Jobb vagy bal? (Prózák)

Jobb vagy bal?

‍

Venus Ulrache azt akarja, hogy mondjak búcsút a fülemnek. Azt találta ki, hogy miután egy külön erre a célra vásárolt, lehetőleg csontnyelű borotvával levágtam az illető testrészt – hogy a jobbat, avagy a balt, azt én dönthetem el, bár a választásomból is külön következtetéseket fog levonni – helyezzem a vértől megtisztított, de még meleg kagylót egy bársonybevonatú párnácskára, a párnácskát tegyem bele egy gyöngyházborítású dobozba, majd azt a dobozt vigyem el a házukhoz, és adjam át Nichita Ulrachénak, a férjének. Külön megkért arra is, hogy mindezt józanul, egyetlen korty alkohol vagy egyéb bódítószer segítsége nélkül csináljam végig.

Ha ezt megteszem – így Venus –, akkor otthagyja az urát, és az enyém lesz végre.

– Ha megteszed, otthagyom azt a málé uramat, és a tied leszek, ahogy akarod.

Amíg e szavakat hallgatom, Venus köldökét nézegetem a félhomályban. Ahogy így, meztelenül fekszik mellettem a behúzott sötétítők mögött, titkos pásztoróránk után, olyan az a köldök, mint egy kráter egy ismeretlen tájon, mint valaminek a félelmetes bejárata.

Venus szeme villog a sötétben – ez azt jelenti, hogy nagyon elégedett azzal, amit kitalált.

Ha most azt mondanám: „Nem Venus, te megőrültél”, vagy azt: „Méghogy a fülemet, ez hülyeség”, kikászálódna mellőlem az ágyból, fogná a cókmókját, és szó nélkül távozna. Tudom, mert ismerem. Talán fel sem öltözne, amúgy, meztelenül lépne ki a házamból az utcára, hogy mindenki láthassa: megcsalta velem Nichita Ulrache ezredest.

Nichita Ulrache ezredes – meglehet okkal – egy betegesen féltékeny ember, de egyáltalán nem egy málé krapek, ahogy azt Venus mondta. Csak Venusnak éppen ez a szó jött a szájára. Gyakran mond ilyeneket róla, Venus ugyanis – akár a végzetes szépségű, de velejéig gonosz nők többsége – halálra akarja gyötörni az urát. Azért ment hozzá Nichita Ulrache ezredeshez, mert gyűlöli.

Engem is gyűlöl, és engem is halálra akar gyötörni. Tudom, mert ismerem.

‍

*

‍

Amikor még zászlós koromban egy éjszaka az akkor még nőtlen Nichita Ulrachéval róttam Bukarest utcáit – egyik kocsmából a másikba tértünk be, kicsattantunk a jókedvtől –, egy utcasarkon csiricsáré cigányasszonyba botlottunk. Az a cigányasszony megjósolta nekünk, hogy ugyanabba a nőbe fogunk beleszeretni, és emiatt a fölöttesem, Nichita Ulrache meg fog ölni engemet. De addigra nekem már hiányozni fog az egyik fülem.

Hogy melyik, azt nem mondta.

‍

*

‍

Amíg az ágyban felkönyökölve azt szemlélem, ahogy Venus Ulrache kecses, lassú mozdulatokkal öltözködik, arra gondolok, hogy a világ a pina körül forog. Így kell lennie, ez nem vitás. Venus időnként rám veti sejtelmes tekintetét, és ilyenkor olyan megfejthetetlen mosoly ül ki az arcára, amitől megfagy bennem a vér. Ha lenne erőm megtölteni a revolverem, és agyonlőni ezt a kegyetlen nőszemélyt, most rögtön megtenném.

De szeretem Venus Ulrachét.

