(láthatatlan)

Gyerünk, ember, mondd ki, beszélj tovább! Abba ne hagyd!

Arra gondolok, ha megszűnik bennem ez a hang, akkor olyan csend lesz itt, hogy a gondolatába is beleremegek.

Egy mélyebb álomból csúszom ide, ahol még nem szeretném kinyitni a szemem, de már nem is álmodom. Egy férfihangot hallottam az imént, talán apámat, most pedig már csak a csend sistereg a fülemben, és a távoli út autózaja lüktet nyomokban. Miről beszélt, mit mondott az a férfihang – a fene tudja már. Az oldalamra fordulok, és próbálom visszaidézni bár az álmom utolsó részletét, de már nem megy. Korán virrad ilyenkor nyáron, lecsukott szemhéjaimon keresztül is érzékelem a fényt. Egy óra ketyeg valahol. Nem kell még felkelnem. Korán van, szemek nélkül is megérzem a levegő szagából. Kezdjük csak felépíteni a mai napot, és újra a világot. Mondatokból, képekből. Történetekből. A tegnap emlékeiből. Az elkövetkező órák, cselekedetek árnyékából. Segítsek a szavaknak megtalálni a reggelt. Vagy segítsenek ők megtalálni ezt a teret, amelyben létezem. Bár magamat találjam meg, vagy találjanak meg engem a szavak.

Hova érek vissza? Ma éppen ki vagyok? Aha, emlékszem már. Indián vagyok. Mindig harcra kész. Láthatatlan vagyok. Hadiösvényre lépek, skalpokat gyűjtök. Persze Golyóval együtt. Apacsok vagyunk. Az indiános könyvre gondolok, amit éppen olvasok. Erről pedig egyértelműen a késem jut eszembe, amit a fásszínben a tetőgerenda alatt tartok elrejtve – s ez jó érzéssel tölt el. Egy rendes tőrkés. Nem holmi másolat vagy valami rozsdás szerszám, de nem ám. Borotvaéles pengéje van, és még csontvágó rész is van rajta. Műanyag, többlapos, különböző színű korongból kiképzett markolat, fém záróbütyökkel vagy mifenével. Élvezet kézben tartani, érezni a súlyát, energiáját, erejét. Egy bőrtokban hordom az övemre fűzve (apám vette nekem azt a bőrtokot, a kést, azt nagybátyámtól kaptam) – persze csak akkor, amikor a folyóparton vagy a mezőn csatangolok, mert nem vállalhatom be annak a lehetőségét, hogy pótanyám elkobozza. Meg is tenné, ha elkapna vele, mint ahogy az acélvégű nyílvesszőimet is elszedte, arra hivatkozva, hogy közveszélyes vagyok. Mindig azzal fenyeget, hogy valami javítóintézetben végzem. Azóta persze vannak más acélvégű nyílvesszőim. Egy harcos nem maradhat éles fegyverek nélkül.

A késről nyilván a napi tervek jutnak eszembe, és elsősorban persze arra gondolok, hogyan hagyjam el észrevétlenül a lakást. Nem is kérdés, hogy mindenkinek jobb lenne, ha kiosonnék innen, mielőtt élni kezd a ház: menet közben elragadnék egy szelet kenyeret és némi kolbászt a hűtőből, gondolom, és olajra lépnék a kertek alatt a folyó felé. Ez tervnek nem is rossz. Már nyelek is egy nagyot a kolbász gondolatára, elindul a nyálelválasztásom. Igen, Winnetou vagyok. Varkocsos, mindenre elszánt harcos.

Menni fog ez.

Gyerünk.

Lerúgom magamról a paplant, és lepattanok az ágyról. Megállok egy pillanatra. A napsugarak bejutnak szobámba a félig elhúzott sötétítőszárnyak között.

Elkéstem. Borul, de legalábbis változik a kijutás terve.

A túlsó szobából féltestvérem hangja szűrődik át. Csak duruzsol és duruzsol azon a kissé emelt kislányhangján, néha felnevet, majd tovább beszél, a szavakkal, mondatokkal küszködve. Az az érzés kerít hatalmába, hogy egyedül hagyták ezt a kiscsajt a nyelvvel. Mostohaanyám – szólítsuk ezután csak Valériának – szinte meg sem szólal. Néha szúr közbe egy-egy kérdést. Az emelt orrhang többször is nekirugaszkodik ugyanannak a mondatnak, összezavarodik a szórend, a szavak kilógnak, kirúgják a mondatok oldalát, nincsenek a helyükön. Ficánkolnak, mint a kézből kisikló halacskák. Aztán csend. Aztán kezdődik a birkózás egy következő mondattal. Nyelvszelídítés folyik, kérem. Mondatkígyókkal vesződünk a nyelvtan szűkös ketrecében.

