Kígyó a völgyben (rövidprózák)

Kígyó a völgyben

Elfogadtam a meghívást, hogy néhány hetet eltöltsek a kis göcseji falu vendégházában. Sokáig hezitáltam, mert ott van a saját házam a dombok között, alig fél órára a lakásomtól. Ha csendben, nyugalomban akarok dolgozni, tökéletesen megfelel. Csendben, ha kikapcsolom a telefont. Végül egy reggeli üzenetáradat és híváslavina győzött meg. Egy óra is elment a válaszadásra és a beszélgetésekre. A faluban nincs térerő és mobilnet! Egy pont van, a régi iskolaépület mellett, egy nyárfa alatti padon, ahol lehet netezni. Esténként az a néhány fiatal, aki a településen él, felbukkan itt, és pörgetik a TikTokot és az instát, vagy az idősebbek jönnek facebookozni. Pedig ez a pad eredetileg sokkal valóságosabb szerepet töltött be. Mikor az iskola megszűnt, az épületben kisbolt nyitott. A férfiak kocsmaként is használták az üzletet. Sört vettek, leültek a padra. Ittak és beszélgettek. Tárgyi mementóként rozsdás sörnyitó lóg az alsó ágra kötözve. Marad, míg el nem porlik.

Egy álmos augusztusi kedden érkeztem meg. A busz két kilométerre tett le a falutól, a bőröndömet húztam magam után a kátyus bekötőúton. Öreg erdő hűvöse enyhítette a nyári meleget. A százéves körtefa árnyékában megálltam, rágyújtottam, még tíz perc zötykölődés várt rám a házig. A tornácos épület előtt szoknyás harangláb állt, ott várt rám a polgármester asszony. Megmutatta a szobámat, jó pihenést és munkát kívánt. Halkan és keveset beszélt, ezt nagyra értékeltem. Elég volt a harsány városi párbeszédekből. Kipakoltam, nescafét kevertem langyos csapvízből, cukor nélkül. A bögrével és egy jegyzetfüzettel kiültem a kertbe, ahonnan ráláttam a patakvölgyre és a legelőre. A borzdereseket figyeltem, hallgattam a csendet, azt az eredeti nyugalmat, amit már elvesztettem, és még itt is csak néhány pillanatra élvezhettem, mert fel-felzúgott egy motoros fűkasza vagy fűrész, de most valahogy ez sem zavart. Elaludtam. Mikor felébredtem, éreztem, hogy valaki figyel. A pásztorkutya volt, egy sinka. Nem jött a közelembe, a patak partján ült, onnan nézett rám. Szemeivel végig követett, amíg visszamentem a szobámba. A tornác egyik sarkába szőtt sűrű pókhálóban alig arasznyi siklót vettem észre. Kiszabadítottam. Hálából az ujjamba harapott.

Csak a Szentírást és két Mózes Attila-kötetet hoztam el magammal. A sinka nyugtalanított, fellapoztam az Egyidejűségeket. Megborzongtam. A rossz érzést elűzendő, írni kezdtem. Végül is ezért jöttem. Alig egy bekezdést sikerült csak kipréselnem magamból. Az ujjaim megálltak a billentyűzet fölött, tudtam, hogy a nap ezzel betelt, nem tudok többet írni. Lecsuktam a laptopot, és elindultam sétálni.

Megálltam az ezüst nyárnál, és leültem a padra. Megpöcköltem a sörnyitót, figyeltem, ahogy elhal az ingamozgás. Majd újra. Az épület mögött már kezdődött az erdő. A vastag fatörzsön méregzöld borostyán tekergőzött, szorító fojtása fullasztotta a fát. A sinka parázsló tekintetét éreztem a tarkómon.

Reggel hangos beszélgetésre ébredtem. Egy gazda panaszkodott a polgármester asszonynak. Eltűnt az egyik marhája az éjjel, a kutya üvöltött, de hát üvölt az a rókára és a sakálra is, mondta feldúltan, azok nem árthatnak a tehénnek, a Zoliék mangalicái közül is hiányzik már három, az öregasszonyok a kígyóról suttognak.

