.svg)
E. / Letűnt kocsmafilozófiák disputája
Feljegyzés a piros füzetből
Szóval ott tartottunk, hogy a keletiek alkoholisták, cukkolom Sophie-t, hát persze, nálunk az LSD-t tolták, amikor ezek itt vedelték a sört, mondja, száz évvel korábban meg nálatok az ópiumot szívták, teszem hozzá, amikor pedig a magyar költők még a borra esküdtek, szóval a kelet az alkoholé, a nyugat pedig a drogoké, mondom kérdőn, nem kunkorítva fel a mondat végét franciásan, sem is súlyozva le a végét magyarosan. Ez egy csehül megfogalmazott kérdés, olyan levegőben maradó mondatvéggel, amely megkérdőjelezi a mondat kérdő voltát, azaz a kétséget vonja kétségbe…
Igen, talán ennyire is leegyszerűsíthető az egész hrabali írásművészet, csupán a mámor hajhászása, a hedonizmusnak a körülményekhez képest való megvalósítása, az élvezet, öröm, miközben minden olyan szörnyen szürke… A lázadás szelleme az automatizált világban… Talán a pszichoanalízissel minden olvashatóvá válik, a vágy működése mindent megmagyaráz… igen, ez a német tudomány a franciák kezében, Freud és Adler öröksége Lacan és Foucault íróasztalán, zsonglőrködik Sophie a nevekkel, a szöveg öröme az, ami az olvasást hajtja, a vágy mechanizmusa, hogy magunkévá tegyük a szöveget, belé hatoljuk vagy magunkba fogadjuk, elnyeljük vagy belebújjunk… a pszichoanalízis kis keleti zsidó dolog, Freud és az ő pszichoanalízise, amellyel a zsidó Freud tudományosan bebizonyította a keresztényeknek, hogy az emberi élet egyedül és kizárólag a nemi szerveken alapszik. Freud bűntudat nélkül lépett be oda, ahol a keresztény ember bűntudatot érez, és a zsidók bosszúja a keresztények pogromjaiért és egyéb rémtetteiért, amikor az alapok a magasba repültek és a mennyezetek a pincébe omlottak, a robbanások gyöngéd apokalipszise, amikor, mint a forradalomban, minden fordítva van, mint ahogy a zsidó könyveket visszafele kell lapozni, és a zsidó óra mutatói visszafelé forognak… ez egy Apollinaire-reminiszcencia, az Égövben és A prágai vándorban írja, és egészen konkrétan az óvárosi zsidó községháza órájára vonatkozik, ami az Altneuschul mellett áll, az egykori gettó szívében…
Ha az olvasás vágy, akkor éppolyan radikális lépésekre ragadtathatja az embert, mint a szerelemféltésből elkövetett emberölés… van, aki felvágja az ereit az ifjú vagy vén Werther sorsait olvasva, van, aki szútrát recitálva megvilágosodik, van, aki letűnt kocsmák jegyzékét állítja össze Hrabal szövegeit olvasván…
És van, aki alkoholistává válik, keleten a legjobb nem kijózanodni, ki is mondta ezt, de hagyjuk is, gondoljatok csak a Barbároknak arra a részére, amely azt írja le, hogy amikor Vladimír és Hrabal lakótársak voltak, közös cinkossággal hogyan hódoltak a csak a közös iszogatás céljából tartott üveg megcsapolásának, a megosztott, közös öröm öröm a köbön, ahogy a kredenc zárját kinyitottuk, újra elővettük az üveget, és megint ittunk, és csodálkoztunk, milyen kevés fogyott az üvegből, de úgy volt ezekkel az üvegekkel is, mint a szabadnapokkal, előbb lassan indul, majd az utolsó héten már úgy iramlanak a napok, ahogy a poharak folynak le a torkunkon, mert mindig azt becsültük a pálinkában, ahogy észrevétlenül könnyebbé és könnyebbé tesz, hogy fellelkesül tőle az ember, hogy ostobán mosolyogni kezd, és ahogy ennek a szesznek a kredencbe való bezárása és kinyitása olyan hosszan kapcsolt össze minket, hogy késői belátással jelentettük ki, hogy ezzel a pohárral már nem kellett volna meginni… aztán eloldalogtunk mindketten a saját ágyunkba, és figyeltük, ahogy a szesz zsigereinkben és fejünkben megváltoztatja az előjelét, mámoros bódulattá alakul, szép álommá, amelyet reggelre lecserél a tompaság és a fejfájás…
