„Jókai maga is modern író” – interjú Hansági Ágnes irodalomtörténésszel

A Jókai-bicentenárium minden bizonnyal azokat is a Jókai Mórról való ismereteik felülbírálására készteti, akik egyébként sem szakmailag, sem érzelmileg nem kötődnek a szerzőhöz. Az viszont, hogy a szűkebben vett szakmai közeg a közelmúltban is kiemelten foglalkozott Jókai életművével, nem csupán ennek a hatalmas és szerteágazó szövegkorpusznak köszönhető, hanem az általad kezdeményezett és irányított kutatásoknak és konferenciáknak is. Hogy jutottál arra a következtetésre évekkel ezelőtt, hogy a Jókai-kutatásnak új lendületet kell adni?

Egy fecske nem csinál nyarat. Ne érts félre, nem vagyok álszerény, és kisebbíteni sem szeretném a szerepemet ebben a folyamatban, megteszik ezt mások. A „Jókai-precedensbe” a PhD- értekezésem írása közben ütköztem bele, a kánonképződés törvényszerűségeit kutatva rajzolódott ki egy rendszerszintű anomália. Először tehát azzal kezdtem el foglalkozni az ezredforduló környékén, hogy miért és hogyan tűnt el az innováció értékelve alapján szerveződő magyar prózatörténeti kánonok narratíváiból Jókai. A másik kezdőlökést az adta, hogy az Élet és Tudomány készített egy számot A Szabó család című legendás rádiós hangjátéksorozatról 1997-ben (1959-től 2007-ig 2500 epizódja hangzott el a Magyar Rádióban), és ennek kapcsán felkértek egy rövid cikk megírására az irodalmi sorozatokról. A hazai tudományosságban akkor a szerialitás még egyáltalán nem volt téma, nagyon megszenvedtem vele, de ennek köszönhetően kezdtem el intenzíven foglalkozni a kérdéssel. Az gyorsan világossá vált, hogy amíg a szeriális közlésről vagy a tárcaközlésről nem tudom bizonyítani, hogy nem a middlebrow kalandregények megjelenési formája, hanem a 19. század második felétől az első világháborúig a globális könyvpiacon a fikciós próza alapvető és kikerülhetetlen közlési útvonala, ahogyan ez ténylegesen a helyzet, addig a Jókai-ügynek esélye sincs az újratárgyalásra. Kabdebó Lóránt egyébként sokat segített ebben is, mert amikor a témáról beszélgettünk, elmesélte egyrészt a saját kisgyerekkori tárcaregény-emlékeit, másfelől tulajdonképpen ő volt a tudós-mestereim között az egyetlen, aki arra biztatott, hogy a Jókai-„projektemet” ne hagyjam abba: az volt a meggyőződése, hogy ha Nemes Nagy Ágnes ezt olvasta esténként, és ennyire erős volt a Jókai-élménye, az nem lehetett véletlen.

A szerialitás, sorozatszerűség felől indultál tehát, de hol és hogy jelölted ki a lehetséges irányokat? Milyen szakmai irányváltásokra volt szükség a továbblépéshez?

