.svg)
Hadd indítsak ezen az estén azzal, hogy köszönetet mondok Norbinak. Ugyanis néha szüksége van az embernek arra, hogy megálljon, és szupervízió alá vegyen bizonyos, a mindennapjait és gondolkodásmódját strukturáló fogalmakat. Nagy Norbert szövege(i) a maguk hiányosságaival át nem eresztő felületként segítenek reflektálni. Újragondolni (és ezúttal is megválaszolatlanul hagyni azt a kérdést), hogy mi az irodalom, hol húzom meg a határt művészet és artefaktum között. Egyáltalán, pozicionálnom kell magam vitaindítóként, a körök mikrofont inkább elkerülő résztvevőjeként, véleményt hangosan nyilvánítóként vagy bírálóként. Bármelyik diszpozíciót is választom, az értékelés mozzanata lesz az, ami elkerülhetetlen. Az értékelés pedig messze túlmutat a gyakorlati tudáson, technikai, megtanulható ismeretek alkalmazásán, vagyis nem kell hozzá bölcsészdiploma. Ami fontosabb, hogy nem választható le arról a világról, amiben szocializálódunk, ami meghatározza bizonyos gyakorlatainkat, bizonyos értelemben eleve adott. Ízlés dolga, mindezt anélkül, hogy szubjektív-objektív dichotómiák közé szorítanám a kérdést. Mert ez az ízlés közös jelenség, nemcsak gadameri értelemben, de az ítélet előfeltételeként. A Bréda-körnek is megvan a maga közösségi ízlése, amit mintegy megelőlegez és feltételez a korábbi 44 és az azokat is megelőző számos alkalom. Ez az ízlés használat során – vagyis az elkövetkező órában nyilvánul meg, s ahogyan két hét alatt módosult, úgy a következő kettőben is fog, már csak a résztvevők összetételéből kifolyólag.
A részletek kapcsán beszélhetnék mondjuk a napló, esszé vagy az útirajz műfajáról. Arról a romantika korát idéző utazásfelfogásról, mely az ismeretszerzés, az önértés saját és idegen dialektikájában képződő gesztusaként artikulálja magát. Mondhatnám, hogy Nagy Norbert írásában az utazás kulturális és önszínreviteli praxis is, esetleg azt, hogy a lépték- és hangnemváltások révén hogyan íródik bele egy család története a kiválasztott nép sorsába. Kifejthetném, hogy a horizontális és vertikális síkok kitágítása miként bontja meg a teleologikus értelmezést. Rátérhetnék az emlékezet és emlékezetmunka performatív jelenségére. Sőt, szóba hozhatnám… de nem teszem. Egyiket sem mondom a fentiek közül: a szöveg annyira komolyan veszi magát, hogy ha én is ezt tenném, minden értelmezésre vagy méltatásra tett kísérletem óhatatlanul is paródiába fordulna.
Nagy Norbert mindent akar: de átfogni az egész világot csak keveseknek sikerül. Például Krisztusnak, de neki is csak a megfeszítettség állapotában. Ez meg már amúgy is egy prédikáció témája, az pedig nem irodalom. (Na tessék, az irodalom ontológiáját tekintve mégiscsak tettünk egy lépést előre, kizártunk egy műfajt.) Más a szószék, és más a próza nyelve, a császárnak a császárét, az Istennek pedig az Istenét kell megadni. Keverni csak jól érdemes, mert az irodalom könnyen lesz feleslegesen patetikus, az igehirdetés pedig ugyanolyan hamar szólhat élettelen nyelven, mint ahogyan az egyház válhat megingathatatlan fundamentalizmussá. És bár megfogadtam, hogy nem keveredem teológiai vitákba, a megváltás igenis fáj, legalább az egyik félnek biztosan. Néha a legelemibb tapasztalatoknak is épp ilyen nehéz nyelvet találni.
Ha már a részletek olvasása több helyen is az iskolai házifeladat-felolvasós magyarórákat juttatta eszembe, hadd parafrazáljak valaki olyat, akire mai napig a liciben hivatkoznak legtöbbet: a Bréda-körös szereti a természetet, jó az állatokhoz, kíméli a növényeket, szárazon tartja a puskaport, hidegen issza a sört, és szelektíven gyűjti a szemetet. „Végtére a sárkány is ember.”
Elhangzott a 45. Bréda Ferenc Irodalmi Körön.
