Lebilincselő gyermekvilág, egy szuszra

A légy zümmögését sem lehetett hallani a nézőtéren – az átkosban, de kábé azóta is ez az „ideális” gyerekviselkedés egy művészeti eseményen –, pedig a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház Mamó című előadását különböző korú gyerekek tekintették meg akkor, amikor kísérőként magam is láttam a produkciót. De ezúttal nem egy vagy több felnőtt valamely előzetes vagy időközben felcsattanó drasztikus fellépésére nem zümmögött sem légy, sem gyermek a nézőtéren, hanem maga az előadás kötötte le annyira a brassói másodikosok, harmadikosok és negyedikesek figyelmét, hogy teljesen moccanatlanul csüngtek az egyéni produkció – értelemszerűen! – egyetlen szereplőjén. Sejtéseim azt súgják: elsősorban Máté Angi színpadra vitt kisregényének nyelvezete szegezte oda annyira a kis nézők figyelmét, hogy több mint egy óráig el sem eresztette. Pedagógusként gyakrabban, szülőként viszont alig-alig figyelünk oda arra, hogy a gyermekkornak van egy sajátos nyelve, nyelvi logikája és játékossága, amelyet a gyerekek többnyire egymás között szoktak beszélni, alkalmazni, illetve – ritkábban – azokkal a felnőttekkel, akikben megbíznak és el tudják képzelni róluk, hogy nem kell velük állandóan felnőttnyelven beszélni.

Pánczél Kata bábszínész előadásában a sepsiszentgyörgyi Mamó ezt a sajátos, nagyon színes, fantáziadús és… otthonos nyelvet terítette elébük bársonyos meseszőnyegként, és ott volt a hallható hatása: a feszült figyelem csendje a nézőtéren. Pedig a 2009-ben megjelent kisregény helyenként lélektépően és szívet marcangolóan nehéz élethelyzeteket, illetve otrombán nyers társadalmi valóságot mutat be. Szabó Emese dramaturg munkája által pedig a sepsiszentgyörgyi produkcióban is benne volt tömören az árva kislány, Angika személyes története mellett a kommunizmusnak és az azt megelőző, világháborúk közötti időszaknak a képi, történeti tanúsága, ezek előadásbeli „csomagolása” viszont nem lógott ki didaktikusan a személyesebb mese fonatából.

Az előadás képi és hangvilága is igéző volt gyereknek és felnőttnek egyaránt. A hatalmas fehér vászonháttérre kivetített fotó- és rajzfoszlányok, -részletek pillanatok alatt odavarázsolták a főszereplő játékosan bemutatott szomorú előtörténetét, a „bábosabb” történetfelütés pedig szempillantás alatt beszippantotta a nézőt a színpadi történetbe.

A sztoriban csupán Angika volt hús-vér ember, az őt körülvevő fránya felnőtteket mind-mind bábok jelenítették meg jellemükhöz pászított méretben (Mamó és a nagypapa hosszúkásabb és soványabb, míg Fülöpnéni töpörödött és kerekded volt), akiknek csupán elváltoztatott hangját kölcsönözte oda függőbeszédben a gyerekmesélő. Ilyen tekintetben is a gyermeki nézőpont uralta mindvégig a színpadot, ami a gyereknézői figyelem fogva tartásának másik kulcsösszetevője volt itt. Nem is gondolnánk, hogy mennyire fontos ez a megközelítés egy gyermekelőadásban – ettől érzik úgy a kicsik, hogy nem szeretnének „eladni” nekik egyéb szempontokat, felnőttesen filterezett maszlagokat: elejétől végig a velük körülbelül egykorú Angika a sztori úrnője, szereplője és rendezője. Neki pedig hittek, minden egyes szavának, és még utólag is pontosan idézték egy-egy megfogalmazását.

Mivel gyerekelőadásról van szó, nyilván felmerül az is, hogy mi mindent vittek haza a produkció után tarsolyukban a kis nézők – a bemutatott témák közül pedig elsőként a gyász és a gyászfeldolgozás lehetősége magaslik ki. Angikának igen korán meghal az édesanyja, ezért kényszerül a mogorva, puritánabb neveltetésű és nevelési elveket valló Mamóval élni, aki maga is meghal majd a történet végén. Tragikus fordulatok, azonban a valóságnak ezzel a formájával a gyermekek csupán a mesékben, mesefilmekben találkoznak, és nem abban a keretben, amelyben köthetik mindezt az élet nyers realitásához. Ugyanakkor pedagógusok és szülők sincsenek mindig kellőképpen „felfegyverkezve” arra, hogy a témát gyereknyelven feldolgozzák, amikor egyik-másik kicsi életében szomorúan aktuálissá válik. Ezért is fontos az, amit a sepsiszentgyörgyi Mamó nekik adott ilyen tekintetben: fél lábbal a mesében, másikkal pedig a valóság talaján állva mutatta be az élet egyik természetes velejáróját.