Résnyire nyitom az ajtót. Csak meg ne halljanak, léccilécci. Úgy osonok végig a házon, mint egy árnyék. Behunyt szemmel is megtalálnék mindent, milliméterre tudom, hol recseg a padlódeszka. Értékes tudás ez egy indiánnak. Apám szobája előtt megállok egy pillanatra. Az ajtó mögött csend, a deszkáig tolom a fülem. Olyan lett, akár egy fantom. Apám. Már rég nem érzem arcszeszének, ruháinak illatát a szobámban reggelente, ami arról tanúskodott, hogy még megnézett hajnalban, mielőtt elment. Néha több napra is távol marad. Talán most sincs itthon. De ez most nem súly rajtam, nem erről szól ez a nyári reggel és délelőtt. A súly talán apámon van, akin látszik, ahogy néha ránk néz: bennem látja és féltestvéremben azt, amiért még holnap is értelme lesz felkelni.

A Nap közben meghordja fénnyel a ház keletre néző szögletét, már érződik a hőség ebben a csapdában, gondolom, picit igyekezni kellene, mert épp most siklik el ez a reggel és kora délelőtt, bár az idő nem is számít semmit, ki is méri ilyenkor, amikor nyár van, széles és forró, áttetsző és egyszerű, mint egy üveggyöngy. Hallom a folyosó végében az ajtót nyílni, ahogy a konyhából a hátsó erkélyre teszem ki a lábam. Savanyú arcot vágok, mert a kolbásznak annyi. Tudom, alig van tíz másodpercem, hogy a fásszín mögé vessem magam Valéria tekintete elől, de azt is tudom, hogy ez bőven elég nekem: nyolcig sem számolok, és már a bodzabokor mögött vagyok, a biztonságos zónában, míg Valéria lassan a konyha hátsó ablakához ér. Ballal ellegyinti a függönyt, és különösebb ok nélkül végignéz az ébredező kerten, mert jó látni, amint a fák ágai közt áttörő fény újra és újra birtokba veszi a dolgokat.

Érőfélben levő, duzzadt gyümölcsök között baktatok hátra a bokáig érő fűben, és benyitok a kicsi fészerbe, hogy elvegyem a felszerelésem. Üres vagyok, mint egy tavalyelőtti dióhéj. Mint valami kimondhatatlan öntőformája. Érzem, bármi lehet a napból, de egy bizonyos: Valéria bottal ütheti ma a nyomomat. Biztos panaszkodni fog apámnak, hogy elcsatangolt ez az átkozott kölyök megint, bár szólhatna, merre megy, de azért sem. Nem vagyok sem a gyermeke, sem a kutyája, hogy csak úgy parancsolgasson.

Létezésem alaphelyzete, hogy anya nincsen. Tudom, változásban vagyok, mint egy feldobott kő pozíciója, amely megáll egy pillanatra a levegőben, és itt tisztán látja haszontalanságát, helyzetét s magát az áttetsző nyarat minden díszletével, mielőtt zuhanásba fogna. Ezzel mondom el és ebben a formában azt, hogy ki vagyok. Leléptem a folyóra. Nem akarom a közelembe engedni Valériát. Na és? Egyszerű, nem? Mintha érezném a kapcsolódási pontokat, akár a rojtokat egy szőnyegen, amelyekkel értem nyúl, amelyek ott lebegnek láthatatlanul a kert végében, a szabad világ kezdődélkörén. Feléjük vágok a tőrkésemmel.

Gilisztákat piszkálok ki a kövek alól, és egy mokkás dobozba gyűjtöm őket. Később találkám van Golyóval a parton, pecázni fogunk. Hoz ő is valami kaját, vagy megsütjük a halakat, amiket kifogunk. Azokra az éhesen tátogó állatokra gondolok, amelyek nem is sejtik, hogy néhány óra múlva egy nyárson végzik a pattogó tűz felett. Mi az, hogy tűz? Kérdezhetnék a halak. A pucér nyersesség, energia, és az életerő pillanatnyi megnyilatkozása az, ami megbabonáz mindig, amikor markomba szorítom a vergődő testet. Ott van, ott létezik minden másodlagos értelem nélkül abban az eleven valamiben, amit mi folyónak, víznek nevezünk, és onnan emelem ki erőszakosan a számára tiltott elembe. Éltetőhálót nem is használok, egy fűzfaágat dugok át a kopoltyún, arra fűzve tárazom be őket.

