Lelkiismeretet nyugtalanító kísértetek

Kele Fodor Ákos: Honti hantok. Tea Kiadó, Budapest, 2024.

„(…) egészen az igazsághoz soha nem fogunk eljutni, csak mind közelebb és közelebb kerülünk hozzá. Amiként elődeink bűnét sem moshatjuk le magunkról soha, de szüntelenül tisztítanunk kell gondolatainkat, hogy az ismétlés bűnébe ne essünk.”

Sok kegyetlen epizódja van az emberi történelemnek. Az utókor arca most is lángol szégyenében, hogy milyen tettekre képes a gondolkodónak nevezett ember indulatoktól és előítéletektől elvakítva. Az egyes esetek akkor is lehetnek megrendítőek, ha az igazságosság és törvényesség jegyében születnek, vagyis velük valamiféle rend áll helyre. De mi van akkor, amikor a rend valójában nem áll helyre, ha maga a törvény árulja el azokat, akiknek igazságot kellene szolgáltatnia? A Honti hantok egy ilyen 18. századi történetről, a magyar törvénykezés talán legsúlyosabb bírói tévedésből végrehajtott halálbüntetéséről szól: a boszorkányperekkel hasonlóságot mutató kemencei jusztizmordról.

1782-ben Hont vármegyében az úgynevezett emberevő cigányok perében 84 embert ítéltek el ártatlanul egy lótolvajlásból gyilkossággá és emberevéssé fajult ügyben. A vádlottak közel felét a vélt bűnökhöz mért kegyetlenséggel (akasztással, lefejezéssel, felnégyeléssel, kerékbetöréssel) kivégezték, többek börtönben sínylődtek, azt a 64 árván maradt gyereket pedig, akiknek nagy része végignézte saját szüleinek kivégzését, szétszórták más településekre, idegen családokhoz. Kele Fodor Ákos ennek a pernek a feldolgozására, a korábbi megjelenítések torzításainak kiigazítására vállalkozik. Teszi mindezt úgy, hogy szeme előtt lebeg bevezető gondolatunk: a teljes igazság nem érhető el, egy része örökre odaveszett az idő fodraiban, a rendelkezésre álló dokumentumok és egyéni olvasatok hiátusaiban. Mégis fontosnak tartotta a lehető legközelebbi igazság nyomozását és köztudatba kerülését, egyrészt, hogy a múltbéli áldozatokat legalább jelképesen rehabilitálja, másrészt, hogy a jelen és a jövő számára tanulságként szolgáljon, hátha elkerülhető lenne az ismétlés bűne.

Nem szokványos formát választott a szerző a téma vagy inkább témák feldolgozására, ugyanis a könyv nemcsak a kemencei történetről szól. A regényesszéként meghatározott mű két, tipográfiailag is jól elkülönülő részre tagolódik: az egyikben regényesített formában az eszkalálódó eseményeket követhetjük nyomon, a másikban a szerző saját vívódásaira, az üggyel, az anyaggal és nyelvvel való küzdelmeire, az írás útkereséseire reflektál, beavatva olvasóját a mű keletkezéstörténetébe. A kötet könyvtárgyként is különleges, lenyíló gerincének svájci kötése témához illően a periratokat idézi.

A korabeli dokumentumokra és későbbi feldolgozásaira támaszkodó, fehér foltokat fikcióval beszövő regényrész a vádlott közösség pozíciójából meséli a történéseket, jó alkalmat nyújtva arra, hogy a megbélyegzett és mítoszoktól övezett etnikum kultúrájáról, történelméről, gondolkodásáról is közeli képet kapjunk. Erős hangsúlyt kapnak az árva gyerekek, a szerzőt érzékelhetően megérintette a sorsuk; a kötet legszebb szimbólumát is egy gyerekben, a vak Lónikában kapjuk, aki egyszerre az író és az olvasó jelképe is, rajta keresztül és hozzá hasonlóan „látunk” a múltba, korokon és értelmezéseken által homályosan. Ezek után gondolhatnánk, hogy az elmélkedős esszéhez képest ez a kötet könnyebben befogadható fele, ez azonban csak részben, olvasmányossága és cselekményessége okán igaz. Az események előrehaladtával ugyanis egyre megterhelőbbé válik a történet, és a szerző nem finomkodik a részletek leírásánál sem. Az elborzasztó naturalizmussal ecsetelt kínzások és kivégzések sokkolnak, mégsem fordíthatod el a tekintetedet, a szerzői szándék kényszerít, hogy nézd, lásd a szörnyűségeket és saját reakcióidat egyaránt. Az esszé a maga során ráerősít erre a szándékra, mi több, egy tudatosabb síkra is tereli, amikor a szerző a témával és a megvalósítással kapcsolatos nehézségeiről vagy általános sztereotípiákról is vall, mindezt kiegészítve a kötet végén egy (ön)megfigyelésen alapuló úgynevezett cigányozásnaplóval. Akiket érdekel az írás- és történelemfilozófia, a jogtörténet, tömegpszichózis, valóság és fikció összeegyeztethetőségének dilemmája, szeretik tetten érni, megérteni saját működésüket és azt, hogyan tükrözi és határozza meg gondolkodásmódunkat a nyelv, azok számára a regény érdekfeszítő olvasmány.

Nehéz érzelmi bevonódás nélkül olvasni ezt a könyvet, helyenként olvasni is egyáltalán, majd nehéz szabadulni tőle. Nem véletlenül botlunk olvasás során többször is a kegyeletmunka, emlékezetmunka, toleranciamunka, jóvátételmunka kifejezésekbe. Olyan könyv ez, amelynek megírása közben nemcsak az író dolgozik az anyagon, hanem az anyag is az írón, és mindkettő az olvasón – kénytelenek vagyunk önvizsgálatot tartani, szembesülni viszonyulásunkkal, prekoncepióinkkal. „Ez a per, ha úgy tetszik, mindannyiunk pere, melybe azért fogtak minket, hogy megítéltessünk, hogyan ítélkezünk mások felett.”

‍