Lábunk nyomát – Nemlineáris etűdök, avagy a megnevezés

(Részlet: A haliurunnák és Thököly gróf)

XIII. etűd – amelyben ismét szerepet kap Thököly gróf, ezúttal Vay Ádám generális és a kis Rákóczi Ferkó társaságában.

Iordanes gót történetíró Getica, teljes címén De origine actibusque Getarum, azaz A gótok eredete és tettei című munkájában, amely azonban a gótok mellett legalább annyira a getákról vagy gétákról, alánokról, gepidákról, frankokról, szkítákról, suavusokról, szvévekről, rau­maricusokról, aeragnaricusokról, vinovilothokról, suetidusokról, herulokról, granniusokról, augandzusokról, eunixusokról, taetelekről, rugusokról, arochusokról, raniusokról és számtalan egyéb, mára nyomuk híján eltűnt furcsa népről is szól, elmesél egy különös zöngéjű mondát a hunok Európába érkezéséről. A germán származású gótok és a hunok, írja Iordanes, hosszú éveken át laktak egymás szomszédságában, miközben sejtelmük sem volt erről. A hunok egyébiránt, amint az tudvalévő, a gótok közül elzavart boszorkányok, vagyis a haliurunnák, és a sztyeppei gonosz szellemek nászából született kicsi, rút, hitvány, emberszerű lények. A Maeotis- vagy Maiótis-tó, közkeletű, mai nevén az Azovi-tenger mocsaraitól nyugatra élő gótokat és az ettől keletre portyázó sztyeppei, hitvány és emberszerű nomád hun lovasokat mindössze a szűk Panticapaeum átjáró, a későbbi Kercsi-szoros választotta el egymástól, melyen az átkelés vágya valahogy egyik felet sem izgatta különösebben, mígnem egyszer néhány tapasztalt hun vadász, földjeik nyugati határvidékén a mindennapi préda után kutatva, egy gyönyörű szarvasünőre lett figyelmes, amit a szokásos munkarend szerint azonmód űzőbe is vettek. Az idilli keretet itt megbillenti a vérszag, a történet könnyed harmóniája egy időre odalesz. Innentől semmi sincs otthon a tájban. Tájidegen lovasok kergetik az egykedvű háttérbe belesimulni nem tudó szarvast, melynek az eddigi óvó környezete nem kínál tovább segítséget, felfedi mindenütt, nem ad neki alkalmat tartósabb elrejtőzésre. Közömbössége előtt dráma zajlik, ami bizonyára az Úr szándéka szerint való, hiszen másképpen nem is lenne értelmezhető. Az Úr ismét és folyton problémák forrása.

Az általában bevált, fárasztásos hajsza ezúttal nem volt az üldözők segítségére. Az Úr és a táj közönyének dacára, vagy talán pont ezért, a megriasztott vad könnyed szökellésekkel tűnt el a szemük elől, és a Maeotis mocsaraiban keresett magának menedéket a félelmetes hun nyilak elől, ahogy azt Iordanes írja, jóllehet a szarvas semmit nem tudhatott azokról a nyilakról, a távolságot a téren átívelve fölfaló sziszegésük csak a történetíró számára jelenthetett félelmet. A következő reggelen a nap sugarai elővillantak az egymáson lassan elcsúszó szürke felhőrétegek közül, lógtak lefelé ferdén, meredeken, szinte csak az erdők és lankák tarka drapériája előtti hajtóvadászat további eseményeit megvilágítva. A vadászok, eddigi henye szokásaikkal szakítva, mélyen benyomultak a lápos területre, gázlókat és szilárd állásokat keresve követték a mocsárban itt-ott épp csak fölsejlő nyomokat, eközben pedig keresztülhaladtak az egész szoroson, és végül megérkeztek a gótok földjére, ami, nem kis megdöbbenésükre, még a saját, gyönyörűséges pusztáiknál is sokkal dúsabbnak és sokkal kívánatosabbnak mutatta magát. A szarvas időközben végleg eltűnt, lába nyomát sem látták többé, a vadászok pedig a pompás zsákmány helyett a kívánatos föld hírével és ígéretével tértek haza.

