Inan

részlet a Balgagó című regényből

Az ösvény erdőbe vezetett, de előbb patak keresztezte, amin egy szélben hajladozó fahíd ívelt át. Álomi szerkezet, gondolta Balgagó, miközben a hídról a vízbe bámult, úgy inog a szélben, mint egy vitorla nélkül hányódó hajó a tengeren.

A korlátra könyökölt, és szemügyre vette a túlpartot. Sűrű fűvel borított tisztás húzódott az erdőig, lehetett talán térdig érő is. Ám ha a hidat hajónak vélte Balgagó, a tisztás inkább égbe meredő szálkatengernek tűnt, mint himbálóztató hullámverésnek. A fűszálak nem hajladoztak, mozdulatlanul nyúltak a magasba.

Balgagó csodálkozása csak fokozódott, amikor meghallotta a zajt. Nyikorgás, dübörgés és csobbanás keveredett ebben, és mégis sóhajtozáshoz hasonlított.

Felegyenesedett, és felfedezett a távolban egy magas, szürke épületet, mintha onnan jöttek volna a hangok. Nem értette, miért nem hallotta és látta eddig, hiszen a széllökések is, amikbe beleremegett, arról jöttek. Mintha egy megkötözött óriás lélegezne ott, tűnődött, és továbbindult.

Az első lépés után rémülten ugrott vissza a hídra, ami azonban már nem volt a helyén, így Balgagó hanyatt esett a patakba. Szerencsére csak derékig ért a víz, gyorsan kimászott és leült egy kőre, de rögtön fel is ugrott, és csak azután ült le újra megnyugodva, hogy megtapogatta.

Az eget fürkészte, hátha meglátja a hidat, amint duzzadó vitorlával, boldogan száll a végtelenbe. De a vigasztalan, üres égbolt rögtön eszébe juttatta, hogy amikor lelépett a hídról, pontosan azt érezte, hogy a semmibe jutott, és alatta nincs más, csak véget nem érő zuhanás. Elszomorodott.

Tovább kell menni – hallotta ekkor –, a gyűrű titka túl van a levegőn, tükörkép a híd Inan királynő birodalmán át!

Balgagó eltűnődött, mit jelenthet ez, de ahogy a patakra nézett, megsejtette. Széllökés-sóhajok kíséretében beleereszkedett a vízbe, és lassan gázolva benne a távoli épület felé indult.

A víz áttetszően tiszta volt, sem növényt, sem halat vagy követ nem látott, csak az ég és az ő alakja tükröződött a felszínen. Kíváncsi lett, mi történik, ha vizet fröccsent a partra, de sehogy sem tudott vizet merni a tenyerébe. Ekkor ébredt rá, hogy egyáltalán nem vizes, pedig egész testével megmerült a patakban.

Ahogy távolodott az ösvénytől és közelített az épülethez, úgy nőtte be a fű is mindinkább a partot, s bár Balgagó kíváncsiságát lehűtötte a semmivé váló víz, megállt, hogy megvizsgáljon néhány szálat. Hiába volt itt még erősebb a szél, mozdulatlannak, sőt kövültnek tűntek, és mintha csiszolták volna valamennyit, tompán visszaverték a fényt. A legtöbb színe nem is zöld volt, mint ahogy Balgagó távolabbról látta, hanem a napsárgától a csillogó kékig különböző árnyalatok keveréke. Szabálytalan függőleges vonalak erezték mindet, s ahogy egész közel hajolt, hallotta, ahogy a szél panaszosan bolyong lándzsáik között.

Megborzongott és a vízbe bámulva tovalépett, és bármennyire hihetetlennek tetszett már eddig is minden, most mégis felkiáltott megdöbbenésében: mostanáig együtt lebegett vele a tükörképe, de váratlanul elszakadt tőle, elsodorta az áramlás, majd a helyébe lépő tükörképet is elszakította és sorban mindegyiket. Látta, ahogy lassan elúsznak a szeme elől, és ő utánuk indult, nem gondolva semmire.

Az épület közelébe jutva nem is tudta, mennyi ideje jöhetett, mekkora távolságot tett meg. Ötvenméternyire lehetett tőle, mikor látta, hogy malomszerű építmény, de a vízikerekek nem forogtak, hiába ömlött rájuk a patak vize. Balgagó nem látott még ekkora malmot. Szürke falán repedések húzódtak a talajig, egy helyen be is omlott, és bár kőépületnek vélte, időnként felnyögött, mintha korhadt fagerendák tartanák. Felfedezett egy lépcsőt, amely a mederből a malom belsejébe vezetett. Másfelé nem mehetett, így bátorságát összeszedve elindult a lépcsőhöz. A különös, sóhajtásszerű hang pedig egyre áradt, Balgagó biztosra vette, hogy a malom lélegzik, méghozzá a repedéseken és omláson át, mivel ablakot sehol sem látott. A kiáramló levegő meleg volt, és ez megnyugtatta, vigyázva lépett az első lépcsőfokra, de az szilárdan megtartotta.

