szabédi színjátszón mondott.
Kain és Ábel volt a textus, és a szabad akaratról prédikált. Hat év teológia után talán akkor, azon a vasárnap reggelen értettem meg először, hogy mi a szabad akarat. Mindaddig, ha bárki kérdett volna a szabad akaratról, valószínűleg arról beszéltem volna, hogy nem születünk eleve elrendelve, és mintegy ellentéte ennek a gondolatnak, mondtam volna, hogy minden embernek akaratszabadsága van, hogy meghozhassa saját döntéseit. Viszont csak ekkor kezdtem megérteni, hogy a szabad akarat jóval összetettebb ennél, több, mint pusztán a determinizmus másik oldala. Arról kezdtem gondolkodni, hogy a szabad akarat szépsége abban van, hogy közel kerülhetünk a bűnhöz, ízlelgetjük, mert édes, mert vonz, mert hív, és lehetőségünk is volna élni vele, következmények nélkül, de mégsem élünk vele. Arról szól, hogy érezzük a kísértést, érezzük annak a hívását, tudjuk, hogy bármilyen utóhatás nélkül megtehetnénk, és mégis, ennek ellenére is tudunk nemet mondani. Az ilyen pillanatokban bebizonyosodhat, hogy akaratunknak valóban ereje és szabadsága van. A szabad akarat csak akkor érthető meg, amikor csak rólunk és csak nekünk szól. Amikor magunktól válunk szabadokká.
Csontomig hatolt üzenete, és megértettem, hogy mennyivel veszélyesebb ez, mint bármilyen eleve elrendelés. És bocsánat azoktól, akik abban hisznek. Nekik bizonyára könnyebb. Ez mégiscsak más. Ez önerőből meghozott döntést és kizárólag magunk iránt születő felelősséget vár el. És amikor azt éreznénk, hogy túl nagy felelősséget bíz ránk, hogy túl sokat gondol rólunk, akkor értjük majd meg valójában, hogy mindez nem az emberről szól. Sosem róla szólt. A predestináció tana szól az emberről, aki megalkotta azt, hogy felmenthesse magát, hogy kifogásokat és válaszokat adhasson megválaszolhatatlan kérdéseire. A szabad akarat valami nagyobbról szól. Egy olyan Istenről, aki bizalmát veti az emberbe. Tudom, különös felismerés, mert nem vagyunk szokva ezzel. Soha senki nem bízott így bennünk. Soha senki nem hagyott így magunkra a döntéseinkkel és annak következményeivel. De csak ez segíthet, hogy szembe tudjunk nézni azzal az énünkkel, aki jobb nálunk.
Csak hallgattam őt, és a képernyőn keresztül arcomba csaptak ostorzó szavai. Neki köszönhető, hogy átfordultak bennem az elmúlt hétvége történései. Olyan biztos még sosem voltam döntésemben. Tudtam, hogy mit akarok. Hogy miért akarom, hogy tiszta maradjak. Ez a beszéd segített abban, hogy megpróbáljak hinni abban az énemben, aki jobb, mint abban a pillanatban én voltam. Visszaadta az ember szentségébe vetett hitemet.
Hittem neki. Ki, ha nem a lelkész a gyülekezet lelkiismerete – visszhangzott bennem régi tanítása. Kiáltó hangja szólt a pusztában, szólt a Székelykő alatt, és szólt Németalföld északi részén is, és hirdette az evangéliumot. Szólt, és újra megmentett.