A Priskos rétortól, vagy talán még kicsit korábbról, a szardeszi orvosként és történészként ismert Eunapiosztól átvett, Iordanes által elmesélt hajtóvadászatot, a szarvas hosszas üldözését és elejtésének a józan határokon messze túlmutató vágyát, mintegy hétszáz év múlva, elmondása szerint olasz vagy német kódexek történetei között olvasta a Kézai Simonként ismert, de talán Keszi Simonként élt magyar krónikás is, aki számára az ünő nyomának elveszítése szintén nem egy sikertelen vadászat történetét jelentette. Kézai rögvest fölismerte az ünőben az Úr jelét, és mert a jel érthetően csak a beavatottaknak fedi föl magát, egyúttal beavatottá is vált. Az Úr nem beszél összevissza, így az üzenet neki is szólt. Innentől saját népének kiválasztott vadászait és saját népének a szarvasát látta, és írta meg világokon átívelő menekülését a Gesta Hunnorum et Hungarorum című főművében, amint üstökösként zúgva száguld át a megnevezetlen, elmosódó, lényegtelenné váló tájon, szigorú csóvaként rángatva maga után az üldözőit. Szédítő futásának csak a végpontjai számítanak, az útja nem. Homlokán a Nap ragyog, testén ott ül a Hold és a csillagok. Nyomában a halál lovasai vágtatnak, akiknek ujjai mindvégig a megfeszített íjak idegét tartják, nyilaik pedig, akár a pestis, találomra szemezgetnek az élők közül.

Lisznyai Kovács Pál 1692-ben, Debrecenben kiadott Magyarok Cronicaja című munkája szikáran, röviden, sallangmentesen, szarvast és kíméletlen, vérszagú üldözését mellőzve, így tekint vissza ezekre az eseményekre: A Magyarok elsőbben Európában a Meótis nevű Tón jöttek vala által anno Cristi 268. és 270. Másodszor: Európában a Tanais vizin jöttenek vala által Anno Christi 373. Harmadszor: és utólszor Európában a Magyarok a Tanais folyó vizét észak felöl elkerülvén észak felöl rettenetes sivatag erdőkön jöttének vala által.

Az 1690 áprilisában elhunyt Apafi Mihály erdélyi fejdelem helyére II. Szulejmán szultán Thököly Imrét nevezte ki. Thököly épp a szerencse forgandóságán elmélkedett táborában néhány megbízható tisztjével, amikor Apafi halálhírét kapta, egy időben azzal a másik, számára pillanatnyilag sokkal fontosabb hírrel, hogy a Temesvár közelében állomásozó, török katonákkal kiegészített kuruc egységek, átcsapván Szeged fölé, marhákat hajtottak el szép számmal, majd a csongrádi és szentesi népektől élelmet, szénát és abrakot rekviráltak. A nyomukba eredt szegedi határőrök sem idejekorán elzavarni, sem megállítani nem tudták őket, így átkeltek a Tiszán és a Maroson, és zsákmányukkal, az üldözőktől végig tisztes távolságot tartva, gond nélkül visszatértek Temesvár alá, mindössze egy harang veszett a vízbe a Körös torkolatánál a tiszai átkeléskor. A mostanság többször is súlyosan megfeneklő események ismét kikerekedni látszottak.

Thököly 1682-ben, az akkor éppen a legfélelmetesebbnek számító, ám félelmetességében is az ő nagyságát világgá kürtölő üstökös megjelenésének évében, pályája csúcsára érve egy új országrész uraként vette feleségül felsővadászi Rákóczi Ferenc özvegyét, Zrínyi Ilonát, aki az új házasságba hozta az alig hatéves gyermekét, Rákóczi Ferkót, majd kuruc csapataival visszafoglalta Kassát, Lőcsét, Eperjest, Tokajt, Füleket, és Sárospataknak fordult, hogy rövid úton bevegye azt is. Az elfoglalt városban találkozott az éppen ott tartózkodó, akkortájt Debrecenben tanító Lisznyai Kovács Pállal.

