.svg)
F. / Az utolsó kör apokalipszise
Feljegyzés a piros füzetből
Azt mondanám neki, sétáljunk, de mivel látnám, hogy nehezen jár, vagy inkább biceg, csak kocsmától kocsmáig mennénk, természetesen végig magázódnánk, a közép-európai ember mindig magázódik, egy idő után hagynám magam meggyőzni arról, hogy hiba, ha az író túl sok könyvet olvas, én pedig arról győzném meg őt, hogy gyürkőzzünk neki, és járjuk végig a Nagy Szlalomot…
Azután tompán koccanna az asztalon egy újabb korsó, és nem kelnénk fel, a látomás már azelőtt megszakadna, hogy az apokalipszis a romokig érne, mintha szertefoszlana a mozdony füstje, vagy megszakadna a film a Világ biográfban, s csak az üres fény, a fehér kép íródna a talajvíztől megdohosodott mozivászonra, mire feleszmélnék, a pincér, akinek arcélét mintha nedves újságpapírból rakták volna össze, felszívódna, pár ember ülne csak a zöld krušovicés mellett, a tévében Babiš vonogatná a szemöldökét, de nem figyelne rá senki, az utca túlfelén a gépek pihennének éjszakai álomra hajtva fejük, szunnyadnának a markolók és buldózerek, néma moccanatlanságban szenderegnének a légkalapácsok, a munkások már egy másik kocsmában vagy otthon, egy másik periférián az asszony mellett, vagy éppen Ukrajnába telefonálnak, a hídnak még nem fogtak neki…
Hoppá, megvan, voici, mondja Sophie, és átnyújtja a tabletjét, és tényleg ott van mind összegyűjtve, minden folder egy-egy hrabali kocsma nevét viseli, U Vaništů, U Ferklů, Merkur, La Paloma, U Slovanské lípy, Automat Svět, U Krála Jiřího, Na Růžku, U Staré basy, Na Staré poště, U Horkých, U Karla IV, U Jeřábků, U Jarolímku, Na Korábě, U Lišků…
És ott van az, ahol most ülünk?, a már nem létező kocsmákat egy kereszt jelzi a folder neve mellett, a legtöbb ilyen, s a folderekben fényképek és szövegfájlok, PDF-ek Hrabal-részletekkel, így áll össze a tekintélyes hrabali kocsmakatalógus és -archívum…
Eredetileg ez lett volna az egyik fő fejezet, magyaráz Sophie, afféle guide-nak is használható hrabali kocsmakatalógus, de ennek semmi értelme, és akkor mi is ez a munka, hol van a tudományosság, ugye, meg hogy is nézzen ki egy Hrabal-disszertáció, próbálom magam értelmesre fogni, de pas les idées, inkább kortyolok, pfff!, akár a lovak, úgy fújja ki ajkait remegtetve a tanácstalanság és mitvanmitteni sóhaját, akár a párizsiak szokták, ezzel az elnyújtott, decens, fingó hanggal…
Már nem tudom, mi felé halad, hogy halad-e egyáltalán, vagy hogy van-e haladás, Hrabal és Libeň, kulturális emlékezet és a szöveg mint archívum, aszanáció és apokaliptikus hagyomány, letűnt kocsma és Közép-Európa, a művészet mint szubverzió, szürrealizmus és kommunizmus, le humor noir és a šibeničný humor, diktatúra és ellen-történetírás, eštébákok és chartárok, heterotópia és magánszféra, megfigyeltség és partizánszellem, automatizmus és alárendeltség, lakáspolitika és parazitizmus…
Lövésem sincs, Adam persze sokat segített, de ki kellene találnom, nem maradt túl sok időm, nem tudom, hogy mi felé vigyem el…
Meddig maradsz? Még két hétig…
Te? Holnapután megyek…
És Szarajevó? Oda majd csak másfél hónap múlva…
