.svg)
Csupa rubin, smaragd, gyémánt lesz ott, üti meg a fülem, Olgi magyaráz valamit anyának a nagyszobában, árut hozott. Végre téli vakáció van, végre havazik, és ragad is a hó, már kipróbáltam, a párkányon gyúrtam egy kicsi hóembert. Annyi hóból csak kétemeletesre futotta, a feje ráadásul lapos és pici. Tettem neki gombszemet, orrnak viszont nem volt ötletem, mert egy murok túl nagy lett volna, úgyhogy végül csak egy fél gyufaszálat szúrtam bele. De picit bagolyfejű, túl nagyok a szemei. Éppen azon tanakodtam, mit kezdjek vele, mikor Ákos lentről integetni és kiabálni kezdett, hogy menjek le a blokk elé.
Szóval éppen hógolyózni készülök, csak azért kukkantok be a szobába, hogy szóljak, megyek. Akkor figyelek fel arra, amit Olgi mond. Hűha, miféle kincsekről lehet szó, leszek egyből kíváncsi, maradnék még, hogy kihallgassam őket, de már fel vagyok öltözve, anya sürget, hogy induljak, különben bemelegszem. Ahogy kilépek a lépcsőházba, még megpróbálom az ajtóra tapasztani a fülem, hátha hallom, mit beszélnek, de abból, ami kiszűrődik, nem tudok kihámozni semmi értelmeset. Úgyhogy elindulok lefelé, lassan, nem rohanok a lépcsőn vagy csúszom a korláton, ahogy szoktam, nem szököm át az utolsó négy fokot, mert még mindig töröm a fejem. Miféle drágakövekről lehet szó? És főleg, hol lehet az ott? Mikor leérek, és nyitom a lépcsőházajtót, egyből repül felém Ákos első hógolyója, a blokk előtti padon pedig már egész rakás áll, Ákos támadásba lendül. Úgy dobálja őket egymás után, mintha golyószóróból lőne, úgyhogy nincs már időm tovább gondolkodni, nyomban fedezékbe rohanok.
A kocsink lesz a fedezék. Mert most már nekünk is van, Dacia Novát hozott az angyal. Igaz, kicsit hamarabb érkezett. Anyáék szerint azért, hogy majd karácsonykor ne kelljen annyit cipekedjen, ne legyen olyan nagy a csomagja. Úgyhogy én már henceghetek az ajándékommal. El is dicsekedtem mindenkinek, hogy annyira jó voltam, hogy nem játékautót kaptam, hanem igazit, és még a karácsonyt se kellett kivárjam. Irigyeltek is a legtöbben, csak páran mondták, hogy hülyegyerek vagyok, nem is az enyém az autó, ha nem vezethetem. Úgyhogy egyszer majdnem elemeltem a slusszkulcsot, hogy megmutassam nekik, én is vezetem, csak apának a zsebében volt még házkulcs, pincekulcs meg egy csomó apró, és ahogy próbáltam kitapogatni, apa felfigyelt a zörgésre, és leszidott.
Pedig tényleg megígérte, hogy majd odaülhetek a volánhoz és vezethetek. Még akkor ígérte, mikor megjött a kocsi, és én rettenetesen elkenődtem. Mert azt mondták akkor anyával, hogy ilyen nagy ajándék mellé, mikor tényleg jön az angyal, már csak édességet kaphatok. És ez nem volt igazságos, mert a kocsit egyáltalán nem én akartam. Én Monopolyt szerettem volna. Néztem rájuk elkámpicsorodva, mire apa vigasztalni meg biztatni kezdett. Hogy sokat fogunk majd kirándulni, és ha megyünk mamáékhoz falura, nem kell többet kiálljunk az integetőbe, esőben, szélben várjuk, hogy felvegyenek, csak gondolunk egyet, és máris pattanunk kocsiba. Sőt, ha akarom, még a vezetést is kipróbálhatom, mamáéknál a kertben. Ez mind jól hangzott, de nem tudott megvigasztalni, én a társasnak sokkal jobban örültem volna. Akkor találta ki apa, hogy készít nekem egyet. Vagyis hogy készítünk ketten. Azt mondta, én gondoljam ki a témát, ő pedig majd kifundálja a szabályokat. Társasjátékot nem lehet készíteni, csak venni, gondoltam, de azért duzzogva azt mormogtam, hajókat akarok bele és kincses szigetet.
