.svg)
Amikor zárul az egyik erdélyi fesztiválszezon a költő, a szerkesztő, a szervező fejével biccent – és remél. Némi joggal!
Mert azt láttam a tavasztól kora nyárig terjedő időszakban, borongós délutánokon és tűző napsütésben, hogy a jó öreg Gutenberg-galaxis végét hiába is hirdetik olykor-olykor irodalmi rendezvények folyosóin kívül, világhálós felületeken belül, mert a helyzet nem reménytelen. Ezt látni udvarhelyi, csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi és kolozsvári irodalmi rendezvénysorozatokon. Összegyűlnek a könyvkedvelők dicső törzsei, és figyelik, hallgatják, körbeveszik az írókat, dedikáltatják a frissen, a nemrég, vagy akár évekkel korábban megjelent könyveket.
A szerzők válaszolnak a kérdésekre, tréfálkozva, komoran, határozottan, ahogy ez nagy törzsi találkozókon lenni szokott. A fiatalok komolyan-víg, az idősebbek vígan-komoly lendülettel örvendenek a tisztelt pályatársaknak, a tisztelt nagyérdeműnek – a nyájas olvasók öszvegyűlt seregletének, miközben szól a dal, döng a dichtung, peng a gitár, feszül az elme, zeng az elmemű, és annyira optimisták vagyunk, hogy annál már csak a könyvterjesztés Kárpát-medencei helyzete adhatna több optimizmusra okot.
De ezt a legutóbbi mondatot senki sem tudja kellően hiteles gunyorossággal kimondani, mert mindenki vett, adott-kapott könyvet, jó szót a fenti helyszínek valamelyikén, többen is kénytelenek voltak szemüveget cserélni az olvasás-mennyiség okán, vagy éppen messzire hajították az okulárét, a pápaszemet, annyira jó, szép, erős, igaz volt a mondat, amit hallottak, olvastak éppen.
Így lesz, így volt, egészen biztosan így volt.
Aki nem hiszi, olvasson utána.