De találkozhatnánk Párizsban. Találkozzunk valamikor kora tavasszal, megmutathatnád a Petit Ceinture-t… addigra már le kell adnom a dolgozatom, szabad leszek, ha minden jól megy, bár nem tudom, lehet, hogy halasztást kell kérvényeznem, tessék, mire volt elég ez az ösztöndíj…
Először minden olyan világosnak tűnt, most meg rettentően banális, és az a sok leírás, hogy Hrabal hogyan és miért szeretett bele a libeňi perifériába, a locusok és szegletek és zárványok számbavétele, a letűnteké és túlélőké, a legócskább sarki késdobálóké, les bistros plus pajzeliens, az ismerősök és barátok, akik regényalakként emigráltak a fikció birodalmába, ahol nincs halál s nincs apokalipszis, csak az örökkévaló napsütés és szüntelen házimurik, les mariages dans le maisons, és Vladimír, az istenek bohóca, és Bondy, kurva fix, és a Rokytka medrének szemetében és a Hanťával talált bezúzandó kiadványok, vagy a kulisszaraktárban, a bimának támasztva egy rég nem játszott darab álajtói, miközben mögüle hiányzik a Törvény tekercse, és Pipsi, vagyis Pipsi nézőpontja, a szerelem mindent feloldó iróniája, és a pražská ironie, a lavórban a Na Hrázi 24-be hordott örökkévaló sörök, költői fantázia városa és Nadja, a spirit libre Párizsa…
Mindez gyönyörű és gyöngéd, az embernek meglendül a kreativitása, és odaillő idézetekkel kövezheti ki gondolatívének útját, és stilizálhatja, korabeli referenciák adatolásával, akár a kifestő mezőibe, színeket lehelve beléjük, mégis, az egész végtelenül semmitmondóvá és banálissá válik, Merkúr szelleme elszökik a lombikból, beigazolódik az alkimisták félelme, banális, akár a sarki Lahůdkyban vett treszkasaláta reggel, a gyárba induló busz előtt gyorsan elfogyasztva, pedig először a kirakat mögül még parmezános tonhalsalátának indult kaviárral…
Nem tudok tanácsot adni Sophie-nak, nem is szakértem Hrabalt, csupán olvastam ezt-azt, előszedem a piros és az arabeszkes füzetet, benne kusza feljegyzések kronológiai sorrendbe szedve olvashatóak össze: Kronika Libeňská…
Látod, ezek itt mind tények, nekem is segített Adam a régi, letűnt Libeň tényeinek felcsipegetésében, ha összeolvasod őket, nem a történelem jön ki majd belőle, hanem az apokalipszis, nem a Teremtés könyve, nem a Tóra, és nem is az Evangéliumok, de a Jelenések könyve, a letűnés költészetévé válnak az apró tények, a feljegyzések írója pedig a pusztulás krónikása lesz, talán ennyi az egész, szövegbe menekíteni mindazt, ami elveszik, ami elpusztul, amit elvisz a tavaszi árvíz és a bibliai vízözön, vagy éppen a tűzvész, hiszen írva van, hogy tűz által veszik el a világ, a történelem apokalipszise és az apokalipszis története…
Visszajövök még ide. Én is, ha lesz ide, ha lesz hova, javítom ki, mert a túlfélen már dolgoznak a munkagépek, építik a Nový Život lakóparkot, még egy utolsó kört rendelünk, aztán felszámoljuk magunkat…
G. / Epilóg, avagy önfelszámolás
Feljegyzés a piros füzetből