Így aztán ahelyett, hogy lelőném, holnap reggel besétálok Tompos Fruci régiségboltjába, megveszem azt a pompás, csontnyelű borotvát, amit valamiért már hetek óta nézegetek a kirakatában, lemetszem vele a fülemet, elviszem a barátomnak, Nichita Ulrache ezredesnek, aki – amint rájön, mi áll a dolog mögött – le fog döfni engemet az előszobája falára dísznek kirakott bajonettel. Tudom, hogy így lesz, mert azután a régi bukaresti éjszaka után megkerestem azt a cigányasszonyt, és alaposan kifaggattam a részletekről.Azt is tudom, hogy Venus Ulrache a háttérből elégedetten fogja végignézni a művét, ugyanazzal a megfejthetetlen mosollyal az arcán, amivel most, öltözködés közben is rám tekint néha, mert az ilyen végzetesen szép, de velejéig gonosz nőszemélyek egyedül abban lelik örömüket, ha bábként játszadozhatnak a férfiakkal.

Még csak azt nem döntöttem el, hogy a jobb vagy a bal fülem legyen az.

‍

‍

Fekete elefánt

‍

Venus Ulrache homloka közepén volt egy anyajegy, amely attól függően, hogy a hold éppen dagad vagy csökken, hol kis kerek labdacs, hol keskeny sarló volt maga is. Nagybátyám, Szalonnás Rodrigez szerint az ilyen menyecskével vigyázni kell, mert  elérhetetlen, de  mégis meg  tud babonázni egy tacskó legényt, mint a kutyákat a telihold. Óvott is engem a nagybátyám már zsenge gyerekkoromtól kezdve Venus Ulrachétól – de hiába.

Az ember mindig arra vágyik a legjobban, ami tilos, mért pont én lennék ez alól kivétel.

‍

*

‍

Szalonnás Rodrigez az egyetlen támaszom nekem ezen a világon. Ő nevelt fel, miután a szüleim még csecsemőkoromban kecskévé változtak. Hogy hogyan történt a dolog, azt senki sem tudja, csak annyi bizonyos, hogy egy este lefeküdtek, és reggelre, mire felébredtek, már kecskék voltak mind a ketten.

Amikor a szomszédasszony aznap átjött, mert valamit kölcsön akart kérni anyámtól, és szólongatni kezdte a szüleimet, két mekegő jószág szökdécselt elő helyettük a putriból. Egyből felismerte bennük apámat és anyámat, de hogy pontosan hogy ment végbe a varázslat, azt már Atlanta Gregorisz, a falu vén boszorkánya sem tudta megmondani, pedig ő már állítása szerint elmúlt akkor 114 éves.

Amikor Szalonnás Rodrigez megtudta, mi történt, hosszasan csóválta a fejét, de végül anyám könyörgő tekintete és az én kitartó sírásom hatására megadta magát, és befektetett alá, hadd szopjak. Így aztán alighanem én vagyok az egyetlen élő ember ezen a világon, aki kecsketejen nőtt fel, mégis elmondhatja magáról, hogy az anyja szoptatta.

‍

*

‍

Ám a kecskék nem élnek olyan sokáig, mint az ember: még 12 éves is alig voltam, amikor ugyanazon a napon mind a ketten meghaltak. A nagybátyám nem akarta őket a dögkútba vetni, mint a többi elhullott állatot, így aztán addig járt a református pap nyakára, amíg az egy éjjel, a temető egyik félreeső zugában el nem temette őket. Nagy titokban kellett intézni a dolgot, nehogy a ciugidai püspök tudomást szerezzen róla, mert menten megvonta volna szegény papunktól a palástjogot. Anyámék sírján ezért nincsen fejfa, csak én, a pap, meg a nagybátyám, Szalonnás Rodrigez tudjuk, melyik tölgyfa tövében vannak elhantolva.

Holdvilágos éjszakákon – amikor Venus Ulrache homlokán kerek labdaccsá telt az anyajegy – földöntúli fényben ragyogva néha megjelennek ott, a titkos sírjuk körül. Ilyenkor kimegyek hozzájuk beszélgetni. Elmesélem, mi minden történt velem a legutóbbi időkben, ők meg csak mekegnek, csak mekegnek, egy szavukat se értem.