Igen, emlékszem, szakítom meg Sophie-t, aki a Barbárok sorait olvassa, s eszembe jut a másnapos Hrabal a Házimurikból, aki akkor még csak „a doktor”, s még nem a „můj muž”, ez volt tán a második találkozásuk, viszontlátás, tehát rendez-vous, még akkor is, ha nem volt megrendezve, csupán látszólagos véletlen volt, hogy Lizajhoz és Wullihoz tartva narrátorunk belebotlott a fejfájós, kocovinás, avagy macskajajos doktorba…
De éppen ez tartozik lényegileg a kis keleti alkoholizmushoz, s írja is valahol a regényben, hogy a részegségben nem az emelkedett hangulat a legszebb, hanem a lefelé vezető út… a részegségben a másnap a legértékesebb, a másnaposság, a lelkiismeret-furdalás, a spleen, amikor az ember maga alatt van, ahogy én voltam ma, amikor maga edénymosogatás közben meglepett, amikor a saját anyukám voltam, és mint mindig, amikor másnapos vagyok, azt ismételgettem magamban… Mi lesz belőled? Abban áll a másnaposság ereje, hogy az ember új életet akar kezdeni… Ezek alapján tehát, tromfoltam tovább, a kis keleti alkoholizmus leghatásosabb ellenszere a másnap, amikor vita nuovát lehet kezdeni, leszokni a dohányzásról, és nem inni szeszt soha többé…
De Sophie figyelembe sem veszi az érveimet, ezek csupán az idült tünetek, veti oda, az öröm, az életvágy benne rejlik a sztorizgatásban éppúgy, mint az explozionalista grafikában, szurkot a frissen meszelt falra!, vagy a Rokytka akkor még igencsak elhanyagolt medrében rejtőző titkos roncsok object trouvéi között, a bedarálandó papír szövegei között vagy a köznapi napfényevésben is megtalálni a napok apró szépségeit, az igazgyöngyöket a mélyben… Mint valami sütkérező gyík, egyfolytában a napot követte, az utca napos oldalán ment, imádott délelőtt az U Horkýchhoz menni, szépen odasütött akkor a nap, a Vita nuovában leírja, hogy szabadnapján a kocsmákat a nap járásához igazítva járta végig, a Na Hrázi 24-es ház udvarán a fészer tetejére járt fel írni, erről sok helyen ír, az asztalkája és zsámolya lábait a tető lejtéséhez igazodva fűrészelte le, Hrabal imádta a napot, figyelte az időjárás-előrejelzést, és amikor biztos volt abban, hogy másnap hétágra süt majd, szabadságot vett ki, ünneplőbe öltözött, és úgy járta végig Libeň kocsmáit, mint más a zarándokutakat, apropó, itt vezetett Libeňen keresztül a Szent Vencel út, hiszen a király testét Libeňen keresztül hozták Prágába Stará Boleslavból, az öröm oltárán áldozott barátunk például itt is, a Na Žertvách és a Bratrská egy csapszékében, a Na Růžkuban, 1985-ben lebontották azt is…
Az életöröm, igen, a Házimurik narrátorkája, miután Lizaj és Wulli panaszáradatát a nyomorúságos Na Hrázi 24-es házról végighallgatta, azzal szembesül, hogy a doktor kijelenti, hogy szeret itt lakni, mert nincs ennél csodásabb hely a világon, és akkor megint zúdul egy adag lemállott vakolat a fészer tetejére…
Az ünnepi zarándokút volt ez, nem a Nagy Szlalom, annak csak akkor indultak neki, amikor már hazaértek a melóból, vagy amikor Hrabal ujjai alól már kifutott a napfény, elgémberedtek, s már nem nézett hunyorogva a fénybe, s nem verte vadul a szecessziós, német atomovou šrajbmašinu Perkeo, amely nem írt pontokat, ékezeteket és mekcsenyeket, amikor a gondolatok áradásának zenéjét nem írta már partitúrává, s mire lement a nap, Vladimír is előkerült, majd Bondy vagy csapódott, vagy már útközben szembetalálkoztak vele…