De vajon hol vagyok Libeňtől, ahova nem lehet visszamenni, sem térben, sem időben, ahol mintha sohasem lettem volna, s talán nem is voltam, csak látomásban, talán csupán Hrabal elvakultan kígyózó sorai között szlalomoztam, szavak hálójába gabalyodva, nyelváradásba fulladva, kiűzetve a beszédből idegenségemnél fogva, két nyelv közé esve valami párizsi asztaltársaságban a belleville-i Pili pili bárban, vagy a szarajevói Galerijában nyelvtelenedve el a szláv Bábelben, talán ki sem mozdultam a szobámból, talán nem is voltak soha más szobáim, egy biztos, hogy e szoba mindentől távol van, a koordináta-rendszer áthelyezhető nullpontja, de vajon az otthonom-e az, ahová hazamegyek, s vajon Pozsony az-e, vagy oda csak visszamegyek, noha sosem vált otthonommá, pedig rengeteg emlék köt oda, amely ellensúlyozza a lelketlen város rideg józanságát, ahol szobák sora várt, ha a múltba visszanézek, a kocsmákba vezető utak hálóként vetülnek a város térképére, s ahol nincsen hová s nincsen kihez visszamennem…
Ketten is itthagytak azóta, hogy elhagytam a várost, akikkel már csupán az örök csapszékben ihatok, G. L. és Z. K., elhagyták a várost, kocsira szálltak, vitte őket Szent Mihály lova, a sír peronján várakoznak, hogy elvigye őket az égi szerelvény a határon túli állomásra, a Café di Praga is kong az ürességtől G. L. nélkül, utoljára a temetése után mentem oda, kegyeletből vörösbort rendeltem, és a Česká pivnicába sem jön utánam Z.K. egy korsó bakalářra vagy barna Krušovicére, nem ugrom le az írásban elfáradva a legközelebb eső U Hasičába egy korsó Pražačkára, amely a Wilsonova és a Radlinského sarkán olyan volt, mint az U Hausmanů a Na Hrádzi 24-esnek, barátaim, ha voltak, ha maradtak, elköltöztek a városból, szétszóródtak azóta a világban, akár a zsidók a góleszben, az otthonunk széthullott, letűnt kor tanúja a lebontásra váró ház, írom egy távoli városba a chaten küldött üzenetem…
Hol vagyok én Libeňtől, s hol van Libeň éntőlem, ha nem vezetnek utak, ha nincs miért odamenni, ha nincs kiért odamenni, ha nincs ott semmi, ha nincs ott senki, ha el lettünk menve, fel lettünk számolva, ha Andris hazaköltözött Budapestre, Adam pedig, akit sosem ismertem meg teljesen, már elfoglalt családapa lett, Sophie pedig, akivel szintén nem találkoztam azóta, sem Párizsban, sem máshol, sem kora tavasszal, sem máskor, különben is, miért találkoztunk volna máshol, mint Libeňben…
Hol az a huzatos város, hol vannak azok a viharvert libeňi napok, hol vannak a lila žižkovi naplementék, Prágában otthon lehettem volna, de mindig idegennek éreztem magam, Szarajevóban mindig otthon éreztem magam, de mindig idegen maradtam, Párizsban sosem lehettem otthon, mert ott mind idegenek vagyunk, de hol vagyok most, sehol, most ez a zöld krušovicés abroszú kocsmaasztal az otthonom, az az ismeretlen fickó, aki a pultot támasztja, a legjobb barátom, ő lesz a tanúm, mert elveszem a pultoslányt, aki már asszony, Fecskéné, megszöktetem őt, elveszem a szemközti kiskastélyban, most azonnal, most találkoztunk először, szerelem ez első látásra, aztán mindenkit itt hagyunk, messze mindentől, áthidalhatatlan távolságba…
Hol vagyok attól a Libeňtől, amelyet Hrabal élt, költött, álmodott, lerombolták, ahogy én romboltam le a szobáim, felszámoltam az életeket és korszakokat, ahogy azokat a napokat beszüntették, a kocsma már nem üzemel, aszanálták az egész házsort, nem marad más, mint a csodálat, csodálni ezt a gyöngéd barbarizmust, ezt a líbezná apokalypsát, hele, holčičko, i z tebe může bejt spisovatel, a hlavně holčičko, musíš umět klást pitomé votázky, tak hele, já ti můžu říct jenom to, čemu věřím já, holčičko, na počátku všeho je vobdiv…
