Jegyzetek az írásról, olvasásról IV.

Emlékeznünk kell az íróra, aki az élet és az irodalom közötti szakadék csökkentése érdekében minden egyes élménye után azonnal nekilátott a lejegyzésének. Amint kiszállt a vonatból, leírta, milyen érzés lenne kiszállni a vonatból, egy nő ágyából, akár a sajátja, akár idegen, ami máris feledve, legalábbis a mi emlékezetünk számára, számára persze nem, bepötyögte az írógépbe a korábbi eseményt: ahogy a férfi a nőt, a nő a férfit, ahogy mindketten egymással, aztán a férfié lenne a nő, és azonnal elégedetten és kiüresedve sietősen távozna belőle, hogy bemutassa, micsoda megelégedést jelent egy férfi számára, amikor egy nőből, a sajátjából, egy idegenből, távozik, hogy azonnal megszüntesse a távolságot a művészet és a létezés között. De mialatt még írt, ábrázolt és gépelt, a nő felöltözött, eltűnt, ki tudja, visszajön-e. Mindenesetre: az ábrázolás mindezek ellenére sántikált, úgyhogy a következő vonatúton, akárcsak a következő közösülésnél, a szóban forgó író még történés közben papírra vetette azt. A vonattal való utazás még elfogadható volt, a nemi aktus már sokkal nehezebb, mert elterelte a figyelmet: a férfiét és a nőét. De a hírhedt szakadék csaknem bezárulni látszott. A bonyodalmak miatt azonban ragyogó ötlete támadt: leírni az élményt még azelőtt, hogy megtörténik, vagyis egy lépéssel az élet előtt járni: a gondolatot tett követte. De miután megvalósította az ötletet, teljesen feleslegesnek tűnt számára, hogy megkísérelje reprodukálni a valóságban: így ismét áthidalhatatlan szakadék tátongott az irodalom és az élet között.

*

Egészen nevetséges kritérium egy szerzővel és művével szemben a tematikus kritérium; azon a vádon, hogy az egyikről nem mondott eleget, a másikról túl sokat, nevetnünk kellene, amennyiben a vehemenciát személyesen mutatnánk be. Hogy miről ír a szerző, kimondhatatlanul közömbös. Csak egy dolog a fontos: az, hogy önmagát következetesen jeleníti meg a szövegben. A fák élete, a denevérek röpte, a fahajó eseménytelen léte, a jelentéktelen emberek szalonjának jelentéktelen látogatása mély példázattá válik, vakvezető bottá, amellyel megérintjük a dolgokat, hogy legalább ily módon érzékeljük őket, ha már látásképtelenek vagyunk.

*

„Önmagáról beszél?” „Mindig önmagamról beszélek.” „Gondolja, hogy rendjén van ez így? Miért nem másokról beszél?” „Mindig másokról beszélek.” „Igen, nos, akkor most önmagáról vagy másokról beszél?” „Igenis.”

*

Az elfeledett szavak jelentik a legtöbbet. Hosszasan pihentek és megerősödtek. Gyengeségük eltűnt, erőteljességgel szívták tele magukat. Csak ki kellene mondani őket, hogy meggyőzzenek és magukkal ragadjanak, de sajnos szüntelenül abban a szerepben maradnak, amelyet a rájuk aggatott első jelző hozzájuk rendel.

*

Úgy érezte magát, mint egy író egy olyan országban, ahol lassan eltörlik az ábécét.

*

Hogy mi is a kreatív atmoszféra, még a meteorológusok sem tudják.

*

Nem volna jobb egy hegyen élni, mint egy dióhéjban; nem volna egészségesebb a szabad levegőn élni, mint vákuumban? Nem volna kényelmesebb Bomarzó virágzó kertjében, fenyők, szőlőtőkék alatt, a lejtők lábánál, az ősrégi sziklából kifaragott szörnyek közelében ülni, mint két iratfedél között? Nem volna jobb egy barát a zsebedben, mint csupa ellenség a tetőn? Ezek egy fiktív munkás kérdései, úgy vélem.