Kígyó? Milyen kígyó? Gyorsan felöltöztem, de mire kiléptem a házból, nem találtam senkit. A padhoz siettem, rágyújtottam. A telefonomon rákerestem a falura. A Wikipédia megemlítette a település egyik legendáját, hogy élt egy hatalmas kígyó a patakvölgyben, ami el-elrabolta a jószágot, de volt, hogy kisgyereket is magával ragadott a föld alá. Gondoltam, megnézem magamnak ezt a völgyet, amit csak Kígyó-ároknak hívnak a helyiek. Leereszkedtem a csúszós meredélyen, a sinka néhány méterrel lemaradva követett.

Jólesett a séta, addig sem kellett írnom. A gondolataim viszont beindultak. Egy történet állt össze a fejemben. Pár skiccet felvezettem a jegyzetfüzetbe, ezekből már könnyen összerakom a szöveget. A patakban csak csordogált a víz, alig bokáig ért. Levettem a cipőmet, és belegázoltam. A folyásiránnyal ellentétesen elindultam. A bőrömet simogatta a vízfelszín, de valami más is. Hosszú vízisikló ért hozzám. Felordítottam, a kutya vadul csaholni kezdett. A nádszálak megrezegtek. Kezemben a cipőmmel, csak úgy mezítláb vágtam át a völgyön. A talpamat vágta az út menti kavics, égette az aszfalt. Az egyik ház ablakában meglebbent a függöny. A faluban megállított egy öreg.

– Most ne sétálgasson egyedül az árokban.

A hideg futkosott a hátamon, de írni azt legalább tudtam. Az éjjel majdnem be is fejeztem a tervezett novellát, csak a vége hiányzott. Másnap a szokásos sétámra indultam. A sinka most már a teraszon várt, és el sem mozdult mellőlem.

Azonosság

Képtelenség felismerni a különbséget. Nézem őket, cserélgetem az asztallapon, hunyorítok, közel emelem a szememhez. Semmi eltérést nem látok. Egy fizikai fénykép és egy fekete-fehér fotó a telefon képernyőjén. Ez egyiket én készítettem húsz évvel ezelőtt, a másik a Fortepan archívumában.

A két arc ugyanaz. A frizura mutat némi eltérést, de alapvetően megegyezik. A régi fotográfián kicsit hosszabb a haj, talán pár centivel. A szín nyilván pontosan nem beazonosítható, de kétségkívül ugyanaz a gesztenyebarna. A homlok alabástromragyogás. A szemöldök íve, szélessége, sőt sűrűsége is megegyezik. A két szempár tökéletesen egyforma, keletiesen vágott, ítélkező, vesébe látó. Az orr az átlagosnál egy leheletnyivel nagyobb, arisztokratikus cimpával. A száj csücsörít, az ajkak sarkában ironikus félmosoly. Az állon jellegzetes gödör. A nyak vékony, Kleopátra-kecses. A ruha az egyetlen, ami – természetesen – különbözik. Itt látszik csak feltűnően az ötven év különbség. Míg a saját fotón szűk farmer, fehér ing hajszálvékony világoskék csíkokkal, a fekete-fehér fényképen térdig érő szürke szoknya, fehér blúz, harisnya, csatos cipő. A háttér azonos, apró eltérésekkel. Szökőkút, meztelen nőszoborral, mögötte lassan emelkedő szűk utca, jobbra téglafallal körülvett temető, a közepén kápolna.

Képtelenség. A két nő azonos, nem rokonok, nem nagymama fiatalon és az unoka. Eredeti azonosság. Lehetetlen.

Mindkét képet nagyobb méretben is kinyomtatom. Alaposan megvizsgálom négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre. Nagyítóval is átnézek minden részletet. A régebbi fotón a lány mögött vajszínű Warszawa parkol. A szélvédőn egy férfialak tükröződik. Még jobban felnagyítom. Egy fiatal férfi szürke zakóban fotózza a lányt. Én vagyok az.

‍