Az U Ferklůt is nagyon szerette Hrabal a zarándokutak alkalmával, ott már korán reggel fény árasztotta el a csapszéket, remek kerthelyisége volt, asztalain csíkos abrosz, a napfürdőzéshez bent is kiváló, ugyanis hatalmas ablakai voltak, itt volt Prágában a legkisebb biograf, azaz filmszínház, állítólag akkora volt, mint a nemzetközi gyorsvonat büfékocsija, kedvelt hely volt, mert filmvetítés közben is lehetett menni sörért, a Zenklován volt, a Primátorská utcával szemben, lebontották ’67-ben az egész sarokkal együtt, teszi hozzá Adam…
Ha biztosra akart menni, akkor a Na Růžkuba ment, ott egész álló nap sütött a nap, minden byl sluncem a pivem zalitý, mert hiszen ez a můj muž ki tudta választani, uměl si vybrat ten svůj slunečný den, az ő napos napját, és a csapszékben ült, és alig bírta kigyönyörködni magát abban, amit nem tudott senki, amit csak ő tudott, hogy a napfénnyel elárasztott csapszék maga a libeňi mennyek országa, že sluncem zalitý výčep jsou nebesa v Libni…
Nos igen, a Na Růžku, ahogy említettem, ugyanannak esett áldozatul, mint a Na Hrázi 24 vagy Vaništa úr vendéglője, valóban sarki kocsma volt, írja is, hogy a můj muž mindig betért a Sarok kocsmába, hogy a bejárata a sarkon nyílott, majd kétoldalt kiszélesedett, és a kocsmáros, miközben csapolta a sört, a nyitott ajtón át a vasút mellett tenyésző ördögcérna (kustovnice) bokrokat bámulta, és ha egy Vysočany felől a Libeň-Alsóba tartó, elzakatoló gőzös füsttel okádta tele az utcát, soká kellett várni, mire kitisztult a látkép, és a nyitott ajtón beáramlott a füst, de itt általában annyi részeg volt, hogy senki semmit sem vett észre, és senkit sem hozott ki a sodrából, mert a cigarettafüstöt egyébként is vágni lehetett, és a můj muž és a csapos, amikor nem láttak semmit, amikor eltűntek a kustovnice bokrok, az utca, és amikor a můj muž már nem látta a csapost sem, annyi füst tolult be kintről, akkor úgy érezte magát, mintha a delphoi jósdában ülne, és a drogok hatása alatt álló jósnők tébolyult károgását hallaná, akik a füst mélyén birodalmuk jövőjét mondják el királyaiknak…
Hrabal írásán kívül még egy 1937-es kép maradt fenn a Na Růžku kocsmáról, azon kívülről látszik az a bizonyos sarok és az a bizonyos ajtó, mutatja Adam, mert Sophie monológja alatt kikereste a képet, majd megmutatja az U Hausmanůt, egy ötvenes években készült képen az ütött-kopott épületet nyugat felől nézve, aztán egyet kelet felől fényképezve, a rendben tartott épületet valamikor a lebontás előtti években, azután az U Staré basy, avagy az öreg bőgőhöz címzett kocsma 1968-as képe kerül elő, amely a Zenklova és a Kandertova sarkán állt, egy következőn pedig egy egész sorozat kerül elő, a széria az egész házsort kiadja, amely a Zenklova felső részének északkeleti, lebontott oldalát ábrázolja/mutatja, látható az egész egyemeletes ház, amelyben az U Ferklů volt a Kino Družba szomszédságában…