Alkonyodott. Balgagó óvakodott felnézni az égre, belépni pedig még nem akart, ezért a halott vízikereket vette szemügyre. A nagy lapátok, mint óriási, kitárt tenyér feküdtek egymáson, arra gondolt, hogy a lekötözött óriás kezei, aki nem emelheti soha szájához a vizet.

Elindult, de a lépcső tetején újra megállt, közvetlenül a bejárat előtt. Megtapogatta a töredezett falat, gyorsan átjárta az abból áradó forróság, majd belépett egy mérhetetlen sóhajba.

Korláthoz ért a keze, abba kapaszkodva, tapogatózva elindult, de szabad keze semmit sem érintett. A lépcső lefelé kanyargott. Hamar megszokta szeme a sötétséget, és így kivehette, hogy a malom aljától még tíz lépésnyire lehet. Egyáltalán nem látott tárgyakat, csak a meleg levegő járta át a testét a közelből jövő sóhajokkal.

Ahogy a legalsó lépcsőfokhoz ért és továbblépett, lába akadálytalanul hatolt a talajba. Balgagó, félig még a lépcsőn állva, elveszetten bámulta eltűnt lábfejét, és csak akkor könnyebbült meg, amikor egészen visszahúzta.

Egy kicsit belehallgatózott még a zajokba, majd ismét elindult. Kitapogatta, hogy a lépcső a talaj alatt is folytatódik, és borzongva ereszkedett tovább. Mint tükörképeit a vízben, úgy veszítette el most itt a tesztrészeit, legvégül csak magányos feje imbolygott a felszínen, majd azt is elnyelte a föld.

Nemsokára világosságot észlelt, nem is furcsállotta, hogy felfelé kapaszkodik a lépcsőn. A fény egyre nagyobbodó kerek nyíláson hatolt be, ahogy haladt felfelé. Mikor Balgagó feljutott és kimászott a szabadba, akkor látta, hogy egy kútból érkezett. Belenézett és látta, hogy víz csillog valahol mélyen. Megzavarodva körülnézett, és egy piacteret látott, az emberek ügyet sem vetettek rá.

Elsétált a kirakott áruk között. A legtöbben kristályokat vagy tükröket árusítottak, meg hosszú kardokat, amiknek a pengéjébe ez volt vésve: panaszerdőben tévelygünk, mint a tiszta márvány.

De akik ételt, italt, ruhát vagy más tárgyakat kínáltak vételre, azok is mintha azon igyekeztek volna, hogy portékájuk vagy formájában hasonlítson a kristályokra, vagy csillogó borításával a tükrökre. Balgagó akárhová tekintett, vagy magát látta, vagy egy kristály szórta a szemébe vakítón a fényt.

Érdeklődött, nem hallottak-e a szürke óriásmalomról, de értetlenül bámulták, és amikor a patakról meg a szálkatengerről mesélt, gyanakodva ott hagyták.

Annyit sikerült azért megtudnia, hogy ez Inan királynő székhelye, Inan pedig gyönyörű, mint a kristálytükör. Elmondták még, hogy a tükör és a kristály maga Inan, és így mindenhol egyformán ott lehet.

Balgagó megkérdezte, miért árusítanak ilyen rengeteg tükröt és kristályt, erre azt felelték, hogy az arcuk a tükörhasználattól elkopik, már nem hasonlít az előzőhöz, ezért két- vagy háromnaponta új tükröt vesznek, és szertartásszerűen egyesítik az arcukkal.

Balgagó ezt annyira furcsának találta, hogy kérte, hadd lehessen ott egy ilyen beavatáson. Teljesítették a kérését, egy fiatalember rögtön magával is vitte a házukba. Útközben elmesélte, hogy mint a legtöbben, ő is szerelmes Inan királynőbe, és hogy ő még csak kevésszer cserélt tükröt, és ez azért van, és erre büszke is, mert ritkán bontja ki azt a kristályporos kendőt, ami általában az arcát takarja. Egyébként, fecsegett tovább, Inannal majd az léphet házasságra, aki úgy egyesíti a kristályt és a tükröt, hogy mégis mind a kettő külön kristály és tükör marad.

A ház a piactértől távol, a tengerpart közelében feküdt. Balgagó élvezettel szívta be a tengeri levegőt, megnyugtatta a part nélküli messzeség.