Libgen (Library Genesis rövidítése, könyvek, file-ok szabad megosztása – szerk. megj.) előtti korszakban voltunk akkoriban: könyvtárról könyvtárra haladtam, Bécs, Konstanz, Berlin, Heidelberg, Frankfurt am Main. Egy Werner Hamacherrel folytatott rövid, de nagyon emlékezetes beszélgetés is komoly lendületet adott, azt csak évekkel később mesélte el, hogy Peter Szondi rendszeresen olvastatott a berlini hallgatóival magyar műveket, például Mikszáthot, így nem volt számára teljesen ismeretlen a magyar irodalom sem, de nagyon fontos német sajtótörténeti munkákra ő hívta fel a figyelmemet. A Pesti Napló tárcakatalógusa nagyjából egy évtized alatt készült el, akkor még nem volt Arcanum, mikrofilmeztem. 2009-ben, több mint két és fél éves parkoltatás után közölte az Irodalomtörténet a Jókai Pesti Naplóban publikált tárcaregényeiről és ezek mediális és befogadási kontextusáról szóló, A mediális környezet hatása az elsődleges kanonizációra című, állítólag „paradigmaváltó” tanulmányomat. A „paradigmaváltó” jelző attól származik, aki úgy döntött, hogy ez a fordulat nem kapcsolódhat az én nevemhez, és a cikk addig nem jelenhetett meg, amíg nem készült el egy másik cikk, amire majd lehet hivatkozni. A sors iróniája, hogy még a nagydoktori védésemen is számonkérték rajtam ezt a bizonyos másik cikket. A történet nem miattam érdekes, hanem azért, mert volt egy pillanat a kétezres évek közepén, amikor érzékelhetővé vált, hogy a 19. század kutatásában sem kerülhető el egy radikális és nagyon sok mindent más fénytörésbe helyező fordulat. Jókai regényeiről, elbeszéléseiről, illetve magáról a személyéről életében és halála után is viszonylag sokat írtak, de azt tudni kell, hogy az életmű szisztematikusan máig nincs rendesen feldolgozva, alapkutatási szinten sem, bár az utóbbi években ebben nagyon komolyan sikerült előrelépni. Elkezdtük a teljes bibliográfia összeállítását, az ITI DATA-ban létrejött a Jókai-bibliográfiai adatbázis, amelybe, hála a Dobás Kata által vezetett, kitűnő szegedi tanítványaimból álló munkacsoportnak, az OTKA-projektünk első másfél évében ezres nagyságrendben kerültek be az adatok, és remélhetőleg ezt a tempót gyorsítani is fogjuk tudni. Az 1925-ös centenárium kapcsán, sőt, a negyvenes évekig több olyan magisztrális munka is született, amelyek elindították az életmű nyelvi, filológiai rétegeinek, mediális összefüggéseinek és világirodalmi kontextusainak a feltárását, de amit Tolnai Vilmos, Zsigmond Ferenc, Hankiss János vagy Szinnyei Ferenc és Ferenczi Zoltán elkezdtek, azt a háború után nem lehetett folytatni. Évtizedekre visszavetette a kutatást az a politikai-ideológiai küzdelem, hogy Jókai része maradhat-e, és ha igen, milyen áron a magyar irodalomtörténetnek, a képzési kánonnak. Számos fontos regénye, kisregénye, novellája és publicisztikai írása van, amelyeket soha nem vizsgált senki, holott kimutathatóan óriási hatásuk volt az irodalmi nyelvre, az irodalmi műfajok alakulására, a közgondolkodásra, vagy egyszerűen a köznyelvre. Nem is beszélve a világirodalmi szerepéről, hatásáról.

Tehát több irányba is el lehetett indulni, figyelembe véve a Jókai-hagyaték nagyságát. De hogyan sikerült a tágabb szakmai közeg figyelmét is erre az újraértelmező munkára irányítanod?

Persze, roppant terjedelmű életműről van szó, de a volumenéhez mérten meglepően feldolgozatlan. Engem elsősorban Jókai nyelve, elbeszélésmódja, modernsége nyűgözött le. Konstanzban, német nyelvi környezetben olvasva A kőszívű ember fiait, egyszerűen sorsfordító élmény volt a szembesülés a nyelv (és akkor nyilván a gondolkodás) ilyesfajta komplexitásával, magyar nyelven, a 19. században. Amikor 2004-ben, Révkomáromban a Selye János Egyetemen megrendeztük az első konferenciát, akkor tehát már kb. öt éve nagyon intenzíven „jókaiztam”, de magának a konferenciának az ötlete Hermann Zoltántól származott. Én mindig rosszul álltam az évfordulókkal, dátumokkal, neki viszont eszébe jutott, hogy Jókai halálának 100. évfordulója van abban az évben, mi lenne, ha összehoznánk egy kollokviumot. Abban az első pillanattól kezdve egyetértettünk, hogy „meghívásos”, kis tanácskozást szeretnénk, és ehhez az elvhez két évtizeden át tartottuk is magunkat. Nagyon sokan meg is sértődtek. De azt világosan láttuk, hogy komoly eredményt elérni akkor tudunk, ha célzottan kérünk fel szakembereket, akik magukat a Jókai-szövegeket nézik meg közelről. 2004-ben még bőven a „fiatal kutató” kategóriába tartoztunk, és nagyon jó érzés volt, hogy azok közül, akiket megszólítottunk, mindenki igent mondott, ráadásul sikerült két világ tudósait egy asztalhoz ültetni. Az ún. „kritikavita” még nem volt nagyon távol, sok volt a seb, nyilván sokak számára megdöbbentő lehetett, hogy Takáts József és én békésen egy asztalnál ülünk. A „vetésforgósok” és a Vetésforgón kívüli 19. századosok egy asztalhoz ültetése meghozta a gyümölcsét, mert sok perspektívából, különféle módszerekkel, elvi alapokról indulva nyúltunk hozzá ugyanazokhoz a tudományos problémákhoz, és abban viszont volt egyfajta konszenzus, hogy az életmű újraolvasásra és újraértelmezésre szorul.

