Ismeretlen férfi

A Bob Dylanről szóló „tudásunk” alapja a nem-tudás, még akkor is, ha – Mick Brown brit újságíró jegyzi meg az Esquire brit kiadásának tavaszi lapszámában, a The Never-Ending Enigma of Bob Dylan¹ című címlapsztorijában – „egész erdőket áldoztak fel a Bob Dylan életéről és zenéjéről szóló könyvek és cikkek szolgálatában”. A legkülönbözőbb műfajokban alkotó New York-i rendező, James Mangold (Észvesztő, 1999; A nyughatatlan, 2005) a minnesotai Duluthban, 1941 májusában született Robert Allen Zimmermanról szóló filmjének már első verbális közlése sem a Bob Dylanként híressé vált dalszerzőt-folk/rockénekest mutatja be, hanem az egyik idolját, Woody Guthrie-t (Scoot McNairy), az amerikai folkzenei forradalom leghíresebb alakját: „Hölgyeim és uraim, Woody Guthrie!”

A Sehol se otthon (A Complete Unknown) mint filmcím nagyon sok réteget tartalmazó intertextus, amely Dylan Like a Rolling Stone című, 1965-ben megjelent dalából származik.² A sehol-nem-otthonlevés összetett kifejezése mögött egyrészt a szövegbeli referencia áll, de az angol eredeti – a „teljes ismeretlenség” – inkább utal Dylan lényének alapvetésére, miszerint hiába annyira jelentős világformáló előadó, mint Elvis Presley vagy a Beatles, hatvanévnyi karrierje során mindvégig tudatosan ellenállt annak, hogy teljesen megérthető vagy beskatulyázható legyen. Mangold vállalása szerencsés módon egybecseng az említett dal témavilágával: mindkettő derekasan foglalkozik az identitás elvesztésével. A Sehol se otthon a klasszikus életrajzi filmek jegyeit viseli magán, hiszen középpontjában egy tényleges személy (értsd: nem fiktív karakter) áll, a cselekmény alapjait valós események jelentik, köztük egy sor olyan, amely meghatározó a hőssé tett választott számára. Emellett felveti azt a kérdést, amelyet a zsáner legtöbb alkotása feltesz a különböző biopic-sztárok kapcsán, jelesül: kicsoda Bob Dylan, aki a közkeletű vélekedést cáfolandó egyszer arról beszélt, hogy nem a híres walesi költő, Dylan Thomas tiszteletére vette fel művésznevét (korábban egyébként tucatnyi művész/álnevet kipróbált, köztük Elston Gunnként zongorázott az 1950-es évek feltörekvő rock ’n’ roll énekese, Bobby Vee együttesében), s ez a művészi alteregó mennyiben fedi a mögötte rejlő embert?

Ez a Dylan-film mégis egészen másfajta struktúrában készült, mint a hagyományos(abb) életrajzi alkotások. A 2016-ban irodalmi Nobel-díjjal elismert művésszel foglalkozó korábbi filmekhez mérten viszont egyáltalán nem lóg ki a sorból: választékos szintézisbe fogja Martin Scorsese Bob Dylan-dosszié (2005) című, a kezdeti sikerekről szóló dokumentumfilmjének, Todd Haynes I’m Not There – Bob Dylan életei (2007) című, hat színész – köztük a többszörös Oscar-díjas ausztrál színésznő, Cate Blanchett – főszereplésével készült művészi életrajzi drámájának vagy a hollywoodi mester későbbi értelmezési kísérletének, a Rolling Thunder Revue-nak (2019) a legismertebb téziseit. Ennélfogva persze nem képes többet állítani, mint hogy Dylan egy olyan mítosz, akit az 1960-as évek amerikai politikai eszméi által motivált folkzenei mozgalom tett híressé huszonegy évesen, majd az egyszál gitárral színpadra lépő, protestdalokat éneklő fiatalból 1965-ra elektromos gitáron játszó, kísérőzenekarral rendelkező arrogáns rocksztár lett. Olyasvalaki, aki sokak szerint elárulta nem csak azt a Newport-i Folkfesztivált, amelyet – többek között – felfedezője, Pete Seeger (Edward Norton) alapított a „fantáziátlan fos ellen”, hanem azt a teljes folkzenei művésztábort és milliós rajongóközönséget, amely az üresfejű, csípőrázó tinibálványokat termelő, olcsó popzenei slágergyárral szemben álló műfaj reneszánszában egy nyughatatlan, társadalmi-politikai megújulásért kiáltó generáció hangját látta.