Lisznyai jó tíz évvel azelőtt, a protestánsok üldözésének ismételt megindulásakor, előrelátóan gröningeni, majd leideni egyetemi tanulmányokban keresett menedéket, amivel némi időt nyert ugyan, de 1678-as hazatértekor így is azonmód katonáskodásra fogták a katolikusok rekrutálói. A debreceniek a következő évben kiváltották, és messze földön híres református kollégiumuk tanárává tették, ahol rábízták a földrajz és a történelem, később pedig a teológia és a logika tanítását is. Már akkoriban az a hír járta róla, hogy roppant szigorú tudós ember, kiváló és alapos históriai munkákat ír a magyarok régvolt dolgairól, valamint a földrajz tudományát, rendkívüli és egyedülálló módon, a város vezetőinek nem kis megdöbbenésére, hatalmas, színes falitérképeket mutogatva tanítja.

Az Apafi halálhírét követő éjszakán Thököly különös álmot látott. Egy nagy testű állat patáinak erősödő dobogását hallotta valahonnan, amiről eleinte azt gondolta, hogy bizonyára vágtató ló közelít hozzá, aztán a világoskék horizont előtt elcikázott keresztbe, nem messze tőle, egy nyíllal meglőtt szájú szarvas, karcsú lábai után csak a szállongó por maradt hátra a puszta ürességben, és a kopár, zöld mező. Az égen szikár férfikar formájú üstökös csóvája jelent meg és ereszkedett lassan alá, markában madzagra kötött vasdarabot lógatva, amit egy másik, levegőben úszó kar valami hatalmas, dobverőféle szerszámmal megütött. A vasdarab félelmetes erejű, tisztán zengő, fokozatosan elhalkuló hangot hallatott, amire Thököly azonmód fölpattant az ágyából és dermedten fülelt. Kitisztuló fejében még ott zúgott a különös harangszó, amikor, mintegy ébren álmodva tovább az álmot, a kéz ismét megütötte a vasdarabot, és a bongással azonos időben, föntről egy határozott, tiszta hang, ami irányát tekintve akár az Úré is lehetett, azt mondta, látod, elmúlik minden, mint ennek a szarvasnak a lába nyoma.

Reggel Thököly levelet küldött Debrecenbe Lisznyainak, amelyben busás fizetséget ígérve arra kérte, hogy örökítse meg életének és haditetteinek fura kacskaringóit, amíg azt a saját maga és más hiteles tanúk emlékezéseivel egybevethetik. Lisznyai válaszában, megköszönve a megtiszteltetést, azzal hárította el kérését, hogy sem képzettsége, sem tehetsége nincsen a jelen idők állapotának megértéséhez és lejegyzéséhez, ehhez más tudomány szükséges, mint ami neki adatott, ő csak a régvolt események között képes tájékozódni. Annak bizonyságául, hogy meddig is terjed a saját maga által szűkösnek ítélt látóköre, megküldte készülő históriai munkájának címét, Magyarok Cronicaja. Melly be foglal MCXCVI esztendőket. Avagy Christus születésének 268-1464 esztendei alatt lett dolgait a Magyaroknak: Mellyet Chronologicé, az az: Christus Urunk Esztendeinek folyása szerint illendő rövid formában, tsinált, es ki-bocsatott Lisznyai K. Pál Debreczeni Schóla Mester, 1692-ben, Debreczenben. A címet Lisznyai akkor már pontosan tudta, a dátumot még csak sejtette.

