„Jókait élvezni kell, olvasni kell, nem bírálni!”

Életrajzkísérletek, „babszemek”, kuplék, kópénovella-kísérlet és pikareszk regény. Jókai főbb prózapoétikai sajátosságai a századforduló előtt, majd megújuló, kísérletező jellege a századfordulón. Jókai modernségbe való áthajlása és Jókai-(félre)értelmezések. Jókai csodálata, mítoszrombolás, és a gazdag életmű következetesen más fénytörésben való interpretálása. Fried István Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok című tanulmánykötetét tartja az olvasó a kezében, amelyben a szerző korábbi értelmezéseihez (Az öreg Jókai nem vén Jókai, 2003; Jókai Mórról másképpen, 2015) hasonlóan a bevett és közismert Jókai-portréhoz képest merőben más „mesemondót” láttat.

Fried István ezúttal az író kései műveinek világába kalauzolja a befogadót, és a tudományos expedíció során olyan, eddig szinte kiaknázatlan témakörökre irányítja a figyelmet, amelyek nagyító alá helyezése a szerző szerint alapjaiban változtatná meg a Jókai-kutatást, és főleg a kései életművel kapcsolatos koncepcióinkat. A szerző már a felfedezőút elején hangsúlyozza, hogy Jókai nem gyömöszölhető bele sem abba, amit magáról tételez, sem abba, amit mások állítanak róla. Mint kifejti, az alkotót legtöbbször romantikus klisék szerzőjeként emlegetik, vagy éppenséggel a realizmus és naturalizmus prózapoétikai sajátosságait kérik rajta számon. A Jókai-életmű fáradhatatlan kutatója elfogadja a folytatódó romantika tézisét, de nem húzna egyértelmű választóvonalat a romantika és a modernség közé, meglátása szerint ugyanis sokkal gyümölcsözőbb lenne, ha nem a valahova bizonyosan besorolhatóság miatt kapna Jókai elismerő vagy elmarasztaló minősítést.

„Jókai Mór életrajza megírhatatlan” – rögzíti Fried István, mégis a tudományos expedíció első és egyik leghangsúlyosabb állomásaként az író életrajzainak poétikai elemzésére irányítja az olvasó figyelmét. Hangsúlyozza, hogy mindenik életrajzkísérlet önmagában érték, és más-más perspektívából, illetve életszakaszban láttatja Jókait. A rövidebb és terjedelmesebb epikai alkotások árnyalt vizsgálata érdekében sajtóműfaji és lírai alkotásokat is segítségül hív, illetve ezeket a korabeli politikai és társadalmi kontextus függvényében tárgyalja. A kötet során, de különösen annak első részében többször is nyomatékosítja, hogy ahogyan Jókai fokozatosan öregedik ki a közéletből, több elbeszélői és regényírói teret szentel a saját életének, korábbi munkáit értelmezi és lép velük dialógusba, ugyanakkor nagymértékben épít a 18. századi hagyományra, a közköltészeti és prózai örökségre, a 19. századi populáris irodalom regisztereire, de tovább is gondolja azokat. Példának okáért a Rab Rábyból olyan passzust idéz, ahol a memória és fantázia összjátékából bontakozik ki a „magántörténet”, A cigányasszony jóslata rövidtörténetben pedig a szülői örökségen túlmenően rámutat az anekdotikus történetvezetésre, illetve megkockáztatja annak kijelentését, hogy ebben a szövegben ott munkál az írói pálya és ezzel egy időben az irodalom allegóriája. A Sohasem egyedül című szöveg révén a szerző nemcsak azt láttatja, miként válhat az emlékezés életrajzi elbeszéléssé, hogyan alakítják a véletlenek a szöveget és az írói pályát, miként egyesülhet több megkezdett, de be nem befejezett történetszál egy elbeszéléssé, hanem azt is érzékelteti, hogy a jubileumi kiadásban közölt és más elbeszélések közé rejtett önéletrajzi rövidpróza az „egyik” Jókait tárja az olvasó elé, létezik azonban egy „másik” Jókai is, akinek vágytárgyai ismeretlenek, hiszen Fried István szerint az már az irodalom területe. Az én életem regénye első olvasásra azt sugallhatja, hogy Jókai a korábban említett novellái után regényes formában és a maga teljességében rögzítette élete eseményeit. Fried István pedig ezt az olvasói elvárást némileg árnyalja, érthetővé teszi: rámutat ugyanis arra, hogy valószínűleg kiadói megfontolásokból (gazdaságosságra való törekvés) a szöveg nem önállóan jelent meg, hanem A hajdani Nemzeti Színházról című emlékezéssorozattal, ráadásul szerkezetileg Jókai két házasságának története keretezi az 1848/49-es eseményeket. Fried hangsúlyozza, hogy ez a szöveg nemcsak eltörli a regény és életrajz közti ellentétet, hanem anélkül válik Jókai életének összegzésévé, hogy a teljes életét summázná és korábbi autobiografikus jellegű szövegeit kétségbe vonná.