Álmodozó hangulatban lépett be a homályos, szűk szobába, ahol a fiatalember családja, és mint kiderült, néhány közelebbi rokon ült. Mindannyiukból ünnepélyes várakozás sugárzott. Balgagót némán fogadták, hellyel kínálták, és többet nem is foglalkoztak vele.

A fiatalemberhez fordultak, aki óvatosan kicsomagolta a tükröt, és letakarva a falra helyezte. Több tükör függött a falon, valószínűleg ahány családtag volt, de azokon nem volt lepel. Ezután becsukta az ajtót és az ablakokat, kezébe vette az elhasznált tükröt, és így állt, a falra helyezett tükörnek háttal, a családdal szemben.

Balgagónak úgy tűnt, mintha félne a fiatalember, legalábbis nyugtalannak látszott.

Erős, de enyhén remegő hangon kezdett beszélni:

– A tükör az életet lényeggé formálja, a kristály halhatatlanná teszi. A kettő együtt Inan, a vágy. Ha arcunk elkopik a tükör csodájában, kristályszobánk egy ablaka sötétbe borul, de mi tovább fénylővé válhatunk az újabb tükör által. Ez a sorsunk foglalata.

Ez hozzátartozhatott a szertartáshoz, mert ezután lehajtotta a fejét, és sokkal halkabban, akadozva folytatta:

– Arcomat por nem érte, csak a te végtelen titkod, a kristály. Most mégis látom, hogy elkopott, míg a tükör nem is homályosult. Követnem kell a változékonyságot, és bele kell törődnöm, nem én leszek az, aki kapocs Inan és az ember között.

Eltorzult az arca, és látszott, hogy nehezen uralkodik magán. Végül hátravetette a fejét és határozottan folytatta:

– Ha az arc végképp elkopik, a tükör újra Inané lesz, a kristály pedig ott hever az asztalon.

Ekkor váratlan dolog történt. A fiatalember odalépett az asztalhoz, felkapta a kristályt és belevágta a letakart tükörbe, ami hangos csörömpöléssel hullott ezer darabra, ugyanakkor a földre ejtette a kezében lévő tükröt és szilánkokra taposta.

Balgagó a következő pillanatban azt látta, hogy megragadják a fiatalembert és viszik kifelé, aki nem is védekezik, sőt átszellemülten mosolyog.

Szomszédja, aki szintén a helyén maradt, odasúgta neki, hogy ilyen elég ritkán történik, hogy valaki így akarja egyesíteni a kristályt és a tükröt, és az ilyet, mint Inan szerelmesét, egy óriási kristályba zárják.

Ezt emberemlékezet óta építik, a belsejében tükrök vannak, és aki oda bekerül, annak az élete Inané. Egyszer, ha majd teljesen elkészül, az egész nép bevonul oda.

Elköszönt az elképedt Balgagótól, aki körbejárta a szobát, és ahogy elhaladt egy-egy tükör előtt, hallotta azt a sóhajtásszerű hangot, ami a malomból is áradt.

Végül kilépett, a ház előtt habozott, hogy merre menjen, de aztán győzött a tenger utáni vágyakozása, meg egyébként is úgy gondolta, szüksége van most a csöndre.

Elindult a lépcsőn lefelé, ám alig tett néhány lépést, valaki utánakiáltott. Megfordult, és egy alacsony férfit pillantott meg, aki fentről integetett neki. Visszafordult hozzá.

A férfi bemutatkozott: Anasz a neve, és az előbb ő is ott volt azon a szerencsétlen szertartáson. Azért szólította meg Balgagót, mert tegnap, mondta, ahogy sétált a tengerparton, furcsa dolgot látott. Már régebben megfigyelte, hogy a tengerben vannak áramlatok, éppen az egyik ilyennél járt, amikor észrevette.

Ránézett Balgagóra, mint aki bizonyosságot akar szerezni, majd folytatta: a maga arcképei sodródtak ott a partra, először el sem akartam hinni, hogy létezik ilyen, de aztán jött még sorban legalább száz, vagy több is. A parton azonban mind szertefoszlott, mintha nem is léteztek volna. Ez számomra meggyőző bizonyítéka a kristály és a tükör valóságosságának, de ahogy ma megláttam magát, kíváncsi lettem, hogyan is történhetett ez a csoda, és honnan jött maga? Nem hiszem, hogy a tengerről, mert az végtelen.

Balgagó, miután megkérdezte Anasztól, hogy biztos-e a dolgában, tényleg őt látta-e, fellelkesülten, hogy valaki meghallgatja, elmesélte részletesen a történetét.

