Irmeli

Irmeli Kniivilä első tanítványainak egyike voltam attól kezdve, hogy 1975-ben – első finn lektorként – megérkezett a kolozsvári egyetem filológiai karának magyar tanszékére, s ott finn nyelvet és kultúrát kezdett tanítani nekünk. Nem emlékszem, hogy nekünk, diákoknak volt-e tudomásunk arról, milyen hivatalos egyeztetések előzték meg Irmeli hozzánk érkezését; inkább arra a természetességre emlékszem, amellyel közénk toppant, északról jött távoli rokonunkként, aki ráadásul nagyon jól beszélte a nyelvünket, csak bájosan ejtett, finnes, sz-be hajló s-ei árulták el minduntalan, hogy messziről érkezett. Olyan volt ugyanakkor, mint egy magas, karcsú, kék szemű, farmernadrágban is elegánsan öltözött angyal, aki lényével is hírt hozott nekünk arról, miként vannak a dolgok a nagyvilág egy másik pontján, ott, ahol – a mi zárt világunkon túl – szabadság van. Idegen lehetett neki a diktatúra, amelynek megnyilvánulásait lépten-nyomon tapasztalhatta, de ez nem idegenítette el tőlünk, ellenkezőleg, azt hiszem, mély együttérzést váltott ki benne irántunk. Tanári habitusa barátságos volt; mint közeli partnereinek, úgy tanította nekünk anyanyelvét, amely így ismeretlenként is otthonossá vált számunkra. S kívánatossá a világa, ahol, mint mesélte (csodálkozván, hogy nálunk nem úgy van), nem kell félteni az állomáson magára hagyott bőröndöt: nem viszi el senki. Csodálkozása megszégyenítő volt, amikor egyik évfolyamtársunkat puskázáson kapta dolgozatíráskor.

Életemben először vele jártam Bukarestben. Meghívott ugyanis az 1977 nyarán Jyväskyläben tartott nyári egyetemre, ahol bővíthettem volna finn tudásomat. Akkoriban nem lehetett csak úgy külföldre utazni, hosszas „átvilágítási” procedúra, ellenőrzés előzte meg a papírok előkészítését. Vízumért aztán a fővárosba kellett utazni, oda kísért el Irmeli. A földrengés után két héttel jártunk ott; borzalmas volt a leomlott, kettészelt épületek látványa (látni lehetett, emeletről emeletre haladva, az épen maradt részben a szobák, kamrák tartalmát), ám ugyanakkor tombolt a tavasz a Cişmigiu parkban, az emberek az utcákon eufórikus hangulatban, talán az életben maradásukat ünnepelték. Ezt a drámát átélni könnyebb volt Irmeli gondoskodó szeretetében. És bár a nyári egyetemből nem lett semmi – nem kaptam végül útlevelet –, mégis, úgy érzem, örökre összekötött vele ez a finnországi utazás reményében megtett bukaresti út, ahol az ő vendégszeretetét tapasztalhattam.

Ő, aki vendég volt nálunk, karácsony előtt az egész évfolyamunkat megajándékozta a vendégszeretetével: meghívott bennünket Györgyfalvi negyedi kis szolgálati lakásába, a finn kiskarácsony, pikkujoulu megünneplésére. Finnországból hozott likőrrel, süteménnyel kínált, finn karácsonyi dalokat tanított, s ezáltal repített bennünket szülőhazájába, miközben itt maradt velünk, egy otthonától távoli, ünneptelen országban.

Sok-sok év elteltével, nemrég újra találkoztam vele itt, Kolozsváron. Ahogy mondani szokták: semmit sem változott. Látszott rajta: az a fajta ember, aki örökre fiatal marad, mint az angyalok.

‍