Hinni viszont most az egyszer nem hittem neki, már azon gondolkodtam, hogy szólok István bátyának. Ő jóban van mindenkivel. Mindenkivel, aki számít, úgy mondja. Például a rendőrökkel. Szoktak is bulizni nála a Bálványoson, ezért tud bármit elintézni, például hogy ne kapjon büntetést, ha részegen vezet. Nem tudom, az angyal szokott-e nála bulizni, de az olgis eset után azt mondta, vele is jóban van, ha hallgatok arról, amit a múltkor láttam, kérhetek karácsonyra bármit, el lesz intézve. Szóval már azt latolgattam, hogy szólok neki, mikor apa előállt az ötlettel.
Arról fog szólni a játék, mondta, hogy hajóútra indulunk a tengeren. Néha szigetekre bukkanunk, ezért a pályán szárazföld és tenger is lesz. A szigetek kincseket rejtenek majd, mindenik másat. Aranyat, gyémántot, smaragdot, rubint. Ha a sziget szakaszán kincses mezőre lépünk, magunkkal vihetünk egy ládával, de ha nem, vissza kell térni a szakasz elejére, nem lehet üres kézzel elhagyni a szigetet. A tenger meg veszélyeket rejt majd, lesz vihar-, zátony- és kalóztámadás-mező. Aki előbb ér vissza kincsekkel megrakodva a kikötőbe, az nyer.
Tetszett az ötlet, de én még mindig gyanakodtam. Apa viszont már hozta is az amwayes dobozt, azt vágtuk szét pályának. Aztán elő kellett vegyem a vízfestékeimet, a tengert én mázoltam kékre, apa pedig kincsesládát és pálmafát rajzolt a szigetekre. Bábunak meg apró papírhajókat hajtogattunk színes zászlókkal. És ahogy megszáradt a festék a kartonon, máris elkezdtük a játékot. Még anya is beszállt, félretette az amwayes könyvet, pedig máskor minden este azt bújja. És minden kört én nyertem.
Szóval ahogy leérek, egyből rohannom kell a kocsink mögé fedezékbe, hócsatát vívunk Ákossal. Előbb csak távolról dobáljuk egymást, aztán jön a közelharc, kiakasztjuk egymást, hempergünk a hóban, csuromvíz lesz mindenem. Teljesen kipurcanva és szétfagyva megyek fel, anya rögtön rám parancsol, hogy vegyek forró lábvizet. Tartom a lábam a gőzölgő mosdótál peremén, várom, hogy anya hozzon még bele hideg vizet, mikor ismét eszembe jut, amit hallottam. Elhatározom, hogy kiderítem, miféle drágakövekről van szó. Hogy ne legyen feltűnő, bekapcsolom a tévét, úgy teszek, mintha teljesen belemerülnék az esti mesébe, és épp csak véletlenül jut eszembe rákérdezni, hogy hol lesz a sok gyémánt, amiről Olgi beszélt. Anya azt feleli, Brassóban, az Amway-szemináriumon, ahova hétvégén készülnek. Felcsillan a szemem.