Móric, Mór, Maurus: Jókai című, kifejezetten fiataloknak szóló, 2020-ban megjelent életrajzod mindenképpen egyfajta kísérlet a fiatalok Jókai-képének alakítására. De a különböző fiataloknak szervezett konferenciákon is sikerrel szerepelnek általad irányított BA-, MA- vagy PhD-hallgatók Jókai-­témával. Mi a titok? Hogy lehet ezeket a sokszor terjedelmesnek tekintett szövegeket közel vinni az új generációhoz?

A Móric, Mór, Maurus a biográfia és Jókai hatástörténetének keresztezésével, az új kutatási eredmények alapján, jellemző epizódok bemutatásával próbált meg leszámolni a sztereotípiákkal, a Jókaival kapcsolatos, adatolhatóan megcáfolható tévképzetekkel. Az idén jelent meg Kiss A. Kriszta A fiú, aki mindent el akart mesélni: Egy elveszett Jókai-önéletrajz című ismeretterjesztő mesekönyve, Takács Viktória illusztrálta, kitűnően, nem véletlenül lett nagy siker. Kriszta „civilben” a Fiatal Írók Szövetségének az elnökségi tagja, egyébként Jókai Milyenek a nők? című novellaciklusával lett OTDK-helyezett, és a disszertációját, amit ősszel fog védeni, Jókai autobiografikus kisprózai szövegeiről írta. Igen szerencsésnek érzem magam, mert nagyon okos fiatalok vesznek körül, és nem csak jól képzettek, gondolkodnak, hanem jó emberek, van bennük bátorság mást gondolni valamiről, mint én. Van, amiből nem engedek, mert az irodalomtudomány szakma, szabályokkal, gondolkodni, tájékozottnak lenni a szakirodalomban, tudomásul venni, hogy a tudomány nemzetközi, az kötelező, tudni a retorikát és a narratológiát, tudni szöveget értelmezni, az kötelező. Más álláspontra helyezkedni, önállónak lenni, azt szabad, sőt nekem ez imponál. Biztosan azért, mert a mi generációnkat, amelyik még a kádárizmusban járt (részben) egyetemre, nem feltétlenül így szocializálták. Hogy mivel lehet rávenni fiatalokat hosszú, komplex 19. századi vagy századfordulós szövegek elolvasására? Elsősorban azzal, hogy olyan helyzetbe hozzuk őket: képesek legyenek ezeket a szövegeket olvasni, élvezni, megérteni. Vagyis képzéssel: az irodalmi szövegek mondatokból állnak, retorikailag rendezettek, a változó nyelv az anyaguk, ha ezzel nem tud valaki mit kezdeni, elvesztette a csatát. Annak a neopozitivista fordulatnak, amely az utóbbi két évtizedet meghatározta a klasszikus magyar irodalom kutatásában itthon, a legkomolyabb követkeménye éppen a szövegektől való elfordulás, az interpretáció, a megértés aktusának érdekében végzett szellemi erőfeszítések leértékelése. Ezzel mindösszesen az a probléma, hogy ha nem lennének a versek, a regények és a novellák, az írókra és a költőkre a kutya sem emlékezne, és semmi, ami velük kapcsolatos, nem lenne érdekes. Nemrégiben egy amúgy kitűnő fiatal kollégám azt mondta, minek megírni egy regény sokadik értelmezését. Sokkolt a mondata. A nyolcvanas-kilencvenes évek kánonkutatási boomja óta alapaxiómának számít, hogy egy irodalmi szöveget a kulturális emlékezetben tartani kizárólag valamely érvényesnek elfogadott értelmezése lehet képes. Ebből az is következik, hogy a fontos szövegeket időről időre újra kell értelmezni, minden generációnak ki kell dolgoznia a saját érvényes értelmezéseit a saját kultúrája alapszövegeiről. Szóval titok az nincsen, csak tanulás és szövegértelmezés van, a komplexitás tisztelete, akkor is, ha ez nehéz.

