Lábunk nyomát – Nemlineáris etűdök, avagy a megnevezés (III. etűd)

(Részlet: A fürtös csillagba zárt világvége)

III. etűd – amelyben Regiomontanus mellett más tudós elmék is megosztják velünk tudásukat a rettenetes üstökösökről, továbbá föltűnik Thököly Imre gróf.

1672. március 9-én egy nem túl fényes, nem túl nagy feltűnést keltő üstökös jelent meg Magyarország fölött, és időzött az égen tíz napon át. A látványt egy ismeretlen német mester – más források szerint Lukas Schnitzler – rögzítette fametszeten; a Szatmár városa és erődítménye fölötti égboltra dermedve ábrázolja a kométát más égitestek, így a Hold, a Vénusz és számos egyéb megnevezetlen csillag társaságában. Mivel csóvája nem mutatott határozott irányt, amely kijelölte volna a sorban egymás után elpusztítandó nemzeteket, és nem szitált alá a levegőből sem a dögletes kórokat terjesztő sárgásszürke pora, a megjelenésével okozott hirtelen riadalom hamarosan kíváncsisággá szelídült. Az indulatok imigyen lenyugodván, a Szatmárhoz közeli Magon falu kovácsát, a biztonság okáért, egyházi és hatalmi szóval azért még kirendelték a határba, hogy a korábban már bevált módszer szerint, segédeivel együtt a műhely fújtatóival hajtsák el az üstököst az égről. A megfújtatás után a jelenség néhány napon belül ltűnt, a józan, higgadt ész ismét ura volt a helyzetnek.

Ha néhány évvel később a vándor fölfelé nézett a csikorgóan hideg decemberi éjszakában, csak a különféle, a maiakhoz roppant hasonló csillagalakzatok megszokott, egymáson átderengő képét láthatta a kora újkori égen. Ebbe a monoton egyhangúságba hozott váratlan izgalmakat az évtized fordulóján, 1680-81-ben megjelenő újabb kométa. Kisztei Péter gönci prédikátor Kassán, 1683-ban kiadott Üstökös csillag, avagy oly együgyű rövid elmélkedés című munkája szerint a jelenség, a Julianus-naptárral számolva, 1680. december 22. és 1681. január 26. között, vagyis egy hónapnál is hosszabb időn át lebegett, halovány fátylát maga után vontatva, Magyarország fölött. Úgy tűnt, hogy sem hagymázt, sem dögletes pestist vagy egyéb fertelmes kórságokat, sem földrengést, árvizet, de még halványan csillogó, titokzatos sárgásbarna porát sem szórta eddig alá, írja Kisztei, ezzel csak még nagyobb bizonytalanságba és rémületbe kergetve a szörnyű csapásokra alant várakozókat. Mivel ez idő tájt a Julianus- naptár mellett az új, a Gregorianus, azaz XIII. Gergely pápa megreformált naptára is érvényben volt Magyarországon, ennek időszámítása alapján ugyanazt az üstököst 1681. január 2. és február 26. között is számontartották. Micsoda hát most a valóság, kérdezi Kisztei az Üstökös csillagból kihagyott rövid kommentárjában, mi lesz most a valóság, ha az így, akár a kígyó nyelve, a szemünk előtt kétfelé tud hasadni? Számomra annyi látszik bizonyosnak, írja, hogy a kométa nyugaton tűnt fel, és égi észak felé nézett igen fényesen, és nem dögvészt vagy pusztulást hozott minékünk, hanem a huszonnegyedik életévében járó, ifjú Thököly Imre gróf felívelő pályájának ígéretét.

Kisztei jól ismerte Abin Fermána Az Fényes Üstökös Csillag Egyéb Kegyetlenkedései című munkáját, ám annak egy idevágó, de könnyen félreérthető passzusát, mely szerint az alulról érkező meleg, magas páratartalmú levegő a csillagok kedvező állása mellett segíti az üstökös csillag kialakulását, ami aztán saját túlsúlyától elnehezülve, egyszer csak hirtelen alázuhan, most inkább nem idézte.