Anasz, aki eleinte figyelmesen hallgatta, sőt fel-felkiáltott izgalmában, jobban elkomorodott, és végül kijelentette, hogy az egészből egy szó sem igaz, Balgagó hazudik, mert teljesen lehetetlen, hogy egy romos malom lélegezzen, sóhajtozzon, és Inan királynő nevét suttogja.

– Jobban tenné – mondta ridegen Balgagónak –, ha venne magának egy tükröt, mert tegnap óta rengeteget kopott az arca.

Mire ezt végigmondta, Anasz megnyugodott, majd hátat fordítva ott hagyta Balgagót, aki erre felzaklatva visszaindult a tengerhez.

Senki sem zavarta meg. A parton találomra elindult az egyik irányban, tűnődve gázolt a bársonyos fövenyben, amely nem rejtett sem növényt, sem kagylót, köveket sem látott.

Egyszer csak meghallotta a tenger moraját. Elképedve hajolt a víz fölé, amely tökéletesen áttetsző és tiszta volt, és újra hallotta a malom és a tükör zúgását, morajlását, amibe Inan neve vegyült.

Izgatottan merte tenyerébe a vizet, de semmi sem volt benne. Felállt, és a messzeséget bámulta, eszébe jutottak Anasz szavai, hogy végtelen a tenger, de mielőtt döntött volna, visszanézett a városra.

Most látta, hogy formája egy kristályhoz hasonlít, amelynek csiszolt élein, a háztetőkön megcsillan az alkonyi fény.

„A gyűrű titka túl van a levegőn, tükörkép a híd Inan királynő birodalmán át” – hallotta újra a hangot, és Balgagó elszántan belépett a tengerbe, lába rögtön ráakadt a víz színe alatt húzódó első lépcsődokra, legvégül csak magányos feje imbolygott a felszínen, majd azt is elnyelte a víz.

Most sem tudta, meddig ereszkedhetett lefelé, de amikor a talpa földet ért, kristályteremben találta magát, aminek a mennyezetét ki sem vehette, olyan magasságban volt.

A kristályfalak zengtek és sóhajtoztak, lebegtek és mozdulatlanok maradtak, és a napsárgától a csillogó kékig váltották a színüket.

A terem közepén egy hosszú szál nyúlt a magasba abból a megkövesült fűből, amit Balgagó még a patakparton látott. Odament és megérintette. Hűvös márvány volt.

A kristályterem remegett a sóhajoktól, de a hang, amit Balgagó hallott, suttogott:

– Inan, Inan… panaszerdőben tévelygünk, mint a tiszta márvány. Korán kezdjük a napot, és a hűvösséggel távozunk. Reggel a tenyerünkbe kristálytiszta vizet merítünk, de megpillantjuk benne az arcunkat, és a víz tükörré változik… tükröt pedig nem szabad összetörni. Este, ha már nem éri fény, kihuny a tükör, darabokra hull… ismételgetjük a neved, Inan… a tükör fellángol, és már örökké fénylik…

Balgagó elhúzódott a márványfűtől, és a kristályajtó felé tartott, de az eltűnt. Fények villództak Balgagó arcán, ahogy hiábavalóan kereste a kijáratot, végül lerogyott egy kristálysarokba.

– Inan, Inan – suttogott a terem –, valaha egy kristályszoba volt a világ, és ez végtelennek látszott, halvány folyók voltak a falai, és ha belemártottuk átlátszó kezünk, az ég egy selymes darabja simult engedelmesen ujjaink köré, égszínkék gyűrű csillant meg bőrünk felszínén. Ha arcunkat fürdettük meg a folyókban, megtisztult tükörképeink körbeúszták a világot, és vitorlavászon-fehéren tértek vissza hozzánk, hidat alkottak a folyók között…

Közben a márvány, Balgagónak legalábbis úgy tűnt, mintha megnagyobbodott volna, a kristályterem sóhajai rárakódtak, mint egy cseppkőre.

Feltápászkodott, odament, és látta, hogy egy-egy újabb sóhaj miként fújja be finom porral a felületét. Elszorult a torka, ahogy a városra gondolt, és megragadta, hogy letörje, de az egészen könnyedén levált az alapjáról, és Balgagó tenyerébe simult.

– A márványsóhajkard – nyögött fel a terem –, a tenger vizében és a levegőn nem edzett, a nem élő és a nem holt. Az örökké rejtett. Inan tükre. Lehelj rá, és homályosítsd el, hiszen ha nem látszol a tükörben, nem vagy. Hagyd el Inant, a kristályterem sóhaja majd messze röpít!

Balgagó látta, hogy a kristályterem lüktet a várakozástól, mintha visszafojtaná a lélegzetét, mélykékbe borul, és akkor rálehelt a márványra.

‍