Mit neveznél meg a közelmúlt kutatásaiból revelatív erejűnek a Jókai-­életműre vonatkozóan? Változott-e a megítélése és milyen irányban, kialakultak-e olyan új elméleti megközelítések, amelyek másképp láttatják az eddigi felismeréseket?

Amikor az első konferencián leültünk egy nagy kerek asztal köré, a szakmában még arról sem volt konszenzus, hogy Jókai az esztétikai irodalom szempontjából nagy vagy fontos író-e, sőt. Én akkor úgy érzékeltem, hogy inkább az a nyilvánvalóan ideológiai-politikai okokból kreált értékelés volt a közmegegyezés, hogy Jókai az esztétikai kánon felől nézve zárvány, nem annyira érdekes, kvázi az egykori úri középosztály nívós lektűrjeinek az írója. Ez az elképzelés persze csak akkor fenntartható, ha a tényeket, a hatásösszefüggéseket figyelmen kívül hagyjuk, nem veszünk róluk tudomást. 2004-ben messze nem tartott ott a Jókai-kutatás, ahol ma, sokkal kevesebbet tudtunk az életmű egészéről, a hatástörténetéről különösen. Én is. Ebben a tekintetben a Jókai-konferenciák nagyjából azt a szerepet töltötték be a 19. századi magyar irodalom vonatkozásában, mint az Újraolvasó sorozat a 20. századi modernek esetében: a rendszerváltozás után próbáltuk felvenni a fonalat, közel menni a szövegekhez, és ad acta tenni a politikai döntések nyomán született irodalomtörténeti torzképeket. Jókai esetében ez nyilván azért eredményezett radikális fordulatot, mert a nyelvhez, fikcióhoz, médiumokhoz való viszonya erősen rezonált az ezredforduló olvasójának a tapasztalataira, a médiumok és a nyelv vonatkozásában egyaránt. Arra Imre László hívta fel először a figyelmet, hogy Jókai nyelvjátéka valójában Esterházy, a posztmodern nyelvfelfogásának a tapasztalatában értékelődik fel. Ennek a tapasztalatnak a birtokában vált beláthatóvá, mit is csinált Jókai a nyelvvel. De persze ez nem kizárólag a nyelvjátékra vonatkozik, a humort, az iróniát is felértékelte a posztmodern, Jókai nyelvi humorának az értékelésére az akkori ízlés biztosan nyitottabb volt, mint a modernség korábbi korszakainak irodalomfelfogása. Az első konferencia sikere indította el a sorozatot, és a legégetőbb témákon, mint a Jókai-szövegek romantikához, irodalmisághoz való viszonya, világirodalmi kontextusa, a novellisztika és az adaptációk kérdése, végigmentünk a két évtized alatt, ezekből öt vaskos tanulmánykötet született, A kispróza nagymesteréhez pedig készült egy novellaválogatás is, A Balaton vőlegényei címmel. A harmadik kötettől ezeket a Tempevölgy gondozta, a folyóirat, Tóbiás Krisztián főszerkesztő és Burza Patrícia szerkesztő stabil társszervezői hátteret is biztosítottak a konferenciasorozat számára. Ezeknek a műhelykonferenciáknak a felhívásait általában én írtam, és a tanácskozások azért is tudtak szerintem eredményesek lenni, mert a résztvevők komolyan vették az általunk előzetesen megfogalmazott kérdéseket. Vagyis nagyon alaposan meg tudtunk vitatni részkérdéseket. És: számtalan tanulmány megszületett, megíródott, ami e nélkül a közös gondolkodás, párbeszéd nélkül, amelyet a konferenciasorozat tett lehetővé, nem biztos, hogy megszületett volna. Sokat tanultunk egymástól.