Dehát hogy is érthetné a gyermek a szüleit, vagy fordítva?

Sehogyan sem. A lényeg, hogy beszélgetünk.

‍

*

‍

Venus Ulrachéra visszatérve, nem is ez az anyajegy dolog volt a legnagyobb baj vele, hanem az, hogy az apja Nichita Ulrache ezredes, én meg csak egy cigánygyerek vagyok. Ráadásul kecskék voltak a szüleim. Szalonnás Rodrigez megmondta előre: egy ilyenhez, mint én, semmi szín alatt nem adná hozzá a lányát az ezredes. Ezért is óvott engemet mindig ettől a lánytól, de most már mindegy, a baj megtörtént.

A baj három héttel a 18. születésnapunk előtt történt meg. Mert, ha nem említettem volna, ugyanabban az évben, és ugyanazon a napon születtünk, Venus Ulrache, meg én. Emlékszem, csütörtök volt, ragyogó május végi napsütés, és a református pap elküldött a ciugidai püspökhöz, hogy vigyek el neki egy köszöntő levelet, mert a nagyobbik fiának volt éppen a születése napja. Én azonban előtte megálltam a folyónál halat fogni, mert éhes voltam, és anyám akkor már régen nem élt, hogy megfejhettem volna.

Amint előkotortam a zsebemből a zsineget, meg a horgot, látom, hogy Venus Ulrache fürdik a folyóban anyaszült meztelen. Olyan szép volt, hogy az egyik szememre azonnal megvakultam, azóta se látok vele, igaz, ha erős fény villan előtte, azt azért észreveszem.

Amikor Venus meglátott, intett, hogy menjek közelebb, mutat valamit. Egy apró elefánt volt a kezében, fekete kőből faragták, azt mondta épp most találta az iszapban. Nekem adta, pedig nem is tudta a nevemet. Azóta szeretem.

A ciugidai püspök, meg a fia nem kapott aznap semmiféle levelet.

‍

*

‍

Azt a fekete elefántot aznap este rákötöttem egy madzagra, azóta is a nyakamban hordom. Venusszal egy héttel később találkoztam ismét, mert azon az elefántos napon elárulta nekem, hogy minden csütörtökön a folyóban fürdik, éppen azon a helyen, ahol először találkoztunk. Így aztán a következő csütörtökön már kora reggeltől ott várakoztam rá az árnyas fűzfák alatt.

Eltelt  a délelőtt, elmúlt dél is, de a lány csak nem jött.

Már a délután hármat is elkongatták, én pedig egy öles fa tövében heverészve elaludtam. Azt álmodtam, hogy a ciugidai püspök, meg a fia áll fölöttem, és haragszanak rám nagyon, amiért nem vittem el a levelüket. A ciugidai püspöknek rút, pikkelyes bőre volt, és tüzet fújt az orrlikain, a fiának meg úgy forgott körbe-körbe a feje, mint a ringlispíl. Úgy megijedtem, hogy álmomban hangosan nyöszörögtem, és könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, elviszem én a levelüket, csak ne bántsanak, az égre kérem őket.

Ekkor ébresztett fel Venus Ulrache, aki szemmel láthatóan jól mulatott rajtam.

– Hát te meg miféle levélről hablatyolsz itt, te mamlasz? – kérdezte, amikor nagy nehezen magamhoz tértem végre.

Erre aztán mindketten elnevettük magunkat. Venus nevetése még harsányabb lett, amikor elmeséltem neki, miféle ocsmány teremtések voltak álmomban a ciugidai püspök, meg a drágalátos fiacskája. Úgy kacagott, hogy a folyó túlpartján az őzek lejöttek az erdőből, hogy megnézzék maguknak, miféle mulatság zajlik a közelben. Amikor kimulatta magát, leheveredett mellém az öles fa tövébe, és nézegetni kezdte a fekete elefántot a nyakamban, amit tőle kaptam.

