Jegyzetek az írásról, olvasásról II.

Az egyik álmom, egy illúzió egyébként, valamiféle látomásszerű elképzelés, egyszerűen abból áll, hogy az íróasztalnál ülök egy halom kéziratlap előtt, mindegyiken a saját kézírásom. Miközben elkezdem rendbe szedni őket, ideges érzés kíséretében azt az ismerős borzongást érzékelem a gerincemen, hogy minden, ami rajtuk áll, idegen számomra. Úgy tűnik, minden szót én írtam, de amit olvasok, nem ismerem. És belemerülök hanyag kézírásom fáradságos megfejtésébe, hogy megértsem a lejegyzettek tartalmát. Olyasféle érzés ez, mint amikor az ember meghal és feltámad, és semmit sem ismer fel, mert időközben minden, ami létezett, rejtélyessé vált, és újra kell tanulnia a legegyszerűbb dolgokat: minden jelet, minden betűt, minden jelentést.

*

Hipotézis: az írás természetellenessége, az irodalom csiszolása, a belső és a külső körülmények folyamatos reflexiója állandó erőfeszítést igényel, amelyet „önmagunk legyőzésének” nevezhetnénk. Mert az első évek öröme után egyre erősödik a kézzel írott szóval szembeni ellenszenv. És mégsincs más lehetőség a létezésre: egy láthatatlan háló rabjaként az ember halálra vergődi magát.

*

Szolgálat: ahogyan egyesek a mások gyomrát, nemi szervét vagy szemét szolgálják ki, úgy szolgálom ki én az elmét, mint az ember legkevésbé lényeges részét, amelyik a legkevésbé hajlandó fizetni a szolgálatért.

*

Ami egykor „irodalmi szalon” volt, különösen a 19. században, az mára „irodalmi kávéházzá” fajult, ahol néhány dilettáns bemutatja triviális dolgait egy véletlenszerű közönségnek, amely csak azért jön el, mert nincs jobb vagy rosszabb dolga.

*

Ma már csak a kritikust követve olvasnak könyveket: igaza volt-e vagy tévedett értékelésében. Maga a könyv, az irodalmi mű furcsán másodlagossá vált. A kritikus melletti vagy elleni állásfoglalás váratlanul magának a könyvnek is kritériumává válik. Ebben a tekintetben Marcel Reich-Ranicki Martin Walser negatív kritikájával biztosítja, hogy megvegyék a könyvet: az író melletti szolidaritási kampány és a recenzensek elleni szavazat ez. Bármiféle hivatkozás az írás minőségére elvész. Az olvasó egy szerzőnek, semmiképpen sem a munkásságának válik szimpatizánsává. Ez egyben a kulturális hanyatlásnak, az érdeklődés másodlagos fontosságú dolgokra való eltolódásának a jele is.

*

A német irodalom erőtlensége az elmúlt évtizedekben minden bizonnyal annak (is) tudható be, hogy az irodalom vagy annak kivitelezői elveszítették a jövőbe vetett hitüket. Bár még írnak, a szövegek mögött érezhető kételkedésük a saját fontosságukat, jelentőségüket illetően. Megszűnt a tulajdon cselekvésük szükségességéről való meggyőződésük, ennek következtében a szövegek is elveszítik az erejüket, hogy meggyőzzék az olvasót nélkülözhetetlenségükről.

*

Miről is írjunk még? Az olvasóról, elvárásainak a hiányáról, ami visszacsatoló hatással van az irodalomra. Mivel az irodalomra mint „táplálékra” már nem tartanak igényt, az irodalom is képtelen önmagából és a semmiből olyan tartalmat nyújtani, amelyet már senki sem kér. Ahol az olvasónak már nincs mit kompenzálnia, ahol a művészettel nem kell lelki vagy külső hiányosságot pótolnia, ott a művészet elveszítette a jogait és visszavonulhat a nyugdíjasotthonba.

*

A népszavazás alapú esztétika különösen hatásos és meggyőző: minél több az olvasó, annál fontosabb a mű.

*

A szöveg, amely olvasás közben megsemmisíti önmagát: ez lenne az ötlet egy novellához, amely egy olvasóról szól, aki olvasás után az olvasottaknak már nyomát sem találja az emlékezetében. Komolyra fordítva a szót, az ötlet fölösleges, hiszen ilyen szövegek már régóta nagy mennyiségben rendelkezésünkre állnak.

*

Az író, véli Thomas Mann, olyan ember, akinek nehezére esik írni. De éppannyira olyan ember, aki az írás nélkül már nem tud mit kezdeni önmagával, hiszen életének legtöbb kifejezésmódja ebbe az egy pontba torkollott: a szóalkotásba. Az akaratlagos vagy akaratlan szünetelés pillanatában az élet semmiképpen sem tér vissza azokhoz a mentális vagy lelki „artériákhoz”, amelyekből folyamatosan kiszivattyúzzák, így a működéshez, az íráshoz szükséges pszichológiai területek kiszáradnak, élettelenek maradnak. (Ennyit a metaforikus-homályos „kreativitás” témájához.)

*

Az emberi természetről nem az irodalomból szerzel ismereteket, hanem kizárólag saját tapasztalataid révén. Kezdetben el voltam vakítva, mindenekelőtt az irodalom által. Nagyon fiatalon kezdtem el olvasni, és abba a tévhitbe estem, hogy az emberek olyanok, ahogyan a könyvek lapjairól elém lépnek. De ott valójában mindegyik egyoldalú volt. Az ember kétértelműsége, az egyén feneketlensége, ami szegény Büchner könyvében egy szakadék, mihelyt belenézel, csak későn vált világossá számomra, néha túl későn. Én magam sem vagyok más, de önmagam tekintetében inkább vagyok hajlandó takargatni ezt, mint másokra nézve. Azonban valószínűleg mindenki ilyen: önmagával szemben kegyes, másokkal szemben nyers. Kettős mérce – ez a vezérelvünk.

BENŐ ESZTER fordítása
1973, Marosvásárhely. Kolozsváron él.

‍