Ugyanerről a jelenésről a Tarih-i Üngürüsz, más néven Madzsar Tarihi, vagyis A magyarok története török krónikása, Mahmud Tercüman, I. Szulejmán szultán bécsi zsidó családból származó tolmácsa és diplomatája azt írja, hogy 1680. december hónapjában egy hatalmas nagyságú és fényességű üstökös csillag tűnt föl, melynek csóvája 60 foknyi távolságot ölelt át, és nyolc héten keresztül volt látható az égbolt két egymáson elforgó rétege között lassan tovacsúszva. Megjelenése után nem sokkal, írja Tercüman, amint az méretéből és csóvája állásából várható is volt, az erdélyi Brassóban hatalmas földrengés pusztított el széles földeket, Debrecen városának a felét pedig rejtélyes, alig megfékezhető tűzvész emésztette föl.

A debreceni tűzvészről egy másik kortárs beszámoló, az üstökösről látszólag semmit nem tudván, megemlíti, hogy a város tűzvész által épen hagyott felében, a még füstölgő, üszkös romok szomszédságában, az Anyaszentegyház fölkent képviselőinek rövid vizsgálódását követően máglyák lobbantak lángra, melyeken a titkos tűzesetekkel hírbe hozott, gonosz és erkölcstelen életű férfi és legalább egy tucat vörös hajú, tüzes boszorkánysággal megvádolt, eltévelyedett nő vesztette életét. A máglyák tüze imigyen a fertővel szembefordult, a gonosz lelkeket bűnös testükből kiszabadítva és azokat a lángok által megtisztítva megállította a város további pusztulását.

Ugyanebben a kométában az erdélyi kancellár, Bethlen Miklós az ország sorsát látta az Úr különös és megfejthetetlen terve, a Gondviselés által az égre fölfestve megjelenni. A nem régen látszott üstökös csillagnak, mondja önéletírásában, amivel is az Úr szolgáit fenyíti, annak pedig széles nagy farka vala, aminek állása és iránya szerént könnyen hadakozás lészen a vége, az pedig, bizony elhathat még Erdélyre is. Készülődjünk tehát, írja, mert boldog az a nép, amely még a béke idejében gondol a háborúra.

Az 1680-as évi üstökös további jelentőségét mutatja, hogy hosszú idő után kiváló bortermést hozott.

Kisztei még 1681 januárjában megküldte Üstökös csillag című munkájának rövid vázlatát Sopronba Csúzi Cseh Jakabnak, aki az országgyűlés idején a református rendek prédikátora volt, és aki Lisznyai Kovács Pállal, dicsérő sorai mellé csatolva, visszajuttatta és Kisztei figyelmébe ajánlotta az ő készülő, Edom Ostroma. Avagy, Abdias Profeta Latásának egynehány Elmelkedesekben foglaltatott világos Magyarazattya című értekezését, amelyben igen meggyőzően beszél az Úr háromágú ostoráról, amelyek pedig éhség, ellenség és pestis, ilyenformán közös gyökerük a halál, amely immáron az apokalipszis negyedik lovasaként, fakó hátasán ülve közelít föltartóztathatatlanul.

Kisztei igen nagy becsben tartotta a Joannes Regiomontanus néven híressé vált Joannes Müller von Königsberg öröknaptárral kiegészített természettani és csillagászati könyvét, a Csíziót, melyet a Heltai Gáspár néven ismert Heltai Gáspár protestáns lelkész fia, akit szintén Heltai Gáspárnak hívtak, fordított magyarra 1575-ben, és azt ki is nyomtatta kolozsvári nyomdájában 1592-ben. A könyv pontos címe Csízió, vagyis a csillagászati tudománynak rövid és értelmes leírása volt, de ezt így, ebben a teljességében csak igen kevesen ismerték. Kisztei egyébiránt egy eredeti, német nyomású példányt használt. Regiomontanus munkája mellett, akinek nevét ebben a formában csak jóval a halála után kezdték használni, első ízben talán Philipp Melanchthon említette így egy 1531-ben keltezett írásában, Königsberg latin nevére, a Mons Regiusra utalva, az idők és jeleik pontosabb felismerése és beazonosítása végett gyakorta forgatta egy bizonyos Israel Hibner nevű csillagász Influentz Lunae Et Saturni című munkáját, melyet a szerző Freibergben, 1644 táján adott ki, és amely alapján, a rövid bevezető szerint, teljes bizonyossággal megjósolhatóvá váltak a világ elkövetkező eseményei.