A határozott, tiszta férfihang, ami föntről, az éteri mezők irányából érkezett, és így magától az Úrtól is származhatott, napokra ott ragadt Thököly fülében, és kiszámíthatatlan időközönként elismételte az álmában hallott, a mulandósággal riogató mondatot. Miután Lisznyai válaszlevelét besüllyesztette a levelesládája aljára, elővette és átolvasta a naplóit, amelyek akkor még hiánytalanul megvoltak, csak később vesztek el közülük az 1679–1684 és az 1687–1688 közötti évek, nyomtalanná téve akkori életét. A hiányzó lapok talán akkor tűntek el néhány más, személyes holmijával együtt, amikor a fölpakolt kocsik és szekerek egyike, amelyekkel 1699-ben törökországi bujdosásába tartott, minden iratával és a teljes titkos levéltárával együtt árokba borult. Az is lehetséges azonban, amint más források megjegyzik, hogy a fejedelemség születése körüli zavaros korszak később veszélyesnek ítélt dokumentumait egyszerűen megsemmisítették. Csupa bizonytalanság, és az összegubancolt idő itt már nem biztos, hogy valaha is kisimul. A későbbi kuruc főkapitány, Vay Ádám úgy mesélte el évekkel később ezt a délelőttöt Thököly nevelt fiának, II. Rákóczi Ferencnek, hogy Thököly, miután átfutotta Lisznyai válaszlevelét és besuvasztotta a levelesládájába, sommásan horkantott egy bosszúsat, majd naplójából kikereste és fölolvasta neki, nem tudni, miért, az egyik rossz emlékű napot, 1685. december 18-át, Híre vagyon annak, valamely új üstökös csillag támadott volna az ég távoli szegletében, aminek is két sugara vagyon, egyik közülük Ausztria felé esik és este nyolc órakor láttatik, de nem nagy, és nem is sokáig tart, a másik halovány pamacs inkább. A kométa teste látszólag rendkívüli vékonyságú, s úgy tűnik föl az ég sötét háttere előtt, mint egy gyönge, világító felhőcske, vagy mint egy fátyol, melyen a többi, hátrébb álló csillagok teljes fényükben áttetszenek. Mégis e világító gőztömeg roppant helyet foglal el a világ sorsának irányításában. Nékem pedig azt üzeni, hogy a váradi pasa, aki még októberben lefogatott és bezáratott ide Belgrád várába, belátva hibás döntését, hamarost kiereszt, bár attól tartok, hogy eme szégyenletes letartóztatásommal hatalmi súlyom végleg szertefoszlott. A fölolvasás végeztével Thököly, tette hozzá Vay, alig kivehető, apró betűkkel odafirkantotta a napló margójára, nap mint nap eszembe ötlik, hogy van-e annak, amiért harcolok, a legcsekélyebb értelme is? Nem tűnik-e majd el ugyanúgy, velem együtt, ahogy az álmomban látott szarvas nyoma? Aztán a lúdtollat mélyen bemártva a tintába, átsatírozta mindkét mondatot.

Thököly némi kétséggel, amit azért mindvégig fönntartott, de rendszeresen tanulmányozta egy bizonyos Israel Hiebner nevű, schneebergi születésű matematikus és csillagász 1657-es kiadású Natur Kalender című munkáját, valamint a szerző korábbi öröknaptárát is, melyek megbízható előrejelzéseiben, a világvégétől eltekintve, ez idáig nem csalódott, továbbá Kisztei Péter gönci prédikátor ajándékát, az általa igen nagy becsben tartott, öröknaptárral kiegészített természettani és csillagászati könyvet, a Csíziót, melyet a híres Joannes Regiomontanus írt még jó kétszáz évvel korábban. Ezen munkák bizonyos vonatkozásaikban megerősítették azt az általános elképzelést, hogy a világ a csillagok által kijelölt, a számok misztikus, rejtett tudásával megtámogatott módon halad előre. Amennyiben ezeket az intelmeket komolyan vesszük, írta naplójába Thököly még 1682 júniusában, e könyvekben írottak alapján Ilonám és Rákóczi 1666. március 1-jén, balszerencsés csillagzat alatt kötött házassága, a számokba rejtve, előre mutatta végzetét, ami vagy a házasság gyors elmúltát, vagy egyikük korai halálát jelenti.

‍