Igen, és folytathatnánk Hrabal nyomán a letűnt kocsmák sorát, a hospodákat és šenkeket, fel lehetne térképezni egykori helyüket vagy mai helyüket, s meg lehetne írni a krónikájukat, némi fikciós segítséggel színezve ki a feledés füstjébe süllyedt tényeket, mint például ott, hogy můj muž ez alatt a szabadnapja alatt csak azokba a vendéglőkbe ment, veszi át a szót Sophie, és folytatja Hrabal nyomán, ahol volt kerthelyiség, mert a můj muž imádta azokat a kocsmákat, ahol apró kerti terasz volt, hacsak néhány székkel is, mint mondjuk a Štrasburk előtt… de legszívesebben a Stará basához járt ezeken a szabadnapokon… Ezek közül már egyik sem létezik, a letűnt Štrasburk vendéglő a Sokolská és a Švábky kereszteződésénél volt, képem nincs, de ez igen, mondja Adam, mire én kinyitom a piros füzetet, amelyben mindannyian meg vannak írva, s olvasni kezdem…
Az egykori uradalmi birtokon tágas udvarház állt, 1831 őszén a lengyel emigránsoknak nyújtott menedéket, miután a felkelőknek nem sikerült a nemzetet felszabadítani, a 19. század derekán az udvarban vendéglő nyílt, amelyet ismeretlen okból Egérlyuknak, Myší dírának hívtak, vagy V Myšině, avagy Egeresként utaltak rá, ezt az udvarházhoz tartozó földbirtokot 1862-ben fallal vették körül, téglaraktárat nyitottak itt, és zöldségeskerteket, az első világháború idején azonban a vendéglő eredeti épületét lebontották, és új épületet emeltek a helyére, Libeň rossz hírű lokálja volt, mindenekelőtt azért, mert ide jártak mulatni a katonák, ide kísérgették a kétes erkölcsű barátnőiket, a libeňi lakosok hasonlóan nyilatkoztak róla, mint narrátornőnk, azaz Pipsi által Hrabal…
Itt vagyunk, vagyis itt volt, itt voltak… de elillantak, mint az öröm, tegnapról mára, s csak a tompa fejfájás maradt nyomukban, így a mai örömöt kell megkeresnünk, mert az élet nem siralomvölgy, hanem lakodalmi öröm, lakodalmi vigalom, ezért tartok lakodalmakat ebben a házban, és ezért szeretem a cigányokat, úgyhogy egyesek undorodnak tőlem…
V. / Az örök záróra, věčná závěrečná
– U Ferklů, U Libuše, U Jarolímku, U Kroftů, U Hausmanů, Na Korábě… és… – sorolom a neveket találomra a piros füzet szamárfülezett oldalára oszlopokba írt névsorról, amelyet most Sophie előtt igyekszem kisimítani a kocsmaasztalon. – És az Automat Svět. Na az sincs már meg – mondja, fakticky megvan, mert az épület áll, de nem iszol ott már sört soha, majd apró keresztet rajzol a név elé. Sophie rideg tényszerűséggel szemrevételezi a listám.
– Az U Hausmanů meg az U Vaništů az ugyanaz, ez sincs már meg. – Oda is keresztet rajzol. – Azaz amelyiket akkor mutattam, amikor Hrabal lebontott házát mentünk… hát végül is: megnézni. Annak a betonkeretnek a sarka maradt csak belőle, az volt a terasza valaha. Apropó sarok: a Na Růžku és az U Ječmenů szintén nincs, az U Pudilů meg egy és ugyanaz, mint az U Kroftů meg az U Libuše. Az sincs meg. – Egyre lehangolóbb Sophie-nak ez a tárgyilagos magatartása, a párizsi nők mind ilyenek, aztán meg felháborodnak, a fene sem érti, hogy min is. Amikor finoman a kegyelet, sőt a részvétteljes megindultság hiányát viccelődve a szemére olvasom, vállat von.
Mit csináljak, sírjak a letűnt világ felett? Én is csináltam egy ilyen listát. A kocsmákról. A legtöbb név a Házimurikból, a Vita Nuovából és persze a Gyöngéd barárokból származik, nem igaz? Bizony, lehetne egy kocsma guide-ot csinálni Libeňhez, térképpel, útvonallal, mondjuk a híres Nagy Szlalom sörkeresztútját lejárni, s ima helyett sört inni a stációknál, pogány rítusként. De akár szótárcikkszerűen is szerepelhetnének a letűnt vagy még létező kocsmák, alattuk hosszú idézetpasszusok a szerző műveiből.