Mint az Fried úttörő kötetéből kitetszik, Jókai „babszemeknek” nevezte a rövidtörténeteit. A felfedezőút második állomásaként a kötet szerzője ezeket helyezi fókuszba. Felhívja a figyelmet a rövid történet és rövidtörténet különbségére, rögzíti a műfaj jellemzőit és rámutat arra, hogy Jókai esetében inkább a zsáner 20. századi megvalósulását szükséges alapul venni az értelmezéshez. Fried kifejti, hogy a hiányosan fennmaradt noteszek, amelyekbe Jókai a „babszemek” ötleteit jegyezte fel, meglehetősen szórt tematikát tükröznek, ugyanakkor elemzésükkor elengedhetetlen annak figyelembevétele, hogy keletkezésüket a hírlapirodalom és az anekdotagyűjtemények nagymértékben meghatározták.

A tudományos expedíciót folytatva a Jókai-kutatás egyik fehér foltjára kaphat rálátást az olvasó: a politizáló, szatirikus Jókai munkásságára. Fried István azokra az élclapokban napvilágot látott politizáló-didaktikus-szatirikus-humoros, sejtető, körülírást és nem ritkán kettős párbeszédet alkalmazó versekre irányítja meggyőzően a figyelmet, amelyek könnyen rokoníthatók a főleg operettek révén polgáriasuló kupléval. A szerző néhány rövidebb és egy hosszabb kuplét vizsgál, majd rámutat arra, hogy a Jókai-kuplék kronologikusan, egy kötetbe összegyűjtve olyan korképet kínálhatnak – még ha politikai és társadalmi aspektusok torzító tükrében is –, amelyek példának okért a politikatörténet számára elengedhetetlen fontossággal bírhatnak.

A felderítőút negyedik területeként olyan, a kései Jókai-művekkel kapcsolatos aspektusokra irányítja a figyelmünket a szerző, amelyek akár a tanulmánykötet esszenciájának is tekinthetők. Ebben az értelmezési keretben az olvasó számára nemcsak az kerülhet árnyaltabb megvilágításba, hogy Jókai történelmi regényei milyen forrásokra hagyatkoznak – a történetírás mellett ugyanúgy építenek emlékiratokra, anekdotagyűjteményekre és populáris regiszterekbe sorolható forrásokra –, a cselekményalakító tényezők között milyen vezérmotívumokat találhatunk – egy hajszál vagy egy burnótos szelence –, hanem arra is rádöbbenhet az érdeklődő befogadó, hogy ami az évszázados, főleg a Jókai-pályát lezáró darabokat tekintve elmarasztaló kritikát eredményezi, az nagyrészt Gyulai Pál egy életen át nem takarékoskodó Jókai-bírálatának „köszönhető”. Fried István szerint amit az olvasónak valóban tennie kellene, az Erdélyi János tanácsában rejlik: „Jókait élvezni kell, olvasni kell, nem bírálni.”

Fried a kötet újabb elemzési keretét a századfordulós Jókai-regényekkel nyitja. Rávilágít arra, hogy a 19–20. század fordulóján Jókai nemzetközi elismertségnek örvendett, azonban magánéleti és irodalmi elmagányosodással kellett szembenéznie. Fried úgy érvel, hogy noha Jókai nem vélekedik kedvezően az újonnan hódító irodalmi irányzatokról, műveiben mégis dialógusba lép velük: tematikai vagy szerkesztési elveiben reagál azokra. A kötet szerzője hangsúlyozza, hogy a kései Jókai-próza a változó világ kihívásaira felel, nem riad vissza a triviális elemek és fordulatok felhasználásától, mégis egyszerre folytatja, rétegzi, módosítja a romantikából kölcsönzött elemeket, tehát teljesen nem szakadnak el azoktól.

A Jókai-életmű kísérletező jellegére Fried egy rövidebb és egy hosszabb pikareszk sajátosságokat mutató szöveggel is rámutat. Először A véres kenyér című novellát helyezi górcső alá és kifejti, hogy leginkább a kópénovella kísérlete merül föl benne, ugyanis a narratíva tetőpontján az elbeszélésmód megtörik és tónusváltás következik, ráadásul Fried szerint a főhős nála „kópébb” szereplőkkel találkozik. Ezt követően a szerző Szép Mikhállal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy Simplex karaktere révén közelít a mű a pikareszk történetekhez, azonban Jókai túl is lép ezen a mintán.

Fried István a tudományos expedíciót nem zárja le kötete végén – ahogyan a Jókai-életművet sem egy letűnt kor alkotásaiként értelmezi –, sőt olyan kutatási területekre irányítja a nyitott befogadó figyelmét, amelyek mindeddig csak részben kerültek az irodalomtörténeti kutatások homlokterébe, mégis megfontolandó javaslatokként szolgálhatnak egy „megíratlan, de elképzelhető Jókai monográfiához”.

Fried István Herder-díjas irodalomtudós 90. születésnapja alkalmából megjelent kötete kritikusan, de mégsem egyoldalúan, kortárs értékelő perspektívát működtetve, világos és pontos értelmezéseivel sarkallja az olvasót a Jókai-életművet lezáró darabok (újra)-olvasására. Többféle termékeny értelmezési szempontot felsorakoztatva mutat rá a Jókai-életműnek arra a tematikai és nyelvi gazdagságára, amely figyelmes, aprózó, körültekintő olvasás révén nem egy hanyatló, önmagát egyre ismétlő, hanem folyamatosan megújuló, társadalmi, kulturális és politikai változásokra érzékenyen reagáló és kísérletező Jókait mutat.

Fried István: Jókai Mór életrajzai és más furcsaságok. Tiszatáj Alapítvány, 2024.

‍