Az a bizonyos Hibner pedig valójában Israel Hiebner vagy Hübner volt, a schneebergi születésű matematikus, csillagász, orvos, aki minden betegséget gyógyszerek nélkül, pusztán a szellem mágikus tudománya, gyógynövények és drágakövek delejes hatása által kívánt és tudott gyógyítani, és aki Eperjesen, valamint Nagyszebenben is dolgozott, és nemcsak precízen csillogó orvosi vágó- és szúróeszközöket készített, melyeknek már a puszta látványától hideglelést kaptak a betegei, hanem öröknaptárt is, és megbízható előrejelzéseiben többször is meghirdette a világvégét. Az 1657-es Natur Kalender ajánlásában azt írja, hogy igyekezzenek a megvásárlásával és az elolvasásával, ugyanis a csillagok által kijelölt, a számok misztikus, rejtett tudásával megtámogatott, következő, most már tényleg végzetes, 1666. június 6-i világvége időpontja vészesen közeleg, az apokalipszis lovasai már fölnyergelték sötét szőrű paripáikat.

Két évvel később, 1668 márciusában, a nagyszebeni Aranykakas fogadóban egy erősen kapatos csongrádi lókereskedő, bizonyos Gyakra Gáspár, rejtélyes módon fölismerte az előtte még sohasem látott, most éppen indulni készülő Hiebnert, és kemény hangon számonkérte tőle a beígért, ám elmaradt világvégét, amelynek okán vagyona jelentős részét elverte. Hiebner, kihörpintvén sörét, csak annyit mondott a kupecnek, hogy ez az eset is világosan bizonyítja az Úr végtelenül nagy bölcsességét, jóindulatát és hatalmát, amivel még e szörnyűséges végítéletet is semmissé tudta tenni.

Nevezett Hiebner pedig négy hónappal később, július 22-én, az otthonában, a vacsorára nem túl nagy étvággyal elfogyasztott pulykasült, egy jó férfitenyérnyi szelet meggyes pite és az azt követő két korsó ser megivása után, csendben jobblétre szenderült. Közel s távol ismert rokona nem lévén, elhunytának hírére a helyi magisztrátus leltárba vette az utána maradt ingóságokat, melyek a lista szerint kanalak és tálak, egy ón főzőüst, három hajtás különleges finomságú és erősségű, fehérre cserzett csagrin, melyet szamár fenékbőréből készítettek, vegyesen néhány ismeretlen eredetű ezüsttallér és rézpénz, talán távoli német tartományokból, különféle iratok és lutheránus nyomtatványok, egy német nyelvű Biblia, Joannes Regiomontanus gondosan bekötött, a gyakori használattól elfeketedett lapszélű Csízió című csillagászati könyve, a legkülönfélébb szárított gyógynövények, összerendezett kupacokban, melyek a ház szinte minden zugát kitöltötték, köztük ismeretlen rendeltetésű egyéb anyagok, és pár darab napkeleti ásvány. Továbbá szépnek mondott ruhák is, egy aranysárga nadrág, két bíbor bélésű, körömszín kabát, a felhajtásuk bársonnyal szegve, egy könyökben kissé kopott, szürke atlasz zeke, zsebében egy érme formájú, egymáson elforgatható rézkorongokból összetett, míves öröknaptár, valamint egy piros, karimás kalap.

Egy Israel Hibner nevű emberről pedig, aki minden bizonnyal nem azonos a fent említett és leírt Israel Hiebnerrel vagy Hübnerrel, a schneebergi származású orvossal, matematikussal és csillagásszal, az erfurti egyházközség dokumentumai között fennmaradt rövid feljegyzés megemlíti, hogy tevékeny, hosszú élet után, melynek utolsó éveit az Úr különös kegyelméből kifolyólag mindenféle földi gondok nélkül, teljes agylágyulásban töltötte, 1672. március 10-én, egy halovány üstökös megjelenésének másnapján és hat évvel az Israel Hiebner által meghirdetett világvége után visszaadta a lelkét az Úrnak.

‍