Kutyakötelesség
XXXVII. ÉVFOLYAM 2026. 17. (943.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.
K, az író, nemrégiben Székelyföldön szerepelt egy zenész baráttal. Az egyik délelőtt kétszázötven középiskolás diák előtt léptek fel, és a kétórás műsor vége felé a gyerekek kérdéseket tehettek fel nekik. A sportcsarnok méretű teremben cédulákat osztottak ki, azokra firkantották fel a kérdéseiket, melyekből a moderátor szemezgetett. Ahogy az idejük kitelt, a kazalnyi cédulából alig fogyott, K elkérte hát a neki címzett, megválaszolatlan kérdéseket. Hazatért, telt-múlt az idő, megfeledkezett róla, de idővel egy sporttáska oldalzsebéből előkerült a köteg cédula. K kíváncsian silabizálgatta a kérdéseket.
„Ha itt és most diákként ülne köztünk, akkor is író akarna lenni?”
K elgondolkodott. Ha átugranánk fél évszázadot? Ha határon túli magyar lennék? Megint tizenöt éves? Tudhatom én, hogy akkor ki lennék?
Egy másik cetlin, alig olvasható macskakaparással: „Hányszor bukott, és miből?” – Szegény fiú, gondolta K, biztos bukásra állt. Elmosolyodott. Az is lehet, hogy ezt nézte ki belőlem?
„Mi okból kezdett el írni?” – „Nehéz megírni egy könyvet?” – „Sok pénzt keresett a könyveivel?” – „Az AI jobb, vagy maga?”
Ez a rafinált csőbe akar húzni, nevetett K a következő kérdésen. „Mi lenne inkább, elefánt vagy csiga?” – Csalafintának hiszed magad, de én átlátok a szitán. Az elefánté a legnagyobb, a csigának meg mindkettő van. Maradok inkább a bőrömben.
„Hány nője volt?” – „Használ valamit? És mennyit iszik?” – „Ki tartja el, az állam vagy a női?” – „Megbánta már, hogy író lett?” – „Anyám szerint minden író mindig hazudik. Maga is mindig hazudik?”
Nem lacafacáztok, gondolta K rezignáltan. Vajon szóban is ezeket kérdeznétek?
„Íróként mit szól hozzá, hogy Magyarországon elbukott a régi rend, ami éppen annyi idős volt, mint én?”
Rendezett, felnőttes írás. A vesszők is a helyükön. Lány lehet, gondolta K. Megnézte a cédula üres hátoldalát. Kár, hogy sosem tudom meg, kicsoda ő. K eljátszott a gondolattal, hogy mit válaszolna neki.
Kedves tizenhat éves, komoly hölgy. A régi rend bukásához íróként semmit sem szólok, mert íróként nem létezem, csak amikor írok. Szinte minden más esetben egyszerűen én vagyok én, így hát a régi rend bukásához is elsősorban emberként viszonyulok. Magyar emberként, felőled nézve határon túli, vagyis úgynevezett anyaországi magyarként, amit akár ki is kérhetsz magadnak, hiszen akik a Kárpát-medencében élünk, mindannyian ugyanúgy része vagyunk annak a hajdani, rég volt anyaországnak. De nem kerülöm ki a kérdésedet. Örülök. Megkönnyebbültem.
K leteszi a papírt, megy a dolgára, lót-fut, aztán éjjel focivébé, hajnalban végre ágyba zuhan. Jő az álom. Őt látja, a lányt, a diáktársai közt. Középen áll, kezében nincs mikrofon, de így is hallani őt, ahogy azt mondja, ez így kevés, nem elég, nem fogadja el K válaszát. A hangja elfogódott, aztán erőre kap. Kifejezetten arra lennék kíváncsi, mondja, hogy íróként mit szól az ancien régime bukásához. Íróként, akinek kutyakötelessége szavakba önteni a véleményét. Aki mindenre elszánt. Aki szereti azt, akit a többség leköp, gyaláz, megszégyenít. Aki nem gyűlöli még azt sem, aki gyűlöletet szít, de nem habozik nevén nevezni, miközben arra buzdít, hogy szeressük az elesetteket.
Mindenki figyel, kétszázötven szempár mered rá. Nincs köntörfalazás, nincs kibúvó, mondják a tekintetek. K felriad, kiveri a víz. – Kutyakötelesség? – motyogja szeppenten. – Az! – zúgják a könyörtelen gyerekek. – A gyáva író nem író! Tessék színt vallani!