Timothée Chalamet árnyalt jelenlétével képes a színészi eszközök sokféle megnyilvánulását felkínálni; első hangzásra nem jelenthet nagy kihívást eljátszani egy olyan figurát, akinek a szeméből nem sokat lehet kiolvasni, ez a nagyon mélyről érkező, a kiismerhetetlenség abszolútfokát jelentő tekintet mégis pompásan keretezi az alakítását. A már 2020-ban a főszereplésével bejelentett, de végül csak ’24-ben leforgatott Sehol se otthon nem csak külsőségekben mutatja fel a szedett-vedett megjelenésű, farmeres, munkásinges pályakezdőt, majd a Greenwich Village menő butikjaiból öltözködő, fekete zakót, pöttyös inget és Ray-Ban napszemüveget viselő rocksztárt. Chalamet mozgásában ott van a fiatal Dylan híres lezsersége és célratörése (ha valaki nem hiszi, ellenőrizze le a Don’t Look Back című 1967-es doksiban), hanghordozásában a szándékos mítoszépítő, megszólalásában a rébuszokkal vagy féligazságokkal dobálózó, énekhangjában pedig a jobbára „orrhangúnak” tetsző, folkballadás előadó. („Érdemes meghallgatni a Johnny Cashsel közös felvételeit. Cash sem tanult énekes, de tud énekelni. Dylan viszont kántál orrhangon, hamiskásan nyíg. Szürreális és egyben zseniális” – írta róla Dózsa György, miután irodalmi Nobel-díjat kapott.³ Allen Ginsberg szerint Dylan „úgymond egy légoszloppá vált bizonyos pillanatokban, amikor teljes fizikai és mentális összpontosítása a testéből kiáramló egyetlen lélegzetére esett”.)⁴ Maguk a dalok nem nyomják agyon a filmet, csak támogatják a történetet. A főcím alatt hallható Dusty Old Dust (Guthrie) a főhős eredettörténetének pozicionálásával elindítja a filmet, az értelmetlen bírósági tárgyalás után elénekelt This Land Is Your Land ­(Seeger) megmutatja a történelmi kontextust, majd az a körülbelül negyven Dylan-szerzemény, amelyet Chalamet saját gitár- és/vagy harmonikakíséretével adott elő a forgatáson, elidegeníthetetlen része a filmnek. Ezek meghangosítják azt az utat, amelyet a kezdetben mások dalait éneklő, szárnyait próbálgató művész bejárt a saját dalokkal renomét építő korszak Highway 61 Revisited kísérletező-rendőrsípos stúdiófelvételéig. Egyébként minden részletben felcsendülő dalt a zenészeket megformáló színészek énekeltek fel; a fiatal Dylan csodálójaként és levelezőcimborájaként feltűnő Johnny Casht megformáló Boyd Holbrook tisztességes imitációval készült (a „last night” szavak kísértetiesen úgy csengenek, mint ahogyan Cash mondta), míg az egyébként csodálatos Monica Barbaro értelemszerűen nem tudja felmutatni azt a komplexitást és operai vibratót, amely Dylan egykori folksztár barátnője, Joan Baez hangját olyan különlegessé tette. (A nem zenei szcénából valók egyikét megtestesítő Elle Fanning szerepe háttérbe szorul, mint Suze Rotolo élete a Dylan-univerzumban.)

Mivel ez a mozi szándékosan nem akar Bob Dylan-koncertfilm lenni, nem érdemes felróni neki, hogy Dylan, Cash, Baez hangja mennyivel erősebb volt, mint a színészeké, s mivel Mangold nem kívánt klasszikus életrajzi filmet rendezni, az sem hiba, hogy a ’65-ös newporti fellépés nem teljesen úgy történt, mint ahogyan az Elijah Wald Dylan Goes Electric című, 2015-ös könyve alapján írt film elmeséli (hűségesen szolgálja a cselekményt, hogy Dylan volt a fesztivál zárófellépője, de – ahogy What Really Happened the Night Dylan Went Electric? című írásában az amerikai Alan Light rámutatott –⁵ ez nem igaz). A gond csupán azzal lehet: nincs túl sok sportértéke annak a (teljesen élvezhető) filmnek, amely a művészt helyezi előtérbe, mintsem az embert. Még akkor is, ha utóbbiról tényleg alig tudunk valamit…

Sehol se otthon (A Complete Unknown), színes amerikai film, 141 perc, 2024. Rendező: James Mangold. Forgatókönyvíró: James Mangold, Jay Cocks. Szereplők: Timothée Chalamet, Edward Norton, Elle Fanning, Monica Barbaro, Boyd Holbrook, Scoot McNairy. Operatőr: Phedon Papamichael. Vágó: Andrew Buckland, Scott Morris.

Jegyzetek

¹                  A magazin 116–125. oldalán helyet kapott írás címe magyarul: Bob Dylan soha véget nem érő talánya, amely nyelvi leleményként visszautal a Nobel-díjas dalszerző-előadó soha véget nem érő, eredetileg 1988-ban indult koncertsorozatára (Never Ending Tour).

²                  „How does it feel / To be on your own / With no direction home / Like a complete unknown…”; „Mi vagy te így / Te sehol sem lakó / Te sehova se tartozó / Földönfutó?”; Bob Dylan, Lyrics – Dalok, ford. Barna Imre, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2016.

³                  Dózsa György: Megengedheti magának. Bob Dylan pályája, Figyelő, 59. évfolyam 44. szám (2016. nov 3–9.), 44-47.

⁴                  A megszólalás Martin Scorsese A Bob Dylan-dosszié című filmjéből vett idézet.

⁵                  Alan Light: What Really Happened the Night Dylan Went Electric?, The New York Times, 2024. december 27. Online: https://www.nytimes.com/2024/12/27/movies/bob-dylan-newport-folk-festival.html

‍