Tekinthető-e összegzésnek, számbavételnek az idei centenáriumi évben szervezett tanácskozás?

A bicentenáriumi konferencia idén februárban jellegéből adódóan reprezentatív nagykonferencia volt az OSZK-ban, viszont azt megmutatta, hogy eljutottunk valahonnan valahová. A bicentenáriumi konferencia legfontosabb üzenete számomra az, hogy ma már nem kérdés: Jókai az egyetemes magyar irodalom egyik legfontosabb alkotója, aki nemcsak megteremtette a modern magyar próza nyelvét, és támogatta a századforduló fiatal modern íróinak a pályakezdését, de maga is modern író volt. Nagyjából ez most a konszenzus a kutatók között. Egyre többet tudunk a világirodalomban betöltött szerepéről, de még mindig nem eleget. A kutatócsoport következő nagy projektje ezt szeretné kicsit kimozdítani, és szerencsére fiatal kutatók is kezükbe vették a témát, Csikós Gréta kifejezetten ezt kutatja, és szépen jönnek is az eredményei. Azok a tanulmányok, amelyek Jókai nyelvének a működését tárták fel, Eisemann György írásai például, vagy Hermann Zoltán Fekete gyémántokat elemző tanulmánya, amelyből kiderül, miként teremtette meg a magyar tőzsde nyelvét ez a regény, vagy Fried István Jókai és a világirodalom kapcsolatát tárgyaló munkái, Imre László Csehov Jókai-élményét bemutató tanulmánya, Bényei Péter elemzései a Jókai-regények sokáig kétségbe vont pszichológiájáról, vagy Koós István regényolvasatai, amelyek rávilágítottak, hogy miként viszik színre a regények a személyiség szóródását, szétesését, ami egy jellemzően modern tapasztalat, kulcsszerepet játszottak abban, hogy a Jókai-kép ma már nem olyan, mint amilyen 2004-ben volt.

Melyek tehát azok az aspektusai az életműnek, amelyek manapság nagyobb figyelmet kapnak, mint korábban?

Azt gondolom, a Jókai-próza modernsége és világirodalmi beágyazottsága. A kisprózai műfajok is újabban kerültek a fókuszba, a kisregénytől a novellákon át a különféle publicisztikai műfajokig. Ezekben a fikciós és nem-fikciós szövegekben egyaránt már az ötvenes évektől folyamatosan felbukkan az első személyű elbeszélésmódhoz kapcsolódva az autofikció, amely a nyolcvanas évek kisregényeiben domináns beszédmóddá válik.

A végére visszatérnék egy személyesebb oldalára a Jókai-vizsgálatnak. Lett, lettek-e személyes kedvenceid az életműből? Mit ajánlanál azoknak, akik most kezdik Jókai újrafelfedezését? Honnan induljanak?

Nehéz erre a kérdésre válaszolni. Bármikor, bármit felütök, örömöt okoz az olvasása. Mint minden írónak, természetesen Jókainak is akadnak kevéssé sikerült szövegei, de a „jókais” hang és nyelv, a nyelvi leleményesség, a nyelv élvezetének és a gondolkodásnak a szabadsága minden szövegén átüt. Ebben is leginkább Esterházyhoz tudom hasonlítani. Az A ki holta után áll boszút című kisregénye nem azért tűnik számomra kulcsműnek, mert az elégetett, de megsemmisíthetetlen kézirat Bulgakovtól is ismerős motívumára épül. A kisregény valójában azt viszi színre, hogy miként rekonstruálja az idős író az első, megsemmisültnek hitt novellája megírását, annak a szövegnek a születését, amelyről valójában el is feledkezett, hogy az irodalmi szöveg milyen alkotói döntéseken keresztül jön létre, és hogy mennyire instabil és esetleges az, amit „szövegnek” nevezünk. Aki vissza szeretne találni Jókaihoz, annak a novellákat ajánlom, Az én galambom nem vált porrá mesterien megírt (ma azt mondanánk) „thriller”, amelynek természetesen nem a gyilkos vagy áldozat, hanem a nyelv a főszereplője. A regények közül a Szeretve mind a vérpadig vagy a Nincsen ördög, A tengerszemű hölgy nagyon jó belépőolvasmányok lehetnek Jókai regényvilágába.

‍

‍