Igazad van – felelek kisvártatva. Így elmondva tényleg banálisnak hangzik, de szép, be kell ismerni. Persze – bólogat csücsörítve –, de felesleges. Kis-Kelet-Európában megtanul inni az ember, pedig előtte is azt hitte, hogy tud. A párizsi lányok aperolt isznak, normál esetben nem szeretik a sört, de talán csak mert nem tudják, mi a lefiltrovanej ležák, kacsint, kortyol. Édes az akcentusa. Pozsonyban egyfolytában a slivovicát nyomtuk, persze hol van az már – mondja elmerengve, s látom a rúzsa nyomát a sörhabos pohárperem túlfelén. A háttérben zümmögő tévében a hírek mennek, a vendégek, mind érett korú férfiak, csak a magukét mondják, hiába mosolyog kópésan botjára támaszkodva Zeman elnök a képernyőn.
Szóval keleten mindenki alkoholista – összegzem csipkelődve. Mert a lét elviselhetetlen, a gyönyörűsége pedig ott maradt a Luxembourg-kert kerítése meg a Belleville tetőterei közt. To si ze mě děláš legraci kámo, já tě přehléd! Ať žije pivo! – mondja teátrálisan Sophie, majd belenyúl a poharába, ujjbegyeibe gyűjtve a sört elkezdi kenni az arcára. Gyerünk, csináld utánam. Én körbetekintek, a férfiak nem dumálnak, Zeman sem mosolyog már, s kenni kezdem a sörhabot a képembe, egymást lovaljuk bele a sörfürdőbe, borostámba balzsamozom a nefiltrovanejt, Sophie-nak lefolyik a szemfestéke, csíkja kőolajozza a szőke sört. A pincérnő két korsót tesz elénk váratlanul – nem rendeltünk. Todle vám posílaj’ vodtamtud tihle pánové. Az egyik asztaltársaságnál korsóikat emelgetik felénk mosolyogva.
A piros noteszem felitta a lefolyó sört, elmosódik az írás rajta. Sophie, aki eddig szétfolyt sminkjét szedte le, piperetáskájából valami csudaelixírt vesz ki, egy fekete csöppet ejt a sörfoltos, nedves oldalra, s azt lassan elsötétíti a fekete csöppből terjedő, gomolygó füst. Sötét akvarell. „Felejtsd el. Nekem is eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem a hrabali kocsma guide-ot kell megírnom, hanem a disszertációmat. Meg azt már úgyis megírta valaki. A kocsmák legtöbbje amúgy sincs már meg, az U Kroftů helyén ma patika van, máshol más. De a berendezést mindenhol lecserélték, érted, egyik sem az, ami volt. Nem is csoda, egy kocsma nem múzeum. Kivéve Párizsban, lásd a Deux Magots vagy a Le Procope esetét satöbbi. A kocsma az élet, az pedig véges, egyszer csak eljön az örök záróra.
Amúgy is mire mennénk azzal, ha megvolna minden ugyanúgy, hiszen nincs már ott a csapszékben sem Vlaštovková, a paní výčepní, és alighanem pan Vaništa és Krofta is rég a Vysočany temetőben pihennek, vagy az örök kocsmában csapolják a sört. Ahol most ülünk, az U Rokytky volt valaha az U Lišků, de Róka úr már nincs itt. Egyébként pedig elhibázott a gondolat, az egész koncept szétjön, mint egy megviselt cipzár. Mert Róka úr, ha volt is, sosem létezhetett, hiszen irodalmi alak. Fikció, amely összeegyeztethetetlen a valósággal, de nem működhet egyik a másik nélkül, akár a cipzár két fele.”
Igen, bólogatok, a letűnt Libeň akkor is visszahozhatatlan lenne, ha magával Hraballal járnánk be a Nagy Szlalomot. Szóval téged csak a lényeg érdekel. A tiszta fikció. Cukkolom Sophie-t, veszi a lapot. Az olvasás öröme! Meg a söré. Csak a disszertációm írhatná meg valaki. Je ne parle pas bien les langues étrangères. Je suis un étranger dans la langue – tárom szét a kezem drámaian. Pas le probléme – vonja meg a vállát. Aztán int a csaposnak, és távolról mutogatva rendel még egy kört, s a távoli asztaltársaságnak szintén. Ez vajon párizsi manír vagy keleti sikk?
Egyébként egyetlen kocsma van, ahol nem változott a berendezés. Az volt a végső állomás, ha Bohumil hazakísérte Vladimírt, amikor az már Žižkovon lakott. Az alagút mellett, az U Slovanské Lípy. Megdöbbenek: Ne hülyéskedj! Oda járok ebédelni, a közelben lakom.