Amint átugrom a deszkapalánkot, még hallom Valéria elhaló kiáltását, amint engem hív. Nyilván már leellenőrizte, hogy a szobámban vagyok-e. Egyet, kettőt erősebben dobban a szívem, jobb lett volna, ha meg sem hallom, de lerázom magamról a hangokat, kibújok mindenféle felelősség által meghatározott burokból, és katonásan folytatom utam a folyó felé. Picit azért érzem, hogy nem helyes, amit cselekszem, meg ahogy Valériával bánok, de mindig sikerül jó mélyre visszaküldeni ezt az érzést. Elemelkedem tőle, mint egy szitakötő a nyár szimmetriatengelyétől. Jobb vállamon parányi hátizsák horgokkal meg csalival, balomban a pecabot. Övemben kés. Megyek a víz felé. Olyan ez, mint a fiatalság és a szabadság deklarációja. A folyó karnyújtásnyira, orromban a víz összetéveszthetetlen illata. Szemem tágra nyitva. Mindent élesen látok, minden él és mozog körülöttem, benne vagyok teljesen ebben a pillanatban. Nem veszik el a látásomat különféle gondolatok, nem kerüli el a figyelmem semmi. Látom a bozótban ugráló verebeket, a távolban áthúzó vadkacsákat. Látom, amint a szél apró portölcséreket kavar. Látom az első foszlányokban kipattanó felhőket a ragyogó égen, a levelek remegő, szinkronizált integetését. Érzem minden izmomat, ízületemet, hogy mozgok, hogy élek én is. Részt veszek. Nem vagyok szögletesebb, mint a folyó, vagy mint a fák lombjában motozó szél. A víz fölött átsuhanó jégmadár. Ide tartozom, bármi történjék velem, nem vagyok veszélyben. Vigyorral arcomon menetelek a fényben, nem gondolok semmi másra. Nem gondolok arra, hogy szaladgáló gyermekből lassulok felnőtté éppen, bevárom, hogy utolérjen a szorongás. Néhány nappal ezelőtti álmomra gondolok aztán mégis, amelyben két hozzám közel álló embert vesztettem el. Láttam Valéria citromsárga autóját úszni a folyóban a felszín alatt. A hálóssá hasadt szélvédő közepén megakadt ablaktörlők látványától nem tudok szabadulni. Aztán nagyapámat láttam élettelenül, hanyatt fekve a dolgozószobája padlóján. Tehetetlenség és rémület csapkodott bennem. Első gondolatom mégis az volt, hogy most már szabadon megölhetem az összes galambját. Erős szívdobogással, sírva ébredtem. De miért is mondom, hogy sírva, hiszen csak a szemem volt kicsit nedves, magában az álomban rázott csak a zokogás. Szorította valami a mellkasomat. Olyan megkönnyebbülés volt, és jó zokogni. Aztán ahogy kinyitottam a szemem, eltűnt minden. Eltűnt a fájdalom. Eltűntek a sötét gondolatok és érzetek. A madarakat valamiért mégis ki szeretném belelni. Zavar és idegesít az az önfejű szabadság, ami a kapkodónak, mindig riadtnak tűnő mozgásukból árad, mert mindig készek, hogy otthagyjanak, huss, elhúzzanak a büdös semmibe. Anyámra emlékeztetnek talán.

Mekkora egy hazug vagyok: azt mondtam, nem gondolok semmire, és tessék, tele van zagyvasággal a fejem.

A folyó melletti vadon otthonos hűvösébe lépek. Ismerem az összes ágat itt és falevelet. Az ösvények és a folyó kanyarulatait, a zugokat, ahol Golyóval elrejtőzünk a világ elől. A felrebbenő madarakat és szúnyogokat. Lefele veszem az irányt, a nagy kanyar felé, ahol a meder szinte derékszögű irányt vált. Ki tudja, milyen kemény rétegek lapulhatnak ott az üledékben, hogy nem tudott vagy nem akart átvágni rajta a víz, inkább a könnyebbik utat választotta: megkerülte. A folyó mélyebb itt, mint bárhol ezen a szakaszon, rögtön a kanyar előtt remek kis beállók vannak, ahonnan horgászni lehet. A szedresek, fűzfák és nádasok között kanyargó ösvény egyszer csak kiszélesedik, és egy természetes öblöt alkot. Itt telepedek meg, előkészítem a botot, majd horgászni kezdek. Szúnyogok lepik el csupasz lábaim. Agyoncsapok néhányat, de ez nem tántorítja el a többit: vég nélkül támadnak. Életük árán is vért szeretnének. Nagyjából két perc után fogok egy méretes domolykót, majd még legalább négyet. Telik az idő, és Golyó nem bukkan fel. Igen gyakran megtörténik, hogy befogják valamilyen munkára, és akkor nem tud elszabadulni. Szülei kissé szigorúbbak vele, az engedetlenség nála komolyabb következményekkel jár, mint például az én esetemben. Közben elmajszolgattam a hátizsákomban talált tegnapi kenyeret, és már megint éhes vagyok. Akár már dél is lehet. Magasan áll a nap a fák koronája fölött, izzó levegő vibrál a túlpart gabonatábláiban. Száraz fűzfaágakat török, és tüzet gyújtok a tisztás szélén, a régi tűzhelyen. Sütöm a halat. Nem figyelek oda, és jól megégetem a kezem egy izzó fadarabbal. Számba kapott ujjal ugrálom körbe a tisztást, míg éktelenül káromkodom. Miért tör minden az integritásomra, miért akarja minden az életemet? Basszameg! Az ember elbóbiskol néhány röpke másodpercre, és kész a baj. Nem lehet szenderegni, amikor indián vagy, és amikor kint vagy a vadonban. Mindent két lépéssel előre el kell gondolni, vagy véged van. Hogy mi lehet ennek és ennek a cselekedetednek a következménye. Na mindegy, a lényeg, hogy múlik már a fájdalom, pofás kis vízhólyag dudorodik a kezemen. Golyó pedig még mindig nem jön, és most már nem is fog, úgy gondolom. Elrágok még egy apró keszegfélét, amelyet csontostól el lehet fogyasztani, úgy megsütöttem.