– Ez a fekete elefánt te vagy – mondta –, de ami azt illeti, adhatnál helyette nekem egy fehéret.

Azzal felugrott, ledobta magáról az egy szem kis ruhácskáját, és kacagva berohant a vízbe. Az őzikék szétrebbentek a túlparton a hirtelen csobbanástól, a nap egy pillanatra megállt a pályáján, hogy tovább csodálhassa a hófehér testet, amint a folyóval ölelkezik, én pedig követtem Venus példáját, és hamarosan már ketten úszkáltunk, viháncoltunk a vízben.

Talán ekkor történhetett, hogy egy cigányhal átrebbent Venus lábai közt, egy-két percre elidőzött a combok tövében lassan sarjadó hínárok simogatásában, majd tovaúszott, de mintha kisebb és könnyebb lett volna, mint amikor érkezett. Erről mindketten tudtunk, de nem beszéltünk róla, csak öleltük egymást a langyos hullámok között, és bámultunk egymás csodálkozó szemébe.

Amikor este nagy nehezen elbúcsúztunk, levágtam a bicskámmal egy nyírfaágat, és otthon elkezdtem faragni Venus fehér elefántját. Szalonnás Rodrigez csak bámult gyanakvó szemekkel, sóhajtott nagyokat, de mondani nem mondott semmit.

‍

*

‍

A szomszédasszonyunk szerint, azelőtt egy nappal, hogy a szüleim kecskévé változtak volna, édesanyám elmesélte neki, hogy egyik álmában engem látott. Jobban mondva egy fekete elefántborjút látott, de tudta, hogy az én vagyok. Csak álltam ott a kiságyam rácsai között, és nyújtogattam az ég felé az ormányomat. A putrinknak álmában nem volt teteje, így én egyenesen az istenre néztem, felé nyúlkáltam, mintha elérhetném. „Na nézd csak, fekete elefántot is teremtettem” – mosolyodott el az Isten.

Erre aztán felébredt az édesanyám.

Hogy isten arca milyen volt, azt nem tudta elmondani a szomszédasszonyunknak, a szomszédasszonyunk tehát nem tudta elmondani nekem, így én sem tudom.

‍

*

‍

Amikor Venus Ulrache hasa kerekedni kezdett, és Nichita Ulrache ezredes megtudta, kivel találkozgatott a lánya azon a nyáron minden csütörtökön, valósággal tüzet okádott, mint a ciugidai érsek az álmomban. Az ezredes ekkor fegyveres őröket állított a házuk elé, és megfenyegetett, hogy lelövet, mint egy kutyát, ha a közelükbe merészkedek. Atlanta Gregorisz – akit a terhesség és a szülés idejére az ezredes felfogadott a lánya mellé – úgy meséli, attól a naptól kezdve Venus Ulrache egészen a haláláig nem szólalt meg többé. Csak szorongatta a markában a fehér elefántot, amit tőlem kapott a harmadik találkozásunkkor, a 18. születésnapunkon, és bámult maga elé üveges tekintettel. A gyermek kedvéért evett ugyan, de másra aligha lehetett rávenni.

Amikor a hosszú, kimerítő szülés után a kislányunk felsírt, ő már nem élt. Atlanta Gregorisz úgy mondja, hogy még a koporsóba is a nyírfaelefánttal a markában kellett beletenni, mert képtelenség volt kicsavarni görcsösen összeszorított markából. A homlokáról addigra eltűnt a híres anyajegye: a Hold teljesen elfogyott, nem ragyog többé az édes arc fölött.

Nichita Ulrache ezredes a temetés utáni este röpített golyót a fejébe. Atlanta Gregorisz ekkor hozta el nekem a kislányomat. Amikor Szalonnás Rodrigez meglátta a csöppséget, könny futotta el a szemét, majd feltette a kalapját, és elindult valahová. Úgy egy óra múlva egy fejőskecskével tért vissza, én pedig olyan hálás voltam neki, mint még soha senkinek.