Addig is vártam a brassói hétvégét, mert anyáék azt ígérték, ott aludhatok Sziláéknál, és már előre elterveztem, hogy viszem az új társast meg a titkos petárdakészletemet. Azért titkos, mert anya nem tud róla. Fél, hogy szikra szökken a szemembe, vagy leviszi a robbanás az ujjam, úgyhogy ilyenkor decemberben, mikor játszani indulok a blokk elé, mindig megígérteti velem, hogy nem veszek petárdát a kezembe, én meg hajtogatom, hogy jó, jó, de nem ígérem meg, úgysem tudnám betartani. A készletem a debaréban van elrejtve, régi újságok alatt egy cipősdobozban. Van benne mindenféle petárda, kicsi, nagy, zsinóros és gyújtófejes. Azért akartam magammal vinni, hogy Szilával végrehajtsunk valami jó kis akciót. Ők tavaly szilveszterkor a lépcsőházba is bedobtak egyet, aztán elrejtőztek a pincefeljárathoz, onnan lesték, hogy özönlik ki a lakásokból a sok riadt ember, ők meg halálra nevették magukat. Ezt én is szerettem volna kipróbálni, de most, hogy hallottam a drágakövekről, még annál is jobb ötletem támad.
Mire eljön a hétvége, kidolgozom a tervet. Már amit tudok belőle. Mert egy csomó fontos részlet még nem derült ki, anyáék sem tudták a választ, hiába faggattam őket. A lényeg, hogy szükségem lesz petárdára és segédekre. Szóval mindenképp be kell avassam Sziláékat. Már azt is elképzeltem, hogy el lesznek ragadtatva, mikor meghallják, milyen döfin kieszeltem mindent.
Szombat reggel vattafehér az ég, mikor indulunk Brassóba, már kóvályog a levegőben néhány hópihe. Ez még kapóra is jöhet, gondolom, sőt, az lenne a legjobb, ha egész éjszaka szakadna, és eltüntetné majd a lábnyomainkat. De a havazás nem vár éjszakáig, egyre sűrűbb lesz. A szél süvít, a hó meg már nem is hull, hanem lentről iramodik meg vagy száguld nyílegyenesen. És nincs már út vagy ég, csak fehérség. Anya fel-feljajdul, ne forduljunk vissza, kérdezgeti, apa szorítja a kormányt és előregörnyed, végül lehúz az út szélére. Megrémülök. Ez nem volt benne a pakliban, még a végén dugába dől a tervem. Várunk, közben anyáék tanakodnak. Drága mulatság a szeminárium, főleg ha el se megyünk, dohog anya, mégis inkább hazamenne. Apa gondterhelten les előre, oldalra, hátra. Aztán ahogy csillapodni kezd a hóvihar, lassan araszolni kezdünk. Ujjongok, Brassó fele.
Mikor behúzunk a blokk elé a parkolóba, apa hosszan dudál, vidáman mosolyog melléje. Anci nénjéék ablakában feltűnik egy fej, és mire a kocsiból kikászálódunk, már nyílik is a lépcsőház ajtaja, mind kitódulnak. Hála az égnek, kiabálja Anci nénje már messziről, hóviharban jöttetek? Anya maga elé tartja a kezét, tenyérrel lefele, úgy mutatja, hogy még mindig remeg. Nem volt olyan veszélyes, legyint apa magabiztosan, aztán terpeszbe áll, csípőre tett kézzel várja, hogy mindenki odagyűljön megcsodálni a Novát. Ionel bátya körbejárja, bólogat, aztán a motorházat veszik szemügyre. Anci nénje aggódva fordul anyához. Kölcsönvenni ilyen bizonytalan időkben, csóválja a fejét. Közbe akarok vágni, hogy a kocsit nem kölcsönvettük, hanem a miénk, az angyaltól kaptuk, a hóvihar meg különben is izgalmas, de senki nem figyel rám. Anya kemény hangon annyit mond, mindkettejüknek van munkahelye, ráadásul épül az egyik lába az Amwayben. Nem értem, hogy ennek a kocsihoz és a hóviharhoz mi köze, de mielőtt megkérdezhetném, Szila a nyakamba zúdít egy marék havat, kezdődik a hócsata.
Vagyis kezdődne, ha Anci nénje nem venné észre, hogy Szilán nincsen sapka. Mars befele, parancsol rá azonnal, aztán a többieket is terelgetni kezdi. Anya húzódozik, hogy így is késésben vannak a hóvihar miatt, inkább indulniuk kéne, de Ionel bátya is győzködni kezdi, hogy egy kávé még pont belefér, majd elmagyarázza, hogy jutnak oda legkönnyebben. Erre felcsillan a szemem, éppen erre van szükség a tervemhez.