Egyedül azért picit unalmas.

A füstölgő tűzhelyet nézem, amikor alig hallhatóan bár, de tisztán kivehetően meghallom, hogy a nevemet kiáltják. A hang a folyón felülről jön, és tudom, hogy Valéria az, és azt is tudom, hogy valami történhetett, mert különben nem jönne utánam, nem hagyná el a kertet, hogy a keresésemre induljon. Gyűlöli a folyót. Gyűlöli a szedrek szúrós, ruhába akadó folyondárjait, és gyűlöli a szúnyogokat. A pókhálókat, amelyek az arcára tapadnak, és mindig a szem magasságában vannak kifeszítve. Irtózik a sáskáktól és mindenféle rovartól. Egy ujjnyi zöld sáskával ki lehetne kergetni a világból. És most jön, bozóton, szedresen át, és engem keres. Tudja, hogy valahol a parton csatangolhatok, azért nem tart annyira elvetemültnek, hogy képes legyek messzebbre is elcsavarogni a tudta nélkül. Pláne, ha apa nincs is itthon.

De ma valamiért mégsem szeretnék kézre kerülni.

Megvillan az agyamban nagyapám képe, amint a dolgozószobában hanyatt esve, véres fejjel fekszik. Fogom a horgászbotom, és elrejtem a bozótban. A hátizsákot is, persze. Ekkor beszédet hallok az ösvény másik oldaláról is, lentről, onnan is közelednek valakik, habár azt már nem tudom meghatározni, kik azok. Egyáltalán engem keresnek-e. Halászok azért szokták járni ezeket az ösvényeket. Csapdába estem. Láthatatlanná akarok válni. Tudom, alig néhány másodpercem van, hogy eltűnjek. Pánikszerűen keresem a kiutat, agyam lázasan kattog.

Menj, amerre látsz, mondja a jósnő – anyám. Előbb-utóbb úgyis találkozunk. Menj, a végső pont úgyis közös. Szokd meg először is a testedet, ezt a megszokhatatlan állatot.

Valéria hangja egyre közelebbről cseng. Mintha már léptei hangját is hallanám a nádasban. Érzem, amint lúdbőrössé válik a fejem. Mozgásom felgyorsul az adrenalintól. Belegázolok a vízbe. Úgy ruhástól, mert hát kit érdekel. A folyó itt legalább százötven méter széles. Gyorsan mélyül, a vize csendes és áttetsző, szinte nem is vízszerű, olyan, mint a frissen kicsordult fenyőgyanta. Én meg indulok bele ebbe a nehéz, ragacsos anyagba, hogy eltűnjek a tekintetek elől, évmilliókra, mint a borostyánba zárt rovarok. Épp még látom a tisztásra kilépő Valériát, mielőtt a felem fölött összecsapnának a hullámok. Persze ő nem vesz észre semmit, a parton keres. Megpiszkálja a még füstölgő tűzhelyet. Lehajol, a nyomokat olvassa. Akár egy hadiösvényen levő irokéz. De miért keresitek a parton azt, aki a vízben van, fut át a fejemen a kérdés, picit még mosolygok is, mekkora arc vagyok. Nyitott szemmel sodródom lefele, nagyjából harminc-negyven centire a felszín alatt. Ismeretlen mélység fölött kacsáznak lábaim. Az eget nézem, a vibráló vizet az arcom előtt, és a két oldalon lassan mozgó, elmosódott fakoronákat. Szokd meg a megszokhatatlant. A testem lassan feloldódik, nem érzem határait. Jelen vagyok, a végtelenségig figyelmes és tiszta. Csak éppen a bőröm tűnik el, és én áradok szét a folyóban. Mindent kitölt a lágyan ringató, langyos víz. Az orromból elszabadul és a felszín felé imbolyog néhány csillogó, önfeledten ugráló légbuborék.

‍