‍

*

‍

Szalonnás Venus bal válla fölött van egy elefánt alakú anyajegy. Az az anyajegy csaknem teljesen fekete. Amikor felnő, elmondom majd neki, hogy mi ketten kecsketejen nevelkedett elefántok vagyunk. Hogy az anyja azért nem lehet velünk, mert én fekete elefánt vagyok, ahogy egyszer az én anyám megálmodta, és az én fajtám, akárhogy is nyújtózkodik, nem érheti el az istent, nem emlékezhet az arcára.

De most még nem beszélek neki ilyen szomorú dolgokról. Most még hagyom, hogy a saját szemével fedezze fel a világot, hogy szépnek és jóságosnak lásson mindent. Így talán egy napon ő mégiscsak megpillanthatja isten arcát, és – ha még élek – nekem is elmondhatja, hogy milyen.

‍

‍

Rexi kormányzó úr

‍

A pásztorok kiáltásainak echóit, mint hatalmas pingpongütők, lustán adogatják egymásnak a hegyoldalak amikor könnyű, ebéd előtti álmomból felébredek a Denyiszter patak partján. A tavaszi illatok vonzottak ide, és úgy döntöttem, szundítok egyet a patakparton, mielőtt visszaereszkednék a völgybe, hogy Timotheus vendéglőjében megebédeljek. A meder fölött, a lankás hegyoldalon – amelyen fennebb a pásztorok terelgetik bamba nyájaikat – nyílik már a kankalin.

A pásztorok egyike – úgy látszik unatkozik – időnként az ő sajátos nyelvükön odakiált valamit a távolabb lévő többieknek. A kiáltás visszhangjai ide-oda verődnek a hegyoldalak között, lassan elhalnak, aztán egy-két percig csend lesz, mielőtt egy másik pásztor válaszolna neki valamit. Ezzel múlatják az időt.

Amikor a szemem kinyitom, előbb  ezek a hangok ütik meg a fülemet, majd valami másra is figyelmes leszek: van valami a nyakamon. Odanyúlok, megtapogatom, majd a patakhoz megyek, hogy megnézzem, mi lehet az. A meg-megrebbenő víztükörben aztán meglátom: vastag nyakörv van rajtam. A nyakörv elején kis medál függ, rajta a felirat: Rexi. Az idősebb pásztor hatalmas, félig farkaskutya, félig Bernáthegyi kutyájáról vehették le, mielőtt az én nyakamba tették. Azt is tudom, ki lehetett az: Tompos Fruci, az a jómadár erdőkerülő. Ha megtalálom, lesz hozzá egy-két szavam.

Fruci irinyó-pirinyó lakattal erősítette a nyakamra a nyakörvet, most azt próbálom lefeszíteni, miközben olykor meg-megemeli a vállamat az elfojtott nevetés rázkódása, mert el kell ismernem, ez azért jó tréfa. De nem találok olyan gallyat, ami megfelelne a célnak, vagy túl vastag:  nem fér be a lakat fülébe, vagy túl vékony: eltörik. Sebaj, majd Timotheus vendéglőjében kérek egy hatvanas szöget, azzal menni fog.

Elindulok hát a Denyiszter patak mentén a völgy felé  nyakörvvel a nyakamon. A pásztorok időnként kiáltanak valamit egymásnak, nyílik a kankalin, nekem pedig jó kedvem van. Lennebb, a pásztorok esztenájánál lihegve, hatalmas nyelvét lógatva Rexi, az idős pásztor félig farkas, félig Bernáthegyi kutyája üget felém. Az ő nyakörve van a nyakamon. Ismer már, barátságosan közelít, a farkát is csóválja. A ember azt hinné, hogy egy ekkora kutyának mély, öblös hangja van, de Rexi nem szolgálhat ilyesmivel: néma. Füttyentek neki, hogy tartson velem a völgybe, legalább odalent visszakapja a nyakörvét. Az esztenáról vastagon hozza a juhszagot a szél.