*

A kezdetnél kezdeni: ezt könnyű leírni. De hol kezdődik a kezdet? Megvizsgálhatjuk a legegyszerűbb cselekedetet, hol indul el, hol ér véget, hol alakul át és veszíti el az egyszerűségét, mint Isten ments, a pillangó a szárnyporát, vagy az ember a naivitását, amint tapasztalatokat szerez. Minden látszólagos kezdetnek megvan a maga sajátos kezdete, amelynek szintén megvan az oka, amely egy adott ponton kezdődik, ami szintén nem önnemzés révén jelent meg, hanem valamikor valami elindította: láthatod, nehéz elkezdeni. Befejezni könnyebb, magától értetődőbb: a befejezés önmagától adódik, nincs saját lezárása, nem kell önmagán belül még egyszer abbamaradnia, csak befejeződik azáltal, hogy véget ér.

*

1964-ben, történelmi szempontból nem jelentős évben kezdtem el jegyzeteket készíteni; cél nélkül, ötleteket feljegyezni: gondolatokat, meghatározásokat, lejegyzéseket, a későbbi elemzés szándékával; munkajegyzeteket, verstöredékeket, még csak nem is torzókat, hanem azt, ami a torzóból hiányzik: letört ujjvég, szilánkokra tört gesztus, csupa csökevény, amely egésszé akart összeállni, vagy amelyekből már nem nőtt ki egy egész test. Egyenként hitelesen használható darabok, melyek mégsem voltak jók semmire. Avagy mégis: az aggasztó pillanatoknak, a nyugtalan, önállósult gondolkodásnak a lecsillapítására, amelynek meg kell nyilvánulnia kifelé, hogy megnyugvásra leljen.

*

„A legjobb olvasó az, amelyik nem született meg”, olvasom lapozgatás közben, és aki ezt viccnek véli, elszomorít engem: a paradoxon az igazság párlatát rejti magában, vagyis több mint igazság, egyfajta igazság feletti igazság, ami túlságosan is igaz ahhoz, hogy azt az olvasó, aki már túl régóta él, egykönnyen befogadja. Szidnom kellene őt, de inkább nem teszem, mivel, ha a jóindulatára nem is, a pénzére viszont rá vagyok utalva. Számára, aki élete jövedelméből vagy keresetéből alig látható minimumot költ a művészetre, az irodalomra (Hány könyvet vásárolsz évente, Te ökör?), ezek a gabonaszemek, ezek a magvak, ki tudja, mérgezettek, talán élvezhetetlenek, csak úgy elé vannak szórva. Ilyen nehéz bármiféle kezdetet elkezdeni. Az ember megadja a dátumot, a napszakot, amely véletlenül éjszaka, és önmagát idézi a jegyzetek első sorában, amelyekhez mostantól fogva számtalan – én legalábbis nem fogom őket számolni – társul majd: az átaludt óra többé nem kelthető életre.

*

Az NDK-s évek tanulóévek voltak, nem mesterévek, ahogyan azt a polgároknak az „államuk” megígérte. Már jóval azelőtt, hogy íróvá lettem, az irományaimba vonultam vissza, és meg merészeltem tenni minden lehetségest a lehetetlen körülmények között. De egyszer csak minden ellenállás véget ér, az energia elfogy, és az ember elhagyja az arénát, ahol mindig alulmarad a bikával szemben. Ezek a napok, évek és évtizedek beépültek a munkámba, és így különös módon nyereséggé váltak. Miért írtam még mindig, amikor kilátástalannak tűnt? Egyszerűen csak azért, hogy életben tartsam magam, szellemileg is, és ne kapituláljak a vak hatalom előtt, ne süllyedjek más kollégákhoz hasonlóan az alkoholizmusba.

*

A belső hajtóerő valószínűleg nem másból fakadt, mint a korai olvasmányokból. Anyám hetente hordta haza a könyveket, a polcom a mennyezetig megtelt, mígnem néhány száz kötet sorakozott rajta, több, mint amennyivel ma az emberek többsége rendelkezik. Az olvasás intenzitása vélhetően felszította bennem az utánzás vágyát: én is könyveket akartam csinálni, írni akartam, nyomtatásban látni a fantáziáimat. Hasonlóan jártam, mint a kis Marcel, akiről Proust ír. Egyszerűen ott volt a csábítás, az írás által felnagyítani önmagamat, megteremteni a hasonmásomat, betűvé válni – egyfajta varázslat, amilyet csak a mesékből ismerünk, és talán az írásnak ez a kezdete nem volt más, mint egy mese, amelyet önmagamnak meséltem, mert én is benne szerepeltem. A szavak és az őket felfedező személy azonossága csoda volt: a testté lett ige, kissé profánul szólva.

‍

Benő Eszter fordításai
1973, Marosvásárhely. Kolozsváron él.

‍