Kiizzadni a középszert

Megszületünk, felcseperedünk – közben megtanulunk szeretni, nevetni, beszélni, hazudni, táncolni, gyászolni –, és végül meghalunk. Erről szól az élet. A színház meg az élet tükre. Közhely, csupa közhely.

Wilder nagy feladatra vállalkozott, amikor a legnagyobb toposzok dramatizálására adta fejét – itt nyer jelentőséget a dráma epikussága. A szerző üres színpadot ír elő, és közvetlenül szólaltatja meg az ügyelő (narrátor) figuráját – időben előre- és visszautalva, néha még „rendezői instrukciókat” is adva, emlékeztetve a nézőket arra, hogy amit látnak, nem a valóság, hanem csak színház. A szöveg színrevitelekor Jesca Prudencio egy még brechtiánusabb irányba húz: teljes mértékben mellőzi a kellékhasználatot, a tárgyakat gesztusok és pantomim helyettesítik. Ezt a módszert Wilder darabjának színrevitelekor sokan alkalmazták már, ami nem csak azért izgalmas, mert Prudencio így tudatosan kapcsolódik egy epikus hagyományhoz a gondolati tartalom kiemelésével, hanem mert a színészi gárdának láthatóan felszabadító és termékeny kihívást jelent. Nagy meglepetés számomra, hogy a szokatlan módszer milyen intenzív színpadi jelenlétet generál, mennyire erősíti az összjátékot.

Bocskai Gyopár látványterve letisztult és provokatív – a szereplőket világos, földes árnyalatú jelmezekbe, lenge bézs, krém és homokszín ruhákba öltözteti, valamint finn szaunává alakítja a színteret. A szauna „padjai” dobozként mozgathatóak, dinamikus térhasználatot kínálva, hangsúlyozva a kispolgári lét és a szürkeség fojtogató, izzasztó voltát. Mintha ebben a purgatóriumszerű hőkamrában való lézengés esélyt adna arra, hogy verítékünkön keresztül középszerűségünk is távozzon az egyéb méreganyagok mellett.

Szaunában nem szökdécselünk, törülközőt terítünk magunkra, belassulunk, mint macska a nyári melegben – ilyen tempóban játszódik a néha már-már vontatottnak tűnő előadás is. A szereplők végzik mindennapi teendőiket, mindenki a maga ritmusa szerint, és néha összeakadnak a térben. Ilyenkor jönnek létre azok a feszültségek, amiket a realitásban kínos pillanatoknak nevezünk. A színpadon létrejövő mély csendek, bizonytalan interakciók, szorongató eseménytelenségek teszik olyan életszagúvá – az elidegenítő kísérletektől, metaszínházi eszköztártól függetlenül – ezt a produkciót.

A három felvonás alatt a Grover’s Corners nevű kisváros polgárainak hétköznapjaiba, szerelmi életébe és gyászfolyamataiba nyerhetünk betekintést. A városon és az élet különböző ciklusain az ügyelő vezet minket végig, akit Albert Csilla alakít nem kis bravúrral – metamorfózisai, melyekben narrátorból néha csekély epizódszereplővé válik: lebilincselőek. A házasságjelenetnél, mint sok addigi pillanatban, kiszól a közönséghez, most öreg lelkipásztorként, nem mellesleg sziporkázón. Beszéd közben szinte automatikusan reszkető alsó ajka, rekedtessé torzuló hangja, szoborszerű görnyedtsége minden bizonnyal nem egy ember emlékezetébe vésődik bele hosszú időre. Wilder szövegkönyvéhez képest itt az ügyelő egy pillanatig sem tűnik el a játéktérről, ő az örök jelenidejűség.

George Gibbs (András Gedeon) és Emily Webb (Román Eszter), az ifjú szerelmesek, a provinciális Rómeó és Júlia – a tárgyalt előadásban ők hozzák létre a legtöbb olyan megragadó színházi pillanatot, amitől az ember nem veszíti reményét a jól kivitelezett, ízléses romantikus interakcióban, érzelmes jelenetekben. A végső döfést mégis Román Eszter temetőjelenet-beli halálmonológja jelenti, melyet mezítlábasan (!) császkáló, kedélyesen cseverésző halottak között recitál. Figyelemre méltó eszköz Prudencio részéről, hogy aki átlép a másvilágra, az elveszíti lábbelijét, közvetlen kapcsolatba kerülve így a színen elszórt, finom homokkal. Olyan másvilág ez, amiről nem tudunk abszolút értékítéletet mondani, de ami biztos, hogy nem békés és végképp nem üdvözítő. Simon Stimson (Buzási András), a részeges kántor kényszeresen fényezi saját sírkövét – ha már életében nem moshatta le magáról a foltokat, legalább a végtelen vezeklés dimenziójában kísérelje meg.

Jól kidolgozott, finom gesztusok, gondosan előkészített, apró vizuális metaforák, intelligens, értő dramaturgiai munka kérdése csupán, hogy eléri-e a maga elé kitűzött célt egy előadás, teljesíti-e ígéretét. Könnyelműen válaszolhatnám azt, hogy hiányérzet nélkül tértem haza A mi kis városunk után.

Közhely, csupa közhely, de micsoda metaszínházi hommage ez a kisembernek!

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Thornton Wilder: A mi kis városunk. Fordította: Benedek Marcell, Kozma András. Rendező: Jesca Prudencio. Szereplők: Albert Csilla, Kardos M. Róbert, Varga Csilla, András Gedeon, Daradics Hannah, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Román Eszter, Kiss Tamás, Laczó Júlia, Pethő Anikó, Laczkó Vass Róbert, Buzási András, Dimény Áron. Dramaturg: Vajna Noémi. Díszlet- és jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Rendezőasszisztens: Csengeri Orsolya. Előadásvezető: Albert Enikő. Hangterv: Hal­mágyi Norbert.

‍