Egy másik nagyon fontos téma az volt, hogy: „nem minden felnőtt az, aminek látszik”, vagyis nem mindenik felnőttnek kinéző valaki valóban felnőtt, vannak felelőtlen és gyermeteg nagyok is. Ez egy lényeges információ, amely egy gyerek önvédelméhez szükséges, és amit ugyancsak nehéz megjeleníteni a hétköznapokban úgy, hogy hatásos, nevelő jellegű és emlékezetes is legyen. A téma Angika iszákos nagyapjának margóján került terítékre, akitől Mamó külön él, azonban amikor segítséget kérni megy hozzá, ő amolyan unokás „csapatösszerázóként” megitatja pálinkával az alig megismert Angikát. Az előadást követő beszélgetésen, amelyet Szabó Emese és Pánczél Kata vezetett, a gyerekek ki is „értékelték” a viselkedését: bár viccesnek tartották, azért elmarasztalták amiatt, ahogy Angikával elbánt…

A rémálmok valósága volt a harmadik nagyobb téma, ami gyerekszempontból fontos volt. Tudvalévő, hogy a gyermekeknek sokkal több rémálmuk van, mint a felnőtteknek, hiszen kevesebb eszközük van a valóság megnyugtató feldolgozásához. Angikának a nagypapás jelenetet követő, ezt a negatív élményt feldolgozó rémálmának egy táncoló foszforeszkáló emberke volt a főszereplője, akit a gyerekek egyszerűen imádtak. Pedig a színpad sötétjében táncolt, így viszont viccesebb volt himbálózó, a részegség állapotát karikírozó alakja. Sokaknak maradt meg emlékezetesként a jelenet, és boldogan mondták a végén, hogy „a rémálom” volt az egyik kedvenc mulatságos pillanatuk az előadásból. Képi hatása tagadhatatlan volt, mindemellett azt is természetessé tette, hogy az embernek vannak rémálmai, és ezektől nem kell félni, mert lám, még ha ijesztőek is, viccesek tudnak lenni ugyanakkor.

A konkrét tartalmi vonatkozások után szót kell ejtenem itt egy olyasmiről, ami talán több gyerekelőadás esetében is felmerül kérdésként: hogy is legyen a korhatáros karikákkal? Mihez mérjük, milyen valóság függvényében kell ezeket feltüntetni, illetve létezhet-e egy egységes kritériumrendszer? Azért merült fel ez bennem, mert a Mamó a korhatáros besorolás szerint a 12 éveseknek, illetve ennél nagyobbaknak szól… Nyilván, az előadás tartalma több szempontból is igazolhatja ezt a besorolást: keményebb témák, többletmagyarázatot igénylő történeti vonatkozások, amelyek értelmezéséhez nincs még elég infó kis­is­kolás korban stb. Azonban ellenvetésként például azt tudnám itt felsorolni egyfelől, hogy a gyerekek hozzátartozói nem az ő 12 éves koruktól arrafelé hunynak el (korábbról is szükséges lehet a családi és egyéni gyásszal kezdeni valamit, vagy némiképp „felkészülni” a jelenségre), másrészt pedig egyik-másik gyerek 9-10 évesen már Eminem-dalokat hallgat (és érti is az illető szubkultúra kifogástalan „poézisben” tobzódó angol szövegét). Ilyen tekintetben viszont nem hiszem, hogy ő föltétlenül dob egy hátast attól, amit Máté Angi neki a Mamó révén mond. Inkább azt kéne általános gyakorlattá tenni, hogy az iskolák a bábszínházakkal, színházakkal együttműködve műhelytevékenységeket szervezzenek a megtekintett tartalom egy-egy jelentésének feldolgozására. Mindemellett javaslom még azt is, hogy olvassunk bele egy-egy Eminem-dal szövegébe, mert akkor lehet, hogy ráeszmélünk arra, hogy a vaskosabb témákkal való irodalmi, művészeti ismerkedés már tegnapelőttől időszerű tevékenység…

Sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház. Máté Angi: Mamó. Dramaturg: Szabó Emese. Bemutató időpontja: 2024. május 15. Szereplő, díszlet-, bábtervező és bábkészítő: Pánczél Kata. Zeneszerző: Visky Péter. Tanácsadó: Nagy Lázár József. Hangtechnikus: Szanday Csongor. Fénytechnikus: Péter Előd. Kellékes: Vizoli Mónika. Díszítő: Nagy Nándor Zoltán.

‍