Ahogy megyünk felfele, odasúgom Szilának, hogy van egy zseniális tervem, ő pedig továbbadja Rebinek. A lakásba lépve már rángatnának is be a szobájukba, de intem, hogy várjanak, előbb a kalácsevés, aztán a terv. Ők gyanakodva méregetnek, de végül követnek, leülünk mind a kanapéra. Anci nénje behozza a kávét, kitölti a csészékbe, közben anyára les gondterhelten. Ő nem akarja ezt ragozni, kezd végül bele, nem is a kocsival van baja, hanem hogy egy csomó pénzt pallunk el Amwayre. Erre anya felfortyan, hogy a pénzt nem elpalljuk, hanem befektetjük. Termékekbe, találkozókba, oktatóanyagokba, ez mind kell a sikerhez. Szila a szemét forgatja, néz rám sürgetőn, hogy minek hallgatjuk ezt, de én nem mozdulok, jelzem neki, hogy nyughasson, nekem most figyelnem kell. Anci nénje is a szemét forgatja, csak ő anyának, hogy ugyan biza milyen sikerhez? Erre anya, hogy miért épp a saját családja nem hisz benne? Nem benned nem hiszek, Ágica, hanem az Amwayben, fakad ki Anci nénje. Szila megrúgja a lábam, dühös és türelmetlen, de én tüntetőleg egy újabb szelet kalácsot veszek. Erre ő és Rebi felpattannak, betrappolnak a szobába, Anci nénje pedig odaszól, hogy én miért nem megyek, mire mutatom a félig megevett kalácsot és a teli számat, de ő már nem rám figyel, anya kiabál vele. Az üzlethez csak az ért, aki benne van, ne akarjon más beleszólni az ő dolgába. Különben is miért ne lehetne úgy élni, hogy nincs folyton görcsben a gyomra a norma miatt, hogy nem túlórázik heti három-négyszer, hogy a szőrmesapkát nem csak a kirakatban nézi, és hónap végén is kerül hús a levesbe? Ennyit szeretne, mit nem értenek? Mindenki megszeppen, csend lesz. Anya egy kortyból hörpinti fel a maradék kávét, megböki apát, hogy ő is igyekezzen, aztán szedelőzködnek. És akkor végre Ionel bátya elmagyarázza. Itt jobbra, ott balra, aztán egyenesen, próbálom ismételni magamban, nehogy elfelejtsem.
Izgatottan vonulok be Sziláékhoz a szobába. Játszanak, úgy tesznek, mintha a terv már nem is érdekelné őket. Figyeljetek, mondom. Rám se néznek. Na jó, akkor egyedül csinálom meg. Erre Szila felszökik, rángatni kezd, hogy mondjam el végre. Figyeljetek, mondom. Szerezhetnénk igazi kincset. Igazi drágaköveket, akár egy egész ládával. Felemelik a szemöldöküket. Suttogni kezdek. A szemináriumon lesz egy csomó gyémánt, rubin, smaragd, ezt Olgi mondta. Ha este… Rebi csúfondáros nevetésbe kezd. Hülyegyerek, azok nem drágakövek, hanem emberek. Így nevezik a szinteket az Amwayben, ennyit se tudsz? Megrökönyödve bámulok rá. Szila is kikacag, már a földön fetrengenek nevettükben. Tudok viszont egy olyan titkot, amit ti sose tudtok meg, vágom oda fölényesen. Szila még mindig fel-felkacag, de Rebi egyre kíváncsibban méreget. Mi az, kérdezi. Csak akkor árulom el, ha bocsánatot kértek. Nincs is semmi titok, csak kitalálod, hunyorog gyanakvóan. Farkasszemet nézünk. Már Szila sem nevet, minket figyel. Rebi rápillant, vacillálnak. Végül grimaszolva, de bocsánatot kérnek. És én belekezdek.