Még lennebb, egy bokrosabb résznél Venus Ulrache libben elém. Nichita Ulrache ezredes nagyobbik lánya, Barbara csúnya, akár a büntetés, de Venus oly üde, olyan szemre való, mintha nem is testvérek lennének Barbarával. A lány csilingelő nevetését hallom meg először, csak aztán tekintek rá.

– Jó napot, kormányzó úr – hadarja, mert valamiért heccből kormányzónak szólít, majd a nyakörvemre pillantva évődve hozzáteszi – Jó napot, Rexi kormányzó úr!

Biccentek neki, és kacsintok is, de arra gondolni sem merek, hogy az ösvény szélére, a bozótosba invitáljam, mert félek az ezredestől. A lány tudja ezt, így aztán szemtelenül incselkedik velem. Most is felhúzza magasan a szoknyáját egészen a csípőjéig, és mutatja a tomporán lévő lila foltot: elesett. Bár csak a tompora oldalát látom, így is sejtem, hogy nincs rajta bugyi. Érzem, hogy a sliccem mögött mocorog valami.

Folytatom az utamat a völgybe, most már ketten követnek: Rexi, és Venus Ulrache. A kutya nyelvét lógatva liheg, a lány pedig, ha hátranézek, kacér mosollyal felhúzza csípőjén a szoknyát, és mutatja a lila foltot: elesett. Közben úgy nézeget rám, ahogy Tompos Fruci nézhet most a második fogásra Timotheus vendéglőjében, ahol ő is ebédelni szokott. Ha valóban ott találom, lesz hozzá egy-két szavam.

A Denyiszter medre lassan kiszélesedik, már a völgyben járunk. Fentről még mindig hallani a pásztorok kiáltásainak echóit, nem messze mögöttem pedig Venus Ulrache szólongat: Rexi kormányzó úr, várjon meg, Rexi kormányzó úr. Ilyenkor a lányra nézek, a bozótosra, de aztán mégis tovább megyek. Okkal tartok Nichi Ulrache ezredestől.

Amikor beérek a vendéglőbe, Timotheus jó alaposan szemügyre veszi a nyakörvemet, de nem szól semmit. Kérek tőle egy hatvanas szöget, hátul, a fáskamrában keres egyet, azzal végre le tudom feszíteni a lakatot, és le tudom venni a nyakörvet. Tompos Frucit nem látom, ma nem jött ebédelni. A nyitott ajtóból Venus Ulrache látszik a fogadó előtt, egy-kétszer bekiált: jó étvágyat, Rexi kormányzó úr!

Timotheus berbécstokányt készített, hozzá szederszörpöt vagy savanyú házi bort lehet kérni. A berbécstokány egyszerű étel, az a kulcs, hogy a húst jól készítsék elő. Timotheus ért hozzá: alaposan leszedegeti a juhhúsról a faggyút, majd lobogó, sós, enyhén ecetes vízzel leforrázza, csak ezután vágja fel, és kezdi el a húsdarabokat pörkölni a felhevült zsíron. Ízletes a tokány, amíg eszem, hümmögve bólogatok Timotheus felé. Van még vagy két-három vendége ma ebédre, ők is hümmögve bólogatnak. Timotheus ránk se hederít, háttal áll, és a poharait törölgeti.

Amikor végzek, az asztalon hagyom a pénzt, és a hasamat simogatva megyek ki az étteremből. Odakint felkötöm Rexi nyakába a nyakörvét, és intek neki: visszamehet az esztenához. A kutya megérti, billegő mozdulatokkal üget el a hegyoldal felé. Venus Ulrache már nincs sehol, úgy látszik megunt várni. Egyszer kétszer még a fülembe cseng a hangja, ahogy azt mondja: Rexi kormányzó úr, aztán lassan elindulok a poros úton a falu felé.

‍