
1804-es sorszám. Hosszan kígyózik sötét fejek vonala, fekete pontok, fegyelmezett hangyák. A várakozás szigorú, szervezett. Szinte töretlen csend. Monoton női hang szólítja a következőt. Fehér, steril köpeny libben fehér, steril folyosón. A levegőn klórfoltok, ránk kövül a nemtelen szag. Minden ki van számítva. Ezernyolcszázas jöhet. Most már nagyon közel vagyok.
Ösztönösen tudjuk, hogy nem nézhetünk össze. Magunkra hagyjuk egymást, mindenki láthatatlan, nem létezem. Ugyanolyan zsibbadt térdekkel, meg-megremegő alsó ajakkal, kék zacskóba bújtatott lábfejekkel csoszogunk előre, ahogy fogy az előttünk állók sora. Hárompercenként nyílik az ajtó, hangzik a sorszám. Pontosan három, magamban száznyolcvanig jutok minden alkalommal.
Ezernyolcszázegy.
Négyezerhatszázhárom perce várakozok. Este nővérek jártak körbe. Gumikesztyűs tenyerükön hozták a narancssárga pirulákat. Mindenkinek jutott. Állva aludtunk hét órát. Pontosan hetet. Ez nem baj, teljesen normális, a sornak haladni kellett. Mert minden ki van számolva.
Ezernyolcszázkettő.
Majdnem fekete hajú nő, jóval magasabb nálam, enyhén csámpás testtartás, sötét keretes szemüveg. Az arca nem látszik a maszk alatt, csak ennyi, a szemüveg keretének erős kiszögellése, tudni, a feszes nyaki inakból, hogy szorosan összeszorul az állkapocs. Pont olyan tempóban sétál, mint mindenki. Illetlenség nézni. Lehajtom a fejem. Ezernyolcszázhárom.
Hosszan visszhangzik a három, lepattan a falról, a gyomorba vágódik, a tápcsatorna sajog. Léptek ritmusára pumpál a szív, tompa cipőtalp zaja. Minden nagyon hangos az ajtó előtt, de semmit sem érteni tisztán. Ami odabent van, annak odabent van a helye. Száznyolcvantól számolok vissza.
Ezernyolcszáznégy.
Fényesre sikált, csempézett szoba. A nővér és a két doktor is hófehér. Klórszagú lehelettel köszöntenek, üljön le. Beszélni annyit, amennyit feltétlenül szükséges. Száznyolcvan másodperc. Huszonhárom éves. Alultáplált. Miért alultáplált. Több szénhidrát. Több zsír. Pattognak az utasítások egy billentyűzeten. Vérnyomást mérnek, tapogatják a testet. Kilencven-hetvenöt. Csettintés a fültő alatt. Reflexek. Ezt takarja le. Milyen számot lát a nyolcadik sorban. Hetest. A tizedikben? Ötös. Rendben a látás.
Egy másik terembe jöjjön.
Ezernyolcszázöt.
Tegye fel a lábát. El kell lazulni.
Fölöttem gumikesztyűs kezek, ismeretlen eszköz az ujjak között, aztán a lábak között. Felszisszenek, amikor megtörténik a kontaktus. El kell lazulni. Csak egy kicsit fáj, mégis tiltakozni akarok. Felüvöltök. Nem hallják. Némán sikítok minden döfésre. Az orvos szeme összeszűkül, a ráncok végignyúlnak az arca két oldalán, szemöldökei között elmélyül a gödör. Neonfényben mindenki öreg.
Mikor vérzett utoljára. Nem véreztem. Nem vérzett. Nincs a hangjában semmi, csak ismétli a szavakat. Túl halkan beszélek. A torkomban dagadt mondatok torlódnak össze. Fájdalmasan gyűlik a váladék. Nagyokat nyelek, hogy beszélni tudjak. Nem véreztem soha. Próbálok artikulálni.
Huszonhárom éves. Alultáplált. Autoimmun tünet nincs. Ciszták száma: négy. Elhanyagolandó. Hatos terem. Bent marad kezelésre. Az asszisztens gépel, a képernyőn megjelennek az ítélet sorai. Nem látom, csak elképzelem. Mi kerüljön rá? A nővér a doktorra pillant, a doktor rám, a testemre, az ultrahangra. A szemembe nem, mert tudja, mi az illem. Rövid, tiszta csend.
Diszfunkcionális. Kezelhető.
Huszonnyolc gyors leütés. Kemény körmök műanyag-billentyűzeten. A nyomtató felzúg. A homlokomra is felírják. Érzem a permanent marker szagát, összekeveredik a klórral. Keserű és bódító. Szédülni kezdek. Mindezt csak képzelem, miközben kivezetnek.
Nyolcan vagyunk a hatos teremben. Minden fehér, pontosan ugyanaz az árnyalat. Csak a formákon és anyagokon szétszóródó lámpafény esése választja el a tárgyakat egymástól. Az ágy, az éjjeliszekrény szigorú, telt téglatestek. A takaró sima, síkos redő, a párna túl kemény. Más nincs. Csendben szemlélődünk – nincs eligazítás, nincsenek kérdések. Itt a helyünk, ide soroltak. Mindenki diszfunkcionális. Ennyit elég tudni.
A reggeli zabkása, az ebéd hús, krumpli és színes gyógyszerek, a vacsora édes gyümölcsleves. Valami protein. Kenyér. Sokat kell enni. Mindenki annyit kap, amennyire szüksége van, senki semmit nem hagy ott. Csak üres tányért vesznek vissza. A tápanyag szabályosan csúszik le a torkon. Egyforma ritmusban veszem a számba a falatokat. Minden íz lehetne bármi más íz. Mindegy az íze. Jólesik vagy rosszulesik. Mindegy. Tegnap számoltam, hány kanál leves van a tányérban.
Még tíz kanállal, anyám hangja valahonnan a szellőzőnyílásból. Csak tíz kanállal, és utána jöhet a második, a prézlis hús szalmakrumplival. Harminckét kanál leves. Ma is számolom. Ma is harminckettő. Minden nap harminckettő.
Evés után pihenő. Délután séta. Pontosan egy óra. Komótos tempó. Nyolcezer lépés.
Este vizsgálatok.
Minden ágyhoz vaskeret tartozik. Oda feszítenek ki. Széttett lábbal várjuk a sorunk. Mindig ötödik vagyok. Addig számolok, számolom a többi test szívhangját, a nagy levegőket, a másodpercek múlását, az orvos és a nővér ritka, éles szavait. Semmi sem végtelen.
Ne feszüljön be. El kell lazulni. Nem feszülök be. Fáj? Nem fáj. Megrándul a szájam sarka, csak ennyi.Türelmetlenül nyúlkál. Tele vagyok váladékkal, ha belém nyúl, az ujjain marad. Konténer vagyok, kifolyik minden, ha fejre állítanak. Nem állítanak fejre. A női test konténermód feltelik esővízzel vagy komposzttal vagy hulladékkal. A női test nem egy tárgy. Ezt senkinek nem mondom el. Lenyelem a színes gyógyszereket ebéd után. Nagyra nyílt száj, kidugott nyelv, emelje fel, nincs semmi alatta, semmi sincs bennem, csak húsforgács a fogam között. Mossa meg. Megmosom. Se íze, se bűze.
A hangok a közös fürdőszobából jönnek. Ilyen későn. Libabőr a karomon. Valami baj van. Csendesen felülök a sötétben. Öklendezés ösztönös nyögései, szapora, kifulladt levegők. Lassan sétálok a fürdőszoba felé. Nincs rajtam papucs, éles a csempe hidege. Kitapogatom a kapcsolót a falon.
A hirtelen jött fényben káprázik a szem, riadtan felém fordul. A majdnem fekete hajú nő. Nincs rajta a szemüveg, a maszk se, mégis felismerem. Megnyílik előttem a bőr és a tekintet, összeszorított száj, feszült inak, futni készülő őzsuta. Nem őzsuta, ember, remegő orrcimpával, bizalmatlan szemekkel, rezdülő pólusokkal. Él. A vécékagylóban a vacsora félig emésztett maradéka. A tetején úsznak a színes gyógyszerek.
Nem tudhatja senki. Nyelve van, fogai és halálfélelme. Suttog. Leguggolok mellé, egymás arcába meredünk, fehér, pattanásos arc, fiatal és gyűrött, száraz bőr tapad a szögletes csontokra, a szemek sötétek, nem tőlem fél. A homlokán himlőhely, a bal orrcimpa keskenyebb a jobbnál. Megremeg a fehér, pihés szőr az arcán a ki-be járó levegőre. Ki-be, ki-be, fújja az életet el a testtől, küzd, visszagyömöszöli magát a keskeny orrlyukakon és a fogak közötti réseken keresztül. Sosem láttam még ilyen tisztán. Az ujjam megmozdul. A tenyerem az arcán. Meleg. Ne félj. Pedig én is félek.
A közös titkoktól kipirul az arc. Az övé is, az enyém is. Összenézünk, én az ötös, ő a négyes ágyon, egymás felé fordulva. Jó reggelt, gondoljuk első gondolatként, mikor megszólal a közös ébresztő, jó éjszakát, gondoljuk utolsóként, mikor lehunyjuk a szemünk. Szépek az álmaink, ugyanarról szólnak.
Kinyílik a szem a vaksötétben. Körülöttem csendes pihegés, kiegyensúlyozott levegővételek. Ma én megyek először, holnap ő. Megtanulunk szavak nélkül tervezni és hang nélkül hányni. Éhesek vagyunk, de a váladék marja a torkot és a mellkast. A gyomor egyre szűkebb. Nem kell sok. Mosolygunk a csempét támasztva. Ki-be, ki-be jár az élet.
Sokáig tartja bennem az eszközt. Testsúlycsökkenés. Pulzusszám. Vérnyomás is legyen. Nem nézek senkire. A szemüveget látom magam előtt, a sötét keret hajlatában ülő ferde orrcimpát. A száraz bőrt bekebelezi a képzeletem. Egymásba harapunk, mint csaholó kutyák, tiszta nyál az állkapocs, egymásnak esnek az ajkak, szívom a rétegeket, egyre mélyebbre, mélyebbre zuhanok, húzom magammal, a gravitáció a föld magjára nyom, tűzforró sötétbe. Sós ízű vagy belülről, sós áll, sós kulcscsont feletti gödröcske, sós mell alatti csík. A köldöködbe gyűjtött jóslatokat szívom. Konténerbe mert illatos tengervíz. Szomjasan lefetyelem. Lenyellek egybe. Hangtalanul hánysz, hangtalanul nyögsz alattam. Egymásba olvadó, vékonyodó viaszgyertyák. Ég a kanóc, forró, lobogó üstökök, csillagok a színtelen mennybolt közepén. A női test olyan, mint egy tárgy. De nem az.
Testsúlycsökkenés. Speciális vizsgálat. Ideiglenesen módosított kezelés. Meg kell győződni mindenről. Kiemelt figyelem szükségeltetik. Éjszaka sokat jár a fürdőbe. Mit csinál annyit, széklete van talán. Monitorozzuk a székletet, monitorozzuk a vizeletet. Éjszaka zárjuk az ajtókat. Ha mennie kell, felébreszti az ügyeletest.
Fehér, hideg fémbe ütközik a szánk. Én itt, te a másik oldalon. Kikísérnek, ha mennem kell, végig a fülke előtt állnak, steril köpeny, steril maszk, végignézik az ürítést. Nem tudok így. Kúpot dugnak a seggünkbe. A szemed csupa könny. Minden este én itt, te ott. Összezárjuk a tenyerünk a kilincs két oldalán. Ugyanarra a fémre bocsátjuk ki a hőt, a tenyered melege az én kilincsemen.
Eszem. Enni kell. Eszem reggel. Eszem délben. Eszem este. A pirulák a legrosszabbak. Színes gömbök, kúpok, téglatestek, építőkockák, minden irányba emelkedik a fal, tarka fal. Gyermekkor színei undorító, olajszagú kelepce, prézlis hús sül szalmakrumplival, sercegő ételek. A falat rugdosom, szilárdan áll. Ha ledől, maga alá temet. Temessen.
A szülőszobában látom legközelebb. Egyszerre nyomjuk ki magunkból a végterméket. Hangosan üvölt, elfelejtette a némaságot, puffadt hasából kirobban az árulás. Végünk van, végünk van, zokog, hangos zokogás, a könny és az izzadság összekeveredik az arcon, gyűrött, száraz arc, kerekebb, mint az emlékezetemben. Én nem sírok. Ösztönös, idegen hangok törnek ki a torkomból, akárhogy igyekszem, kiszabadulnak, a lábam közül kiszabadul az élet, tele vagyok váladékkal, tele vagyok élettel, de nem a sajátommal. Ha fejre állítanak, kizubog belőlem, ordítva, spriccolva, dühöngve. Lüktet bennem a hiány, csak őt nézem, az idegenné vált, puffadt testét, a remegő, lelógó ujjait, megszorítanám, nem érem el, meg akarom ragadni, csak rázni és rázni, hogy nem küzdöttünk eléggé, elárultuk önmagunk.
Az élet helyét végül kitölti a csend. Fekszünk az idegen, steril némaságba burkolózva, se lihegés, se fájdalom. Nem érzünk semmit, se ő, se én, összeér a kezünk titokban, de már késő, veszítettünk, végünk van, végünk.
A női test nem